Volt már ilyen a világtörténelemben. Az „első globalizációnak” 1914 nyarán Szarajevóban Gavrilo Princip pisztolylövései vetettek véget. A lövések nemcsak Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst ölték meg, hanem véget vetettek a belle époque-nak, a szép kornak is, amely 1871-től az első világháború kirobbanásáig tartott. Persze ebben a korszakban is voltak háborúk, de az államok közti kereskedelem olyan korábban sohasem tapasztalt szintet ért el, amikor az országok vezetői ugyancsak megfontolták azt, hogy kockára tegyék-e ezt a viszonylagos jólétet. A háború számtalan veszélyt rejt, de még az utána létrejövő béke is bizonytalanságot teremthet az egész társadalom számára. „A kereskedelem természetes velejárója a béke” – állapította meg Montesquieu, a XVIII. századi francia filozófus, aki így folytatta: „Két náció egy asztalnál tárgyal kölcsönös szükségleteiről: az egyiknek az az érdeke, hogy vegyen, míg a másiknak az, hogy eladjon”. És persze ez fordítva is működik. A világ alakítói Szarajevóig úgy ítélték meg, hogy nem éri meg felborítani ezt a kereskedelmi modellt.
Egyik napról a másikra ez hullott darabokra 1914-ben, vagy fél évszázadig az országok protekcionista spirálba zuhantak. Az ipari forradalmat követően több mint egy évszázadig a legfejlettebb nemzetek az aranyat tartották a legfőbb értékmékmérőnek. A második világháború vége felé közeledve, 1944-ben a Bretton Woodsban rendezett tanácskozáson a nyugati győztesek az új világhatalomként felemelkedő Egyesült Államok valutáját, a dollárt tették a helyére.
Egyes szakértők a liberális uralmat a világkereskedelemben 1989-től számolják, amikor leomlott a berlini fal. Azért pontosabb az a dátum, amikor a szembenálló felek közül az egyik bedobta a törülközőt: a két nagy tömb, Washington és Moszkva közti hidegháború lezárása 1991-ben történt a Szovjetunió széthullásával. Az 1995-ben megalakult Kereskedelmi Világszervezet, a WTO ennek a folyamatnak a megkoronázása, pajzsra emelték a liberális elveket, amelyek a kereskedelmet ezentúl uralják. A szabadkereskedelemnek is vannak szabályai, azért azokat rögzítették a WTO-megállapodásban. Elődjének tekinthető a GATT-egyezmény, amely a második világháború után azért jött létre, hogy a nagyhatalmak közt felmerülő vitákat a vámügyek terén elsimítsa.
Oroszországot 2012-ben vették fel a WTO szervezetébe, akkor kissé lenézték a gazdasági válságból épphogy csak kikeveredett, az elvesztett területek sokkját, az elavult szovjet ipart öröklő, a rablóprivatizáción alig túleső Moszkvát. Ám nyersanyagokkal teli volt a padlás, azokra meg nagy az igény a világban. Az orosz gazdaság súlya alig jelentősebb egy európai középhataloménál. „Jót fog tenni neki a szabadkereskedelem: gazdaságilag összeszedi magát, új befektetők érkeznek, és a csatlakozás önmagában is biztosítja, hogy nem táplál ellenséges érzelmeket a Nyugat iránt” – ez volt a kereskedelmet mindenek fölé helyezők véleménye. A Krím orosz elfoglalásával aztán hamarosan csalódniuk kellett a reménykeltő várakozásokban. Oroszországnak vannak rendezetlen számlái, és ezek fontosabbak neki, mint a szabadkereskedelem. Ám a 2014-es nyugati szankciók csak ejnye-bejnyének számítottak, különösebb hatásuk nem volt az orosz gazdaságra.
Kína 2001-ben csatlakozott, vagyis felvették a világkereskedelmi egyezménybe. Mivel az 1980-as éveket követő húsz évben áramlottak Kínába a különböző nyugati vállalatok, így azokat se akarták kihagyni a jóból. A pekingi kommunista vezetés meg szélesre tárta az ország kapuit a nyugatiak előtt, akik egymást letaposva érkeztek meg a Távol-Keletre. A liberális elemzők szerint nem is Oroszország csatlakozása, hanem Peking WTO-felvétele volt a súlyos hiba. De ki tudna vágyainak, a mesés profitnak ellenállni – ma már ezzel védekeznek az akkori rövidlátók. Jó példa erre Bill Clinton volt amerikai elnök esete, aki a felvétel táján teljes mellszélességgel támogatta Kína belépését a WTO-ba. Aztán kicsit később, amikor már nem volt az Egyesült Államok államfője, a következőt jelentette ki: „Ennek a csatlakozásnak komoly hatása lesz az emberi jogok tiszteletben tartására és a politikai szabadságra nézve.” Miért nem korábban figyelmeztette erre a világot? Ezeket a veszélyeket akkor mellékesnek ítélték, pedig Kína sohasem tagadta, hogy kapitalista eszközökkel kívánja megteremteni a kommunista párt által uralt hatalmas ország jólétét.
Az Economist brit hetilap közelmúltbeli cikkében arra keresi a választ, miért kellett a nyugati üzleti világnak a profithajhászásban ezekkel az autokratikus rendszerekkel szövetkeznie.
A liberális nézetek egyik szócsöve szerint figyelembe kellett volna venni, hogy ez a fajta együttműködés mennyit árt hosszú távon a saját biztonságpolitikájuknak. Ha ez az elkötelezettség nem jött volna létre, akkor az biztos, hogy a kifarolásuk bizonyos kényes együttműködési területekről ma simábban zajlana, és nem okozna a cégeknek ekkora veszteségeket. Mint a brit hetilap megjegyezte, az autokráciáknak tartott államokban termelődik meg a világ jövedelmének harmada, csupán Kínában a 14 százaléka. A demokráciákból érkező multinacionális befektések szintén harmada ezekben az országokban valósul meg. Ha ez így megy tovább, akkor az egész gazdasági-kereskedelmi modellt be fogják áldozni. De miért is? Mert Oroszország – eléggé el nem ítélhető módon – február végén megtámadta Ukrajnát. Se szeri, se száma azoknak a nyugati cégeknek, amelyek kivonulnak az orosz piacról. De a végleges távozást csak kevesen merték megkockáztatni: a háborús helyzetre, a szállítás és a kereskedelem ellehetetlenülésére hivatkozva „csupán szüneteltetik tevékenységüket”. A nyugati világban Moszkvával szemben sorozatban hozzák a gazdasági szankciókat, amelyek egyértelműen a szabadkereskedelem, a globalizáció végére utalnak. Ám egyszerűen nem tudják a Kremlt kizárni a világkereskedelmi szervezetből, amelynek jelenleg 164 tagja van, ugyanis erre a lehetőségre nem gondoltak az alapítók, a szervezet működési elveiben nem szerepel a kizárás menete. Úgy gondolták, hogy aki ide belép, mintha a mennybe jutna be, amíg világ a világ, nem akar e mannáról lemondani.
De hát mit kezdjenek a rossz fiúval?
Tagadhatatlan tény, hogy vannak jó oldalai is a globalizációnak. Az elmúlt harminc év alatt világszerte úgy egymilliárd embert emelt ki a nyomorból. Természetesen azok a vállalatok is megtalálták számításaikat, amelyek az olcsóbb munkaerő miatt az eddig fejletlenebb régiókba helyezték át termelésüket. De nemcsak a szegényebb rétegeknek adatott meg a kiemelkedés lehetősége, hanem a középosztály számára is, hiszen ők is megkapaszkodtak. Egyúttal a demokrácia hírnevét is erősítették, az emberek fogékonyabbak lettek erre a politikai berendezkedésre. A nyugati cégek befektetései a feltörekvő országokba új munkamorált jelentettek. Kellő képzés után ők is tudnak minőséget gyártani, pláne ilyen mindentudó gépsorokkal, ezt nem egy ázsiai állam bizonyította. De jót tett ez a kölcsönös kapcsolatok kedvező kialakulásának, az országok technológiai felzárkózásának is. A globalizáció negatív hatásairól most nem beszélünk, az otthon tízezerszámra elbocsátott alkalmazottakról, az eddig jól fizető állások megszüntetéséről, az adott térségre jellemző iparágak elköltöztetéséről. Ez is a világfalu számlájára írható.
A jelenlegi helyzet az sugallja, hogy szép lassan megszűnik a globalizáció mint kereskedelmi modell. Az utóbbi években három nagy csapás már kikezdte a felépített mű alapjait. Az első ezek közül Donald Trump Kína ellen meghirdetett kereskedelmi háborúja. A protekcionista politikát a Biden-kormányzat is folytatja, ami ellentmond a szabadkereskedelem elveinek. Aztán itt van a még véget sem ért koronavírus-járvány, amely szétzilálta a különböző termelési, kereskedelmi láncokat. Ezeknek zömét mind a mai napig nem sikerült újból helyreállítaniuk. És az orosz–ukrán háború, amelynek következményeit csak a jövőben fogjuk megérezni: először is az energia-, majd a gabona-világválságban, de a gépkocsigyártásból már most hiányzik a kieső acéltermelés, valamint a nikkel, amely az elektromos járművek akkumulátorához szükséges.
A szakértők rámutatnak arra, hogy a külföldi beruházások mennyisége még Kínában is csökken. A megszokott évi 450 milliárd dolláról az utóbbi években 150 milliárdra esett vissza, azaz a harmadát sem érte el. Bezár a világfalu? Még nem, de efelé haladunk. Oroszország esetében az európai kereskedelmi kapcsolatokban ez biztos. A világon összesen vagy ötven állam osztozik az oroszellenes szankciókban, ők leeresztik a sorompót az orosz áruk előtt. A Kremlt ez különösebben nem érdekli: Moszkva Ázsia felé fordul, ahol kétoldalú megállapodások révén szinte biztosan talál majd piacot az energiahordozói számára. Európában meg nagy keletje lesz a meleg télikabátoknak…
„Viszontlátásra, Kína! Légy újból üdvözölve, Európa!” – ezzel a felütéssel kezdte cikkét a spanyol El Mundo napilap, amely a közelmúltban szintén ezzel a témával foglalkozott. Képzeljük el, mi történne ma a világban, ha Kína támadta volna meg Tajvant, és a Nyugat ugyanazzal az erkölcsi fölénnyel válaszolna, mint ahogy Oroszországgal tette! Katasztrófa. A több tízezer nyugati cégnek záros határidőn belül kellene elhagynia a hatalmas országot, ami sohasem látott káoszt idézne elő a világban. De könnyen megeshet, hogy ennek a kicsinyített változatával még találkozhatunk Oroszország esetében is.
Egy felmérés szerint, amelyet a Kínában tevékenykedő nyugati cégvezetők körében végeztek, már megfordult az irányítók fejében a hazatelepülés gondolata, erről nyolcvan százalék nyilatkozott így.
Bizonyos részlegeik visszatelepítése Európába meg is indult. Egyrészt az automatizálás következtében már nem annyira fontos a munkabér, és ma már Kínában is egyre többet kell fizetni a munkaerőért. A vállalatok közt meg hódít a „jófejség”, a társadalom problémáira reagáló vezetés, a környezetvédelem hangoztatása, a törődés a fogyasztókkal, alkalmazottakkal, ehhez a helyzethez valahogy nem passzol a külföldi gyártás. Aztán ott vannak a kockázatok: a cégközponttól való távolság, ezt nem oldja meg az internetes kapcsolattartás, az áruszállítás ide-oda, és bármikor kipattanhat a messzi országban valamiféle nem várt bonyodalom. Az európai kormányok is mindent megtesznek azért, különböző adókedvezményekkel, támogatásokkal, hogy a cégeiket hazacsábítsák. Szép lassan azok a cégvezetők, akik inkább a vállalatuk épségét, mint az azonnali és jelentős profitbevételt tartják többre, egyre inkább a hazatérésen törik a fejüket.
De ez nem történik meg egyik napról a másikra. Ha megszületik az ilyen jellegű döntés, az is hatalmas költségekkel jár, és lebonyolításához sok idő kell. A jelenleg zajló ukrán háború rengeteg tapasztalattal szolgál. Ezt meg kell emészteniük a világgazdaság szereplőinek, mert nagyon úgy látszik, hogy a világfalu végére értünk.
