Urbán Gyula olyan világot teremt, amelyben helyet talál a hiányzó dolgoknak, amelyek elfogadhatóvá és teljessé teszik az életet, s ilyen módon megélhetővé válik minden megpróbáltatás földi vándorútja során.
Az önmegértés és létmegértés megnyilatkozását kísérhetjük végig új verskötetében, mely valójában triptichon az Isten, család, haza hármas összefonódásával, s úgy kíséri végig az emberi élet stációit, hogy megéli a személyes idő, a társadalmi idő és az időn túli idő minden komplexitását. A költő életének stációit követve érezzük, hogy a szakralitás mint megtartó és megtisztító erő miként van jelen.
Kísért bennünket Nagy Gáspár lenyűgöző gondolata: Isten hatalmas verse a teremtett világ. Így jut el Urbán Gyula is ahhoz a lírai szintézishez, amelyben a teremtő fájdalom kozmikus távlatokat nyit meg, s mágikus erővel ragyogtatja fel a lírai történésfolyamatokat.
Hieronymus Bosch képeihez hasonlóan összetett, eredeti, fantáziadús és nemegyszer meghökkentő Urbán Gyula képi világa. Lehatol a mélyrétegekbe a romlottság okait keresve, úgy, hogy a gyarló ember hányattatásai ellenére is képes legyen magasabb erkölcsi szintre emelkedni: „Egyszer csak kicsúszott alólam a szék. / És minden-de-minden olyan hatalmas lett, / mint gyermek, vagy egerecske koromban…”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!