Kajálni, piálni, hadoválni

A nyelv folyamatos változását és üdítő sokszínűségét mi sem példázza jobban, mint a szleng. Ezt a nehezen meghatározható fogalmat a nyelvészet általában kisebb csoportok sajátos beszédmódjaként határozza meg, mely leginkább az egyedi szókincsben érhető tetten. 

A csoport beszélői számára a szleng használata erősíti az összetartozás érzését, és elkülönít a többségtől, „másoktól”. A kívülállót pedig sokszor összezavarja az ismeretlen nyelvi kód: elég csak az unokák kifejezéseit berzenkedve hallgató nagyszülőkre gondolni…

A szleng viszont nem új jelenség a nyelvben: mindig akadtak kisebb csoportok, amelyek sajátos, különálló nyelvhasználatot alakítottak ki. A társadalom peremén élők, a koldusok, tolvajok „titkos” nyelvéről már évszázadokkal ezelőtt készültek feljegyzések. A bírósági eljárásokban gyakorlati oka volt a szlengszavak összegyűjtésének: a hatóságok egyszerűen nem értették, amit a bűnözők egymás között beszéltek. 

Már a XVIII. századból ismerünk olyan listákat, amelyek a „zsivány” nyelv elemeit rögzítik különféle tolvajok ellen indult eljárások jegyzőkönyveiben. Ezek alapján a hajdani vádlottak a topánka kifejezést használták bor, pálinka jelentésben, olvasó volt a bilincs neve, és pénz, ezüst értelemben alkalmazták a leves szót.

Toronyai Károly 1862-ben gazdag gyűjteményt tett közzé az alábbi veretes címmel: „A rablóknak, tolvajoknak és kozákoknak együttvaló hamis és zavaros beszédeik, hasonlóan hamis és titkos cselekedeteik felfedezéseül összeiratott és kiadattatott a köznépnek ovakodási hasznára, és a rosz emberektől való őrizkedéseikre”. Ebből a szótárból megtudhatjuk, hogy már a XIX. században is használták a „balhé” szót baj van jelentésben, akkor is lehetett „kajálni”, ebédelni, „piálni”, inni, „hadoválni”, mondani, suttogni; és „dohány” volt a papír fizetőeszköz a vásárban, amelyet „kuksi”-ként emlegettek.

Kisebb zárt közösségekben természetes folyamat, hogy egyedi szleng nyelvi formák alakulnak ki. Ilyen közeg az iskolai, kollégiumi világ is, amelynek már a régiségben is több sajátos szlengjét feljegyezték. Dobos Károly 1898-as írása számos korabeli diáknyelvi kifejezést örökített meg: eszerint aki puskázik, az „csóreszol”, a lyukasóra „ablakos óra”, a forint „lengő” és a „lépés” egy pohár ital.

A szleng számos forrásból táplálkozik: idegen nyelvek, más nyelvi rétegek vagy egyedi szóalkotások is lehetnek alapjai. Német eredetű például a „bláz”, a cigaretta szó, vagy a besúgó jelentésű „vamzer”, angol a „dzsoint”, a marihuánából sodort cigaretta és a „jard”, a rendőrség. 

Jiddis nyelvi kölcsönzés a „haver”, barát kifejezés, illetve cigány nyelvekre megy vissza számos magyar szlengszó, mint a „lóvé”, a pénz, „dzsal”, megy. A muzsikus cigányoktól származik a „halózni”, az enni kifejezés is. 

Sok esetben a nyelvjárásokból kerül át egy-egy szó valamely csoport szlengjébe: így lesz például az ágy „dikó” vagy az ügyetlen „topa” a katonanyelvben. Az is előfordul, hogy egy-egy régi, már kiavult szó „szlengesül” sajátos jelentésben, mint a diáknyelvi „penna”, toll, vagy „lélekidomár”, az osztályfőnök.

A leggyakoribb módja a szlengek létrejöttének, amikor valamiféle hasonlóság alapján, névátvitel útján keletkezik az új kifejezés: „fóka”, azaz felmosórongy, „szájkosár”, gázálarc, „akadémia”, börtön, „kagyló”, fül, „préri”, gyakorlótér s így tovább.

A szleng használata egyes beszédhelyzetekben – különösen a kívülállók számára – zavaró­ lehet. Egy-egy csoporton, munkahelyi, baráti társaságon belül viszont a szóteremtésnek különös ereje van: minden egyébnél jobban kifejezi az emberek összetartozását, összekacsintását.

Borítókép: Diákok ebédelnek a nyíregyházi Görögkatolikus Általános Iskola ebédlőjében 2014. május 9-én (Fotó: MTI/Balázs Attila)