Visszatérés

Nyolc évvel ezelőtt alig nyolcan laktak Iborfián, e göcseji törpefaluban, így az első helyre került a legkisebb lakónépességű, ám önálló önkormányzattal rendelkező települések listáján. A lakosság mára tizennégy főre emelkedett, de mindez mit sem változtat azon, hogy az itt élőknek – amint arról helyben értesültünk – még a buliból is pótbulit kell tartaniuk, ha azt akarják, hogy meglegyen a létszám.

Fotó: Teknős Miklós

A főút két oldalán ápolt kertek, jól-rosszul karbantartott házak. A távolban megnyugtatóan békés látványt nyújtó dombok, a közelben egy kártyás, de mindmáig tökéletesen működő telefont őrző fülke. A Zalaegerszegtől húsz kilométerre eső Iborfián járunk. A település érdekes hangzású neve egyesek szerint egy régi magyar keresztnévből, az Iborból származik, más magyarázat szerint középkori birtokosa, Isebori János családnevének rövidült, rontott alakját tartalmazza. Mindenesetre a múlt század negyvenes éveinek elején regisztrálták itt a legnagyobb lélekszámot – 173 főt –, ami azóta egyre csökkent.

Az elvándorlás üteme 1975 – a régóta ígérgetett, pormentesített műút megépülése – után gyorsult fel igazán: a kereső korúak akkoriban főleg a zalaegerszegi textilgyárban, a nyomdában, a Tungsramnál vagy a kőolajfinomító vállalatnál találtak maguknak megélhetést. Ám többen megelégelték az addigi ingázást, és a megyeszékhelyre vagy Zalabesenyőre, esetleg Gellénházára költöztek. A helyben maradók jellemzően állattenyésztéssel foglalkoztak – 1972-ben 153 iborfiaira még 156 szarvasmarha jutott –, az ügyesebb kezűek a falu jellegzetességének számító kosárfonással foglalatoskodtak. Mára e tevékenységek elhaltak, a helybéliek túlnyomó része viszont változatlanul Zalaegerszegre vagy a nyolc kilométerre lévő Gellénházára jár munkába: reggel hatra úgyszólván teljességgel kiürül a falu, és csak a munkaidő végeztével népesül be újra.

– Távolsági vagy célzottan a dolgozókat szállító buszok nem járnak erre, viszont mindenkinek van autója, így ki-ki el tudja látni a munkáját. Ebből következőleg egyikünknek sincsenek különösebb megélhetési gondjai

– mondja Lakatos József, a hetedik ikszben járó polgármester.

Attila, a bevásárló buszsofőr

A falubeliek persze nem csak a kenyérkereset végett hagyják el a települést: a legközelebbi kórház szintén a megyeszékhelyen található, ha valaki a bölcsőde, az óvoda vagy az általános iskola nyújtotta szolgáltatásokat kívánná igénybe venni, a már említett Gellénházán találná meg ezeket az intézményeket. Részben ez magyarázza, hogy kis- vagy nagyobb gyermekes családok nem élnek Iborfián: az átlagéletkor hatvan év körül van. Az idősebbek elsősorban orvoshoz járnak el, meg bevásárolni, Iborfián ugyanis nincs bolt (ahogy kocsma sincs).

– A napokban tartottuk a helységből elszármazottak találkozóját. Abból a durván 150 főből, aki a hetvenes évek óta elköltözött innen, körülbelül 120 életben van, és közülük mintegy húszan el is jöttek a legutóbbi alkalomra. Rögtön akkora élet, akkora mozgás támadt a faluházán, ahol a találkozót rendeztük, mint nagyon ritkán. Ugratni is kezdtük egymást, hogy ezek szerint még buliból is pótbulit kell tartanunk, ha azt akarjuk, hogy még több arcot lássunk

– meséli nevetve a polgármester.

A különféle élelmiszeráruház-láncok kisteherautói rendszeresen felkeresik a települést, de a falunak is van egy busza. Attila, a sofőr hetente kétszer elmegy vele, és mindenkinek elhozza, amit felíratott.

A postás hetente ötször érkezik Petrikeresztúrról, ami két és fél kilométer ide, és kiüríti a telefonfülke mellett lévő postaládát.

A falu temetőjében megőrizték a két világháborúban elesett helyiek emlékét is. Fotó: Teknős Miklós

A főutca mentén hirdetmény tudatja, hogy Iborfia nemrég 9,6 millió forintot nyert kerékpárforgalmi létesítmény, valamint vízelvezető rendszer építésére. Ez az összeg valamivel magasabb, mint a település éves költségvetése.

– Iparűzési adót egyébként mindössze három ember fizet, köztük egy őstermelő és egy méhész

– árulja el Lakatos József.

A faluháztól néhány száz méterre nyitott kapura, mögötte tekintélyes méretű, szürke terepjáróra, valamint egy átépítés alatt lévő épületre figyelünk fel. Egy házaspár serénykedik körülötte.

Érdeklődésünkre megosztják velünk, hogy csaknem két évvel ezelőtt vásároltak meg itt két egymás mellett fekvő telket, amelyek együtt összesen 1,5 hektárt tesznek ki. Azóta át is jelentkeztek.

– Budapestről fújt minket ide a szél. A XVII. kerületben, Rákoscsabán laktunk egy háromszáz négyzetméteres ingatlanban. Onnan, a főváros keleti pereméről naponta átjártam Biatorbágyra, de az M0-son rendszeres dugók miatt oda-vissza két óra volt az út. Naponta négy órát töltöttem az autóban, ami elképesztő időpocsékolás – említi a férfi, Zsolt, aki építésvezetőként dolgozott.

Ház telekkel hatmillióért

– Nekem a BKK-nál volt állásom, de megelégeltem azt a sok rendetlenséget és mocskot meg a hajléktalanokat, amivel és akikkel naponta találkoztam – adja okát a párja, Gizella is, miért gondolták úgy, hogy ideje vidéken újrakezdeni.

Úgy tervezik, hogy Iborfián először a lakóház bővítését fejezik be, majd felhúznak egy újabb épületet a turistáknak, hogy legyen némi bevételük az idegenforgalomból. Amúgy önellátásra rendezkednek be, tehát a legfontosabbakat maguknak fogják megtermelni. Számításaik szerint jövő ilyenkorra már el is kezdhetik ezt az életet, ami pedig az eddig szerzett tapasztalataikat illeti: összetartó, barátságos, segítőkész közösségre találtak a helyiekben.

– Itt aztán tényleg mindenki ismer mindenkit, nem okoz problémát, hogy köszönjenek a másiknak. Amúgy csend van és nyugalom, többnyire a madarak csicseregnek. Van, hogy csak ülök a kertben, és hallgatom őket, vagy az erdőből érkező és a birtokon átvonuló szarvasokat figyelem

– foglalja össze élményeiket Zsolt, majd visszatér egy fémhálóhoz, ami a terasz jövendőbeli oszlopának gerincét adja majd.

Egyébként a falu tizenhét lakásából és harminc-egynéhány épületéből jelenleg csupán egy eladó, öt-hat millió forint körüli összegért lehet hozzájutni telekkel együtt. Ez már a séta második szakaszában derül ki, amikor két helyivel is találkozunk.

„Bevándorló” Németországból

Rózsi néni éppen gyümölcsfákkal, veteményessel és virágágyásokkal tagolt kertjében tevékenykedik, amelyben szemlátomást rengeteg munkája fekszik. A hetven felé járó asszony huszonöt évig egy könyvelőirodában dolgozott, jelenleg a nyugdíjas éveit tölti.

– Itt születtem, itt nőttem fel, itt végeztem az általános alsó tagozatát. Az iskola a jelenlegi faluház helyén működött – mondja, miután érkezésünk miatt félbehagyta a gyomlálást. De a település nem csak azért kedves számára, mert ide kötik a gyerek- és fiatalkori emlékei.

– Van itt víz, gáz, villany, ahogy széles sávú internet is. Egyedül csatorna nincs. Összességében volt már sokkal rosszabb is, úgyhogy nem vágyom innen sehová. Amíg még tudok vezetni, autóval bárhová eljutok. Csak akkor kéne elmennem a négy testvérem valamelyikéhez, ha az állapotom rosszabbra fordulna, de remélem, ez nem fog bekövetkezni. Ha mégis, az itteni temetőben szeretnék nyugodni, ahol a szüleim is.

Szavait szomszédja köszönése szakítja félbe. Anett érkezik Léna és Loki nevű kuvaszai kíséretében. Érthetően, de kissé bizonytalanul beszél magyarul: 2009 nyara óta él itt, addig banktisztviselőként dolgozott egy München melletti településen. Ismerősétől hallott először Iborfiáról, ellátogatott a csöppnyi településre, megtetszett neki a környék, majd – miután elvált – ideköltözött.

– Kis falu, de a németek már itt vannak! – említi ironikus mosollyal, és szavai utóbb megerősítést nyernek: a tizennégy fős lakosság ötven százaléka betelepülő, közülük egy osztrák és két német állampolgár határainkon túlról érkezett.

Az asszony lovat, tyúkot, disznót tart, zöldséget termeszt. A lovaknak való müzlit például az autóval egy óra alatt elérhető, ausztriai Güssingben (Németújvár) szerzi be. És hogy mi az a lómüzli?
– Könnyen emészthető abrakkiegészítő – vágja rá szakavatottan, majd hozzáteszi, itt tanulta meg, amire szüksége volt, korábban nem voltak ilyen jellegű ismeretei. Ezzel indul is, hogy a le­gelőre kicsapott lovai után nézzen. Kuvaszai komótosan követik, mi pedig – Rózsi néni szavaitól indíttatva – kiballagunk a temetőbe.

Bal kézre egy harangláb fehérre festett épülete tűnik fel, jobb kézre egy lerobbant kisteherautó. Előbbi évente három alkalommal – karácsonykor, húsvétkor, valamint pünkösd napján – nyitja meg kapuit, hogy a hívek helyben vehessenek részt szentmisén; utóbbi oly régóta vesztegel itt, hogy karosszériájának eredetileg sötétebb kékjét világosra fakította a nap.

A temetőben takaros rendben tartott sírok fogadnak: a már említett Attilának – aki nemcsak a falubusz sofőrje, de falugondnok is egyben – itt is akad dolga, és a jelek szerint lelkiismeretesen végzi.

A háborús emlékművön összesen nyolc név sorakozik: az első világégésben három, a következőben öt helyi veszett oda.

– Jelenleg egyikük leszármazottai sem élnek itt. A legközelebbiek Gellénházán vannak, s csupán egyetlen dédunoka birtokol házat a faluban. Nyugodni viszont szívesen nyugszanak itt

– említi Lakatos József, hangjában árnyalatnyi kedvetlenséggel.

Némi unszolásra azt is elárulja, minek tudható be mindez: itt egy sírhely összesen százezer forintba kerül, ami a környékbeli árakhoz képest olcsónak számít, ráadásul elég egyszer kifizetni ezt az összeget, utána már nem kell újra megváltani a sírt.

Vagyis: bár az iborfiaiak jó része életében elhagyja a szülőfaluját, de általában vissza is tér oda.

Borítókép: Lakatos József, Iborfia polgármestere a harangláb előtt. Mint mondja, munkásokat szállító buszok nem járnak errefelé, ezért mindenkinek van saját autója (Fotó: Teknős Miklós)