időjárás 22°C Huba 2022. augusztus 19.
logo

B. Szabó János történész őstörténetünk félreértelmezéséről

Ötvös Zoltán
2022.08.06. 10:00
B. Szabó János történész őstörténetünk félreértelmezéséről

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár államelméleti művet hagyott fiára, ránk, magyarokra pedig a legátfogóbb beszámolót honfoglaló őseinkről. B. Szabó János, a Budapesti Történeti Múzeum történésze ­Bollók Ádámmal közösen írott könyvében újraértelmezi ezt a dokumentumot. Augusztusban megjelenő – többedmagával írt – könyvében ugyanakkor a tatárjárás okait elemzi. A mohácsi vész szakértőjeként a csatavesztés okaira is kitér.

– Tavasszal jelent meg Bollók Ádámmal közösen írt kötete, A császár és Árpád népe – A korai magyar történelem legfontosabb 10. századi bizánci forrásáról című munka a Bölcsészettudományi Kutatóközpont kiadásában. A De administrando imperio (A birodalom kormányzásáról) néven ismert bizánci összeállítás Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár államelméleti műve, amelyet fiának, a későbbi II. Rómanosz császárnak címzett. Ez a mű a magyar őstörténet egyik legfontosabb történeti forrása. A szöveg magyarokkal foglalkozó 38. fejezetének első 53 sorára összpontosítottak, úgy, hogy a teljes szövegre is figyeltek. Mi indokolta a klasszikus szöveg újraértelmezését?
– Ez az egyik legfontosabb forrásunk, a legnagyobb összefüggő szövegünk arról a népcsoportról, amelyet mi honfoglaló magyarként tartunk számon. A középkori magyar krónikás hagyományban megőrzött honfoglalás-történet jóval szűkösebb annál, mint amit a bizánciak összegyűjtöttek és leírtak diplomáciai források alapján. Ez a szöveg a XVII. század óta ismert – igaz, annak latin fordítása alapján. Sudár Balázs történésszel a korabeli arab és perzsa forrásokat is feldolgozzuk, de azok – úgy tűnik – nem a honfoglalókról szólnak, hanem a keleten maradt magyarokról. Emiatt a bizánci szöveg még inkább felértékelődik. Mi arra vállalkoztunk, hogy félretéve az eddigi értelmezéseket az eredeti írást elemezzük saját szövegkörnyezetében.
– Miért voltunk fontosak a bizánciaknak, ha azok voltunk egyáltalán?
– Fontosak voltunk abban a rövid időszakban, amikor őseink a Fekete-tenger északi partján táboroztak. Bizánctól északra ott volt egy potenciális ellenséges hatalom, a bolgár, a tőlük északra élő magyarokban a bizánciak a szövetségest látták. Akkor is alapelv volt, hogy a közvetlen szomszédunkkal jóban legyünk, de ha nem megy, akkor az ellenségünk hátában szövetségest keressünk. A 890-es években a magyarok valóban hadakoztak a bolgárokkal.
– Ezzel a szöveggel évszázadok óta foglalkoztak hazai történészek. Elégedetlenek voltak az elődök munkájával?
– A magyar tudományosság száz évvel ezelőtt megpróbált összegyűjteni minden olyan szövegrészletet, amely őseink vándorlásával foglalkozik. Ezeket lefordították, hozzáférhetővé tették, de így veszteség is érte a tudományosságot, hiszen innentől kezdve a fordításokkal foglalkoztak, s nem az eredeti szövegek egészével. Az összefüggések elvesztek. Itthon ezt a bizonyos 53 sort gondolták újra és újra, miközben a nagyvilág a teljes szöveggel foglalkozott. A kétezres évek elejére eljutottunk oda, hogy a magyar kutatók felvetései szinte köszönőviszonyban sem voltak azzal, amit a dokumentumról a nagyvilág gondolt. A félreértelmezések, a hibák – amelyek beépültek a szakma gondolkodásába, természetessé váltak – az elmúlt száz év alatt a szöveget olyan tévútra vitték, amelynek semmi köze sem volt az eredetihez.

Fotó: Éberling András

– Mi derült ki a kutatásaikból?
– Nem egy szerző nem egy időben készült munkájáról van szó. A szöveg magja 900-910 körül született, amelyet 940-950 körül jelentősen kibővítettek. Bebizonyítottuk, hogy nagyon is elképzelhetők azok az események, amelyeket eddig itthon kétségbe vontak. Nem hitte el például újabban a szakma egy része, hogy a besenyők támadása után költözik Árpád népe a Kárpát-medencébe. Vagy Levedi lemondását is eddig többen kitalációnak tartották, mondván, egy steppei fejedelem nem viselkedik így. Miközben minden egyes, az 53 soros szövegben található állításhoz találtunk jól dokumentált párhuzamot. Azaz könnyen elképzelhető, hogy amikor a kazár kagán a magyarok fejedelmének akarja kinevezni Levedi törzsfőt, azt ő valóban nem fogadta el. Ezt eddig hazugságnak tartották, pedig példák igazolják, hogy hasonló helyzetek előfordultak más népeknél. Mi azt állítjuk, hogy a szöveg nem tartalmaz olyan állítást, amely ne lenne hihető. Akik eddig hazugságokról szóltak, azok nem ismerték eléggé a korabeli közeget.
– Jó háromszáz évvel később onnan érkezett halálos csapás, ahonnan a magyarok feltűntek: keletről a mongolok támadtak Európára. A tatárjárásról 2007-ben írt ismeretterjesztő könyvet. Idén augusztusban a Corvina Kiadónál jelenik meg széles körű áttekintés a XIII. századi Európáról, a Mongol Birodalomról és az 1236–42 közötti nagy európai mongol hadjáratról 16 magyar és külföldi szerző részvételével. Miben ad ez többet, mint a 2007-es munka?
– Annál sokkal alaposabb. 2007-ben kifejezetten a nagyközönség számára született összefoglalás. Közben a nagyvilágban – az Egyesült Államoktól Kínáig – egyre hangsúlyosabb téma lett a mongol birodalom történetének feltárása. Rengeteg ásatás és expedíció hoz újabb és újabb leleteket, emellett a dokumentumok feldolgozása is alapvető adatokkal szolgál a birodalomról. Itthon az elmúlt tizenöt évben előkerültek a tatárjáráshoz köthető tömegsírok, a kivégzett nők, gyermekek és férfiak maradványai. Három-négy lelőhely igazolja, hogy módszeres tömeg­­gyilkosság zajlott 1241–42-ben, amelynek célja a civil lakosság kiirtása volt. A kötet nemcsak a magyar eseményekre koncentrál, hanem bemutatja azt is, hogy mi történt ekkor Hispánia és az Urál hegység közötti térségben. Azt próbáljuk megértetni, hogy miért jöttek a tatárok, mit tettek, és miért fordultak vissza.

– A 2007-es könyvében arról írt, hogy a tatárok létszáma Muhinál nagyjából kétszerese lehetett a magyarokénak. Utóbbiak kisebb erődítménnyel, szekérvárral a hátuk mögött, előttük a Sajó folyóval és az egyetlen híddal készültek a támadásra. Amely nem érhette váratlanul őket, hiszen 1241. április 10-én egy orosz fogoly megszökött Batu kán táborából, és figyelmeztette a magyarokat: a mongolok másnap éjjel támadnak majd a hídon keresztül. Ha tudtak a tervről, miért nem készültek ellene?
– Hiba volt a magyar hadvezetés részéről, hogy nem fedezte fel és nem biztosította a hídtól északra – nem tudjuk, milyen messze – lévő gázlót, amelyet a mongolok megtaláltak, és át is keltek rajta. De nem csak ott. Az összecsapás helyszínétől délre a sötétség leple alatt tízezer harcos evezett át a folyón tutajokon a magyar oldalra. Ez olyan léptékű műszaki hadművelet volt, amelyre Európában azelőtt nem volt példa. Erre a magyarok nem számíthattak. Miközben északon és délen csendben megkezdődött a mongol átkaroló hadművelet, a magyarok abban a hitben tértek pihenőre, hogy a hídőrség megvédi őket, máshonnan pedig nem számítottak támadásra. És ekkor következett a tatárok újabb zseniális húzása, amelyre ugyancsak nem volt példa a középkori európai hadtörténetben: hajítógépekkel kezdték lőni a hidat védő magyar katonákat. Ezeket az eszközöket Európában addig kizárólag várak ostrománál használták. Azért csak ott, mert ezeket a gépeket bonyolult megépíteni, szállítani. A tatároknál ellenben volt annyi mérnöki tudás és munkáskéz, hogy ez nem jelentett nehézséget.
– Miért hagytak egérutat a magyaroknak?
– Logikusan végiggondolták, hogy ezzel az önvédő gesztussal is jobban jönnek ki a csatából. Így is nagyon véres volt számukra a győzelem, nem akartak még több katonát áldozni a megnyert csatában. A bekerített, hazáját elszántan védő magyar sereg rengeteg tatárt megölt volna még. Az ellenállás keménységét látva döntöttek a tatárok a magyarok kiengedéséről. Ennek köszönhetően jutott ki IV. Béla. A támadók szolgálatában álló perzsa krónikás írta meg, hogy a muhi csata volt az egyik legnehezebben, legvéresebben kivívott győzelmük.

Fotó: Teknős Miklós

– Szintén behatóan foglalkozik a mohácsi csatavesztéshez vezető eseményekkel. Nándorfehérvár 1521-es elvesztése után a Duna vonalán álló végvárakat az 1520-as évek első felében elfoglalták a törökök, és onnantól kezdve nem akadt már igazából más, ami megállíthatta volna őket – egy magyar seregen kívül. Ezért került sor a mohácsi csatára 1526. augusztus 29-én. Lehet, hogy rosszul értelmezem ezzel kapcsolatos írásait, de számomra úgy tűnik, a törökök létszámfölényéből nem feltétlenül következett a győzelmük. Milyen okok vezettek a magyar csatavesztéshez?
– Valóban hasonló volt a két sereg fegyverzete, és valóban nagyobb létszámú volt a török had, mint a magyar. Tévedés az az állítás, hogy a magyarok vesztét az elmaradott haditechnika okozta. A haditechnika fejlődésének központja akkor Közép- és Nyugat-Európa volt. Mi közelebb voltunk ehhez a centrumhoz, mint az oszmánok. Ennek köszönhetően hozzánk hamarabb eljutottak a korszerű fegyverek. Az 1520-as években már törvényt kellett hozni arra, hogy az ország területéről ne vigyenek ki lőfegyvereket – a törökök ugyanis tőlünk vették a puskát. A két sereg közötti legfontosabb különbséget az eltérő hadi tapasztalatban látom. A magyar királyság békehadseregével szemben a szultán hada állt, amely az előző jó évtizedben számtalan nagy csatát megvívott Európában, Perzsiában és Egyiptomban.
A XVI. század egyik legnagyobb ütközetéről beszélünk: annyi ember harcolt ott, mint amennyi háromszáz évvel később a waterlooi csatában.
– Az elmúlt évek egyik szakmai vitája arról szólt, hogy pontosan hol volt a csata. Mit mondhatunk most?
– A csata helyszíne eddig is ismert volt, most az a kérdés, hogy a Mohácstól délre eső, félhold alakú területen belül pontosan hol ütköztek meg a felek.
– Olyan csatáról beszélünk, amelyben mindkét oldalon több tízezer ember harcolt. Ez önmagában jelentős területfoglalással járt. Ezen belül mit lehet meghatározni?
– A vita azon folyik, hogy a hatalmas mező mely pontján ütköztek meg. Nem tudok elképzelni olyan fejleményt, amely alapvetően megváltoztatná a véleményünket az események menetéről. A baranyai történészek számára azonban száz éve fontos probléma a helyszín pontos kijelölése. A fémkeresős vizsgálatoknak köszönhetően az utóbbi pár évben megannyi egykori lövedék került elő. Komoly tanulmány született arról, hogy milyen fegyvereket használt a két fél. A legújabb kutatásokkal olyan csomópontokat határozhatunk meg, ahol a lőfegyverekkel felszerelt gyalogság harcolt. Ahol több nyílhegy kerül majd elő, ott a török lovasság küzdött. Ezzel párhuzamosan zajlik a tömegsírok feltárása, ami számos részletkérdést tisztázhat – honnan jöttek az áldozatok, hány évesen vesztették életüket.
– A mohácsi csatavesztés egyik következménye volt, hogy a vereség eloszlatta azt a magyar nemesség körében élő illúziót, hogy a török legyőzhető és az országhatáron kívül tartható. Mivel járt még?
– Mohács után reális lehetőségként merült fel a töröknek való behódolás, a velük való együttműködés. Egyesek abban hittek, hogy ezzel fenntartható olyan egyensúlyi állapot, amelyben a Magyar Királyság maradék területe és önállósága megmarad. Ilyen politikára nem lett volna lehetőség Mohács előtt. Buda eleste új helyzetet teremtett. Már nem lehetett szó önállóságról.

Névjegy

B. Szabó János 1969-ben születetett Cegléden. 1988-ban a ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett. 1993-ban művészettörténész-, 1995-ben történészdiplomát vehetett át az ELTE-n. 2016-ban a Debreceni Egyetemen szerzett PhD-fokozatot. 2007-től a Budapesti Történeti Múzeum történész muzeológusa.

Borítókép: A muhi csata emlékműve. A nagyvilágban is egyre hangsúlyosabb téma a Mongol Birodalom történetének feltárása (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.