Elfeledett gyermekek

A World Health Organization (WHO) 2016-os adatai alapján Magyarországon a 15 évesnél idősebb lakosság 21,2 százaléka érintett alkoholproblémában. A szenvedélybeteg család kifejezés is jelzi, hogy a rosszul működő rendszerhez nem lehet egészségesen alkalmazkodni. Történetek a hősről, a bűnbakról, a bohócról és az elveszett gyerekről.

665992172 Forrás: Getty Images/iStockphoto

Magyarországon közel félmillió gyermek él olyan családban, amelyben egyik vagy mindkét szülő alkoholbeteg. „Elfeledett gyermekeknek” is szokás nevezni őket, mivel helyzetük jobbára láthatatlan. Ha a félmillióhoz hozzávesszük azokat, akik függőségben érintett szülők mellett nőttek fel, akkor a magyar társadalomnak mintegy húsz százalékáról beszélhetünk. Kik ők? Milyen hatások érhették őket? Milyen felnőttkor vár rájuk? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Békési Tímea és Kassai Szilvia Újraépített életek – Történetek szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeiről című könyve, amely 13 vallomást tartalmaz arról az önismereti folyamatról, amelyről így is lehet gondolkodni:

Egyetlen gyereknek sem szabadna mindezt átélnie, s emellett mégis azt mondom ma már, hogy hálát tudok adni ezért az életútért, mert enélkül nem lennék az az ember, aki most vagyok.

Többek vagyunk, mint a traumáink. Rosszul működő családokból indulnak a történetek. A szakirodalom a „szenvedélybeteg család” kifejezéssel él, amely jelzi, hogy a rosszul működő rendszerhez nem lehet egészségesen alkalmazkodni. De mitől lesz diszfunkcionális?

Mivel a család élő, organikus rendszer, tagjainak élete összefonódik: közös identitással, viselkedésmintákkal, konfliktuskezelési módszerekkel rendelkeznek, és kölcsönösen hatnak egymásra. A fejlődéshez biztonságos családi háttérre van szükség, a függőség azonban minduntalan átírja a család működésének szabályait

– mondja Kassai Szilvia, akinek szakterülete a függőség, a mentális betegségek és az ezekből való felépülés. – A függő szülő mellett állandó a feszültség, jellemző a titkolózás a külvilág előtt, a szégyenérzés szintén az identitás alapjává válik. Az energiákat felemészti a családi rendszer viszonylagos egyensúlyban tartása, ezzel együtt minden a szerhasználat körül forog. Elmarad a gyerek alapvető fizikai, érzelmi szükségleteinek biztosítása, sőt még neki kell támaszt nyújtania a szülőknek. Belőle lesz a parentifikált – „szülősített” – gyerek. Fejlődési folyamata megakad, miközben életkorának nem megfelelő, mázsás terheket kell hordoznia. Ez önértékelési zavarhoz és bizonytalan kötődési minták kialakulásához vezethet.
Eric Berne kanadai pszichiáter Emberi játszmák című köny­vében leírja, milyen szereplői vannak az „alkoholistajátszmáknak”. A szenvedélybeteg családtagjai között minden esetben megjelenik az üldöző, a megmentő és a balek. Az üldöző megpróbálja a „bűn” elkövetése közben tetten érni a cselekvőt, hogy szembesítse, és kirángassa őt a helyzetéből. A megmentő szerepét sokszor a gyerek veszi fel, aki az eszméletlenül fekvő szülőt megtalálja, felsegíti, ágyba dugja és felmossa utána a padlót. Így próbálja elegyengetni a betegségből adódó problémákat. A balek szerepet felveheti például a szerfogyasztó férfi édesanyja, aki áldozatként tekint a fiára, és a menyét hibáztatja, mondván, miatta iszik a fia. Látnivaló, hogy mindhárom szereplő segíteni szeretne, mégis olyan dinamikák fakadnak a működésükből, amelyek fenntartják a szerhasználatot.
– E szerepek mellé felsorakozhat még az áldozat és a csapos – sorolja a további variációkat Békési Tímea addiktológiai konzultáns, gyászkísérő, etnográfus, aki a HVG Kiadó gondozásában megjelent kötet mélyinterjúit is készítette. – A családtagok adják-veszik ezeket a szerepeket egymás közt: aki ma áldozat, az holnap csapos lehet, ha kitalálja, hogy mindig hazavisz csak egy sört vagy kettőt, mert így ellenőrizheti, kontrollálhatja a függőt. Ha viszont megtalálja a dugi piát, és kiöntögeti, akkor máris üldözővé válik. Vége-hossza nincs ezeknek a játszmáknak, mert nem ezek hozzák a megoldást. Legelőször a valósággal kellene szembenézni.– A családtagok kétségbeesetten igyekeznek úrrá lenni a helyzeten, feszülten figyelik például az absztinens időszakokat, nehogy a legkisebb probléma okot adjon az újabb „botlásra”. A szenvedélybetegségből azonban nem a szabályokon át vezet a kiút, hanem a belátáson. Ha a család kimondja: életünket a függőség irányítja – magyarázza Kassai Szilvia. – Minél kisebb a gyerek, annál inkább a szülőtől függ az élete, ezért már csecsemőként minden idegszálával a felnőttre hangolódik, és habitusának, személyiségének megfelelően igyekszik hozzájárulni a törékeny családi egyensúly fenntartásához. Ha kell, lábujjhegyen jár, ha kell, bohóckodik, vagy olyan lesz, mint a kaméleon, és már a kilincs lenyomásából tudja, milyen állapotban tér haza a szülő.
Az lenne a természetes, ha szeretet és gondoskodás venné körül a gyermekeket. A szenvedélybeteg persze képes szeretni, de megbízhatatlanul, így gyermeke légüres térben találja magát újra és újra, illetve kényszerpályára kerül. Kelemen Gábor addiktológus, pszichiáter azonosította a „hős”, a „bohóc”, a „bűnbak” és az „elveszett gyerek” szerepeket, amelyek azért is torzítják a személyiségfejlődést, mert háttérbe szorítják a gyerek saját szükségleteit.
– A szerepek ugyan hozzájárulnak a családi egyensúly fenntartásához, de ez az egyensúly akkor is patológiás – figyelmeztet Békési Tímea. – A gyerek korán ráérez, hogy akkor tudja hatékonyan betölteni szerepét a családban, ha közben lemond önmagáról. A cél immár nem az, hogy valakivé váljon. Csak valakinek a valakije marad – függő kapcsolatban. A „hős” általában az elsőszülött lány, aki heroikus teljesítménnyel igyekszik elfedni a családi problémát. Jól tanul, sok pozitív visszajelzést is kap, felnőttkorban viszont káros következményei lehetnek a kényszeres megfelelési vágynak. Ezek a hősök nem ritkán segítő foglakozást – tanár, pap, orvos – választanak, de bárhol kötnek is ki az életben, hajlamosak lesznek a munkafüggőségre, amely mellett nehéz egészséges emberi kapcsolatokat kialakítani. Milyen a „bohóc”? Kedves és szórakoztató – így próbálja oldani a feszültséget, amely nap nap után kitapintható a családjában. Mindannyian emlékszünk erre a típusra, az osztály bohócára, aki a társaság lelke volt, mert a legnehezebb pillanatokban is megnevettette a közösséget. Akire azonban ráég a szerep, az felnőttkorban is infantilis marad.
Aztán ott van az „elveszett gyerek”, vagyis: mintha ott se lenne, mintha nem is létezne. Ő így tehermentesíti a családot, ám saját elevenségét, perspektíváját veszíti el, miközben lemond magáról. Később is nehezen létesít kapcsolatot, elszigetelődhet, depresszióba csúszhat. Még a „bűnbaké” a legőszintébb szerep, mert legalább jelzi a külvilág felé, hogy baj van a családban. És még haszna is van belőle, mert a szülei a problémája mentén összekovácsolódnak. Az ilyen gyerek magatartási problémákkal, deviáns viselkedéssel, később aztán szerhasználattal „járul hozzá” ahhoz, hogy ne essen szét a család. Ebbe a szerepbe is benne lehet ragadni, ami nagyon megnehezíti a felnőtté válást.
– Sokan nem is látnak rá, milyen hatással lehet felnőttéletükre az, hogy valamelyik szülőjük szenvedélybeteg volt. Ha vannak is rossz emlékeik, traumáik, felnőve azt mondják: ami történt, megtörtént, és nem foglalkoznak többet a gyerekkorukkal. Ilyen módon a tagadás, amely az egész gyerekkort jellemezte, folytatódik – figyelmeztet Kassai Szilvia. – Felnőttkorban könnyű belecsúszni olyan munkahelyi vagy társkapcsolati helyzetbe, amelynek során visszaköszön a múlt.
Függő szülők felnőtt gyermekei például gyakran rugalmatlanok. Túlreagálják a váratlan helyzeteket, és legfeljebb utólag gondolkodnak el rajta, miért váltott ki belőlük olyan heves reakciót az a csip-csup ügy. A tekintéllyel is lehetnek problémáik. Ők azok, akik minden munkahelyen basáskodó és kibírhatatlan főnököt fognak ki. És sokuk kérdése: mi a jó és mi a rossz? Egyáltalán mi a normális?
A túlfejlett kontrolligény azok sajátja, akik kis koruktól kezdve megtanulták, hogy csak akkor vannak biztonságban, ha a saját kezükben tartják a szálakat, maguk intézik az ügyeiket, sőt még a körülöttük lévők életét is ők terelgetik. A túlzott felelősségvállalás szinte minden interjúalanynál megfigyelhető: bár az életük máshol tart, és nem is lehet előre meghatározott receptből dolgozni, valamiféle mintázat mégiscsak kirajzolódik az egyéni történetekből. Ez reményt is adhat a folytatáshoz.

A rosszul működő családok egyik jellemzője, hogy senki sem vállal felelősséget önmagáért. A gyerek sem tanul meg figyelni saját magára, helyette a másikat detektálja, hogy az milyen hangulatban van éppen, kell-e neki most segíteni. Szakmaválasztásomnak öntudatlanul is része volt, hogy türelemmel, kitartással tudom kísérni a másikat. Pozitív hozadék, hogy ez a képességem kifejlődött a családomban

– mondja Békési Tímea. – A segítő szakmákhoz ugyanakkor az önismereti munka is hozzátartozik, hogy ne kényszeres segítők, hanem jó segítők legyünk, meghagyjuk a másik felelősségét. Mert aki túlfejlett kontrolligénnyel van megáldva, az bizony gyakran elveszi ennek lehetőségét a másiktól! Például olyan ember mellett köt ki társként, akire jó sok energiát kell fordítania, aki mellett ő lehet a „megmentő”. Így aztán újratermelődik a probléma. A felelősségvállalást is meg kell tehát tanulni, hiszen van, amit senki sem tehet meg helyettem. De ehhez először tudnom kell magamra figyelni.
Az Újraépített életek című könyv történetei visszanyúlnak a XX. századba, amely különösen meggyötörte társadalmunkat – minden magyar családot traumatizált valamilyen formában. A vallomások bizonyságul szolgálnak arra, hogy a veszteségek elgyászolhatók, feldolgozhatók. Az örökölt rossz sors, a transzgenerációs mintázat önismerettel megszakítható. Békési Tímea és Kassai Szilvia szerint tulajdonképpen most gyógyulunk a XX. századból.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Getty Images/iStockphoto)