Világfaluvég

Az Oroszországgal szemben az ukrán háború miatt bevezetett nemzetközi kereskedelmi szankciók azt is jelentik, hogy végéhez közeledik egy korszak, a globalizáció kora, amely vagy harminc évig a szabadkereskedelem sikerétől volt hangos. Túl gyorsan sújtották válságok a világkereskedelmet, az egyik csapás után nem volt ideje feltápászkodnia, rögtön kapta a következő mélyütést. Nem azonnal jön a vége felirat, de hosszú távon minden állam egyre inkább befelé fordul.

CHINA-ECONOMY-AGRICULTURE Forrás: Europress/AFP

Oroszországot 2012-ben vették fel a WTO szervezetébe, akkor kissé lenézték a gazdasági válságból épphogy csak kikeveredett, az elvesztett területek sokkját, az elavult szovjet ipart öröklő, a rablóprivatizáción alig túleső Moszkvát. Ám nyersanyagokkal teli volt a padlás, azokra meg nagy az igény a világban. Az orosz gazdaság súlya alig jelentősebb egy európai középhataloménál. „Jót fog tenni neki a szabadkereskedelem: gazdaságilag összeszedi magát, új befektetők érkeznek, és a csatlakozás önmagában is biztosítja, hogy nem táplál ellenséges érzelmeket a Nyugat iránt” – ez volt a kereskedelmet mindenek fölé helyezők véleménye. A Krím orosz elfoglalásával aztán hamarosan csalódniuk kellett a reménykeltő várakozásokban. Oroszországnak vannak rendezetlen számlái, és ezek fontosabbak neki, mint a szabadkereskedelem. Ám a 2014-es nyugati szankciók csak ejnye-bejnyének számítottak, különösebb hatásuk nem volt az orosz gazdaságra.

Kína 2001-ben csatlakozott, vagyis felvették a világkereskedelmi egyezménybe. Mivel az 1980-as éveket követő húsz évben áramlottak Kínába a különböző nyugati vállalatok, így azokat se akarták kihagyni a jóból. A pekingi kommunista vezetés meg szélesre tárta az ország kapuit a nyugatiak előtt, akik egymást letaposva érkeztek meg a Távol-Keletre. A liberális elemzők szerint nem is Oroszország csatlakozása, hanem Peking WTO-felvétele volt a súlyos hiba. De ki tudna vágyainak, a mesés profitnak ellenállni – ma már ezzel védekeznek az akkori rövidlátók. Jó példa erre Bill Clinton volt amerikai elnök esete, aki a felvétel táján teljes mellszélességgel támogatta Kína belépését a WTO-ba. Aztán kicsit később, amikor már nem volt az Egyesült Államok államfője, a következőt jelentette ki: „Ennek a csatlakozásnak komoly hatása lesz az emberi jogok tiszteletben tartására és a politikai szabadságra nézve.” Miért nem korábban figyelmeztette erre a világot? Ezeket a veszélyeket akkor mellékesnek ítélték, pedig Kína sohasem tagadta, hogy kapitalista eszközökkel kívánja megteremteni a kommunista párt által uralt hatalmas ország jólétét.

Az Economist brit hetilap közelmúltbeli cik­kében arra keresi a választ, miért kellett a nyugati üzleti világnak a profithajhászásban ezekkel az autokratikus rendszerekkel szövetkeznie.

A liberális nézetek egyik szócsöve szerint figyelembe kellett volna venni, hogy ez a fajta együttműködés mennyit árt hosszú távon a saját biztonságpolitikájuknak. Ha ez az elkötelezettség nem jött volna létre, akkor az biztos, hogy a kifarolásuk bizonyos kényes együttműködési területekről ma simábban zajlana, és nem okozna a cégeknek ekkora veszteségeket. Mint a brit hetilap megjegyezte, az autokráciáknak tartott államokban termelődik meg a világ jövedelmének harmada, csupán Kínában a 14 százaléka. A demokráciákból érkező multinacionális befektések szintén harmada ezekben az országokban valósul meg. Ha ez így megy tovább, akkor az egész gazdasági-kereskedelmi modellt be fogják áldozni. De miért is? Mert Oroszország – eléggé el nem ítélhető módon – február végén megtámadta Ukrajnát. Se szeri, se száma azoknak a nyugati cégeknek, amelyek kivonulnak az orosz piacról. De a végleges távozást csak kevesen merték megkockáztatni: a háborús helyzetre, a szállítás és a kereskedelem ellehetetlenülésére hivatkozva „csupán szüneteltetik tevékenységüket”. A nyugati világban Moszkvával szemben sorozatban hozzák a gazdasági szankciókat, amelyek egyértelműen a szabadkereskedelem, a globalizáció végére utalnak. Ám egyszerűen nem tudják a Kremlt kizárni a világkereskedelmi szervezetből, amelynek jelenleg 164 tagja van, ugyanis erre a lehetőségre nem gondoltak az alapítók, a szervezet működési elveiben nem szerepel a kizárás menete. Úgy gondolták, hogy aki ide belép, mintha a mennybe jutna be, amíg világ a világ, nem akar e mannáról lemondani.

Mao Ce-tung kommunista vezető szobrai egy kínai gyárban. Kényes együttműködési területek. Fotó: Europress/AFP 

De hát mit kezdjenek a rossz fiúval?

Tagadhatatlan tény, hogy vannak jó oldalai is a globalizációnak. Az elmúlt harminc év alatt világszerte úgy egymilliárd embert emelt ki a nyomorból. Természetesen azok a vállalatok is megtalálták számításaikat, amelyek az olcsóbb munkaerő miatt az eddig fejletlenebb régiókba helyezték át termelésüket. De nemcsak a szegényebb rétegeknek adatott meg a kiemelkedés lehetősége, hanem a középosztály számára is, hiszen ők is megkapaszkodtak. Egyúttal a demokrácia hírnevét is erősítették, az emberek fogékonyabbak lettek erre a politikai berendezkedésre. A nyugati cégek befektetései a feltörekvő országokba új munkamorált jelentettek. Kellő képzés után ők is tudnak minőséget gyártani, pláne ilyen mindentudó gépsorokkal, ezt nem egy ázsiai állam bizonyította. De jót tett ez a kölcsönös kapcsolatok kedvező kialakulásának, az országok technológiai felzárkózásának is. A globalizáció negatív hatásairól most nem beszélünk, az otthon tízezerszámra elbocsátott alkalmazottakról, az eddig jól fizető állások megszüntetéséről, az adott térségre jellemző iparágak elköltöztetéséről. Ez is a világfalu számlájára írható.

A jelenlegi helyzet az sugallja, hogy szép lassan megszűnik a globalizáció mint kereskedelmi modell. Az utóbbi években három nagy csapás már kikezdte a felépített mű alapjait. Az első ezek közül Donald Trump Kína ellen meghirdetett kereskedelmi háborúja. A protekcionista politikát a Biden-kormányzat is folytatja, ami ellentmond a szabadkereskedelem elveinek. Aztán itt van a még véget sem ért koronavírus-járvány, amely szétzilálta a különböző termelési, kereskedelmi láncokat. Ezeknek zömét mind a mai napig nem sikerült újból helyreállítaniuk. És az orosz–ukrán háború, amelynek következményeit csak a jövőben fogjuk megérezni: először is az energia-, majd a gabona-világválságban, de a gépkocsigyártásból már most hiányzik a kieső acéltermelés, valamint a nikkel, amely az elektromos járművek akkumulátorához szükséges.

A szakértők rámutatnak arra, hogy a külföldi beruházások mennyisége még Kínában is csökken. A megszokott évi 450 milliárd dolláról az utóbbi években 150 milliárdra esett vissza, azaz a harmadát sem érte el. Bezár a világfalu? Még nem, de efelé haladunk. Oroszország esetében az európai kereskedelmi kapcsolatokban ez biztos. A világon összesen vagy ötven állam osztozik az oroszellenes szankciókban, ők leeresztik a sorompót az orosz áruk előtt. A Kremlt ez különösebben nem érdekli: Moszkva Ázsia felé fordul, ahol kétoldalú megállapodások révén szinte biztosan talál majd piacot az energiahordozói számára. Európában meg nagy keletje lesz a meleg télikabátoknak…

„Viszontlátásra, Kína! Légy újból üdvözölve, Európa!” – ezzel a felütéssel kezdte cikkét a spanyol El Mundo napilap, amely a közelmúltban szintén ezzel a témával foglalkozott. Képzeljük el, mi történne ma a világban, ha Kína támadta volna meg Tajvant, és a Nyugat ugyanazzal az erkölcsi fölénnyel válaszolna, mint ahogy Oroszországgal tette! Katasztrófa. A több tízezer nyugati cégnek záros határidőn belül kellene elhagynia a hatalmas országot, ami sohasem látott káoszt idézne elő a világban. De könnyen megeshet, hogy ennek a kicsinyített változatával még találkozhatunk Oroszország esetében is.
Egy felmérés szerint, amelyet a Kínában tevékenykedő nyugati cégvezetők körében végeztek, már megfordult az irányítók fejében a hazatelepülés gondolata, erről nyolcvan százalék nyilatkozott így.

Bizonyos részlegeik visszatelepítése Európába meg is indult. Egyrészt az automatizálás következtében már nem annyira fontos a munkabér, és ma már Kínában is egyre többet kell fizetni a munkaerőért. A vállalatok közt meg hódít a „jófejség”, a társadalom problémáira reagáló vezetés, a környezetvédelem hangoztatása, a törődés a fogyasztókkal, alkalmazottakkal, ehhez a helyzethez valahogy nem passzol a külföldi gyártás. Aztán ott vannak a kockázatok: a cégközponttól való távolság, ezt nem oldja meg az internetes kapcsolattartás, az áruszállítás ide-oda, és bármikor kipattanhat a messzi országban valamiféle nem várt bonyodalom. Az európai kormányok is mindent megtesznek azért, különböző adókedvezményekkel, támogatásokkal, hogy a cégeiket hazacsábítsák. Szép lassan azok a cégvezetők, akik inkább a vállalatuk épségét, mint az azonnali és jelentős profitbevételt tartják többre, egyre inkább a hazatérésen törik a fejüket.

De ez nem történik meg egyik napról a másikra. Ha megszületik az ilyen jellegű döntés, az is hatalmas költségekkel jár, és lebonyolításához sok idő kell. A jelenleg zajló ukrán háború rengeteg tapasztalattal szolgál. Ezt meg kell emészteniük a világgazdaság szereplőinek, mert nagyon úgy látszik, hogy a világfalu végére értünk.

Sértődöttség

A korábban virágzó gazdasági és politikai kapcsolatokkal szemben, amikor szinte egyetlen szemrehányás sem hangzott el a másikról, mintha homokszemcsék kerültek volna Amerika és a közel-keleti olajmonarchiák viszonyának gépezetébe. Ennek egyértelmű jelei most ütköztek elő az ukrán háború megítélésekor. Washington – és európai szövetségesei – ugyancsak zokon vették, hogy a térségben elmaradtak a nyugati szankciók lelkes támogatásának hangjai. Sőt kiütközött az ellentétes álláspont. Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben teljes közönnyel fogadták azokat a szankciókat, amelyeket a Nyugat hozott meg Oroszország ellen. Bizony meglepődtek Washingtonban és Brüsszelben, hogy a régi megbízható szövetségesek miért nem csatlakoznak lelkesen a nyugati lépésekhez. Például az emírségek képviselője az ENSZ Biztonsági Tanácsban, ahol nem állandó tagként vesz részt, tartózkodott Moszkva elítélésekor.

Eddig a két olajhatalomról a világ azt hihette, hogy Amerika kesztyűbábjai, ám ma már saját megítélésüket hangoztatják. A tavasz folyamán semmibe vették Joe Biden amerikai elnök kérését az olajtermelés növelésére, hogy ezzel törjék le az árakat. A szaúdi trónörökössel, Mohamed bin Szalmánnal, MBS-szel azután romlottak meg az amerikai kapcsolatok, amikor Dzsamál Hasogdzsi újságírót a törökországi szaúdi nagykövetségen meggyilkolták. A trónörökös ezt követően lett pária a nemzetközi politikai életben. Viszont neki is vannak fenntartásai Amerikával szemben: például miért nem segítette jobban jemeni háborúját. Biden igen későn kereste megválasztása után MBS-t. Ellenben ő sem rohant gyorsan felvenni a telefont, amikor az amerikai elnök az olajkitermelés növelését kérte. Biden ezt követően Rijádba küldte Boris Johnson brit kormányfőt, hogy járjon el a kérés keresztülvitele érdekében. Johnsont fagyos légkörben fogadták a szaúdi fővárosban.

A The New York Times megállapítása szerint a két ország és Egyiptom számára előnyt élveznek az orosz kapcsolatok. Moszkvának jelentős befolyása van a Közel-Keleten. Ma már a három állam a haditechnológiai együttműködésben is előnyben részesíti Oroszországot. Kínával is fejlődik a kapcsolatuk: Szaúd-Arábia a közelmúltban engedélyezte, hogy Peking az olajért jüanban fizessen. Kína hozzájárul a szaúdi ballisztikus rakéta fejlesztéséhez, valamint jelentős megbízást kapott a Neom nevű futurisztikus város építésében. Amerika meg elképedve azt kénytelen tudomásul venni, hogy őt is lehet helyettesíteni.

Borítókép: Légi felvétel rizsföldi munkálatokról a kelet-kínai Haiannál. Elszivárgó beruházók, szétzilált láncolatok (Fotó: Europress/AFP)