Urbán Gyula neve sokak számára ismert, a színházi életben éppúgy, mint a költészetben. Rendezőként végigutazta az egész világot, s költőként is végigélte a megtapasztalt kultúraváltozások fény- és árnyoldalait.
Új kötete feltárja, hogy ennek a hatalmas örökségnek milyen elemei játszottak szerepet identitása alakulásában. A siket ember háza című verskötete végigtekinti élete fájdalmas és örömteli élményeit, s a több mint nyolcvanévnyi tapasztalás kellő rezignáltsággal ezeket a szavakat mondatja ki vele:
„Mint fölbukott vad, fekszel a fák alatt, / – s az idő, teszi, amit tenni kell – / kizsigerel.” A kötet címe utal a spanyol festőművész, Goya idősebb korában bekövetkezett siketségére, ekkor születtek az úgynevezett „fekete festmények”. Urbán Gyula nem fogalmaz sötét színekkel, de önmagát tekinti „siket embernek”, feltételezhetően a környezettel kapcsolatos reakciói illusztrálására. „Öreg vagyok: itt már nincs forradalom /
Felső ruháimba kapaszkodom, / És várok; / most már meztelenül, / Én, véresarcú / valaha / Isten-evő.”