Meg fogjuk menteni az embereket a pogromoktól és üldöztetéstől, amennyiben a NATO nem képes ezt megtenni – fogalmazott Alekszandar Vucsics szerb elnök utalva a koszovói szerb közösség tagjaira. Kijelentésével egy időben a közösségi médiában sokan számoltak be arról, hogy szerb páncélozott harcjárművek jelentek meg a szerb–koszovói határon. Habár a mostani feszültségek, nyilatkozatok rémisztőnek tűnhetnek, egyáltalán nem szokatlan jelenségről van szó, az elmúlt években szinte mindig – általában nyár végén, ősz elején – tapasztalható volt az ellentétek fellángolása a két állam között, s valószínűleg a jövőben is még sokszor fog hasonlóan alakulni a helyzet.
Halasztott intézkedés
Ahhoz, hogy pontos képet kaphassunk a szerb–koszovói ellentétről, elengedhetetlen egy gyors történelmi áttekintés. A Balkánra a XIX. században érkezett meg a nacionalizmus eszméje, ekkor kezdődött meg az olyan ideák terjedése, melyek végül a nemzetállamok létrehozásáért voltak felelősek. Ekkorra datálható a szerb nemzetállam kiépítése is, valamint a XIX. század második felében felvetődött egy etnikai szempontból homogén albán nemzet létrehozásának gondolata is. – E két nagyon erős nacionalizmusnak jelentős földrajzi átfedése van Koszovóban – ecsetelte Németh Ferenc, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója.
A problémák akkor kezdődtek, amikor 1912-ben nagyhatalmi segítséggel létrehozták az albán államot, azonban ez nem foglalta magába az összes albánlakta területet, így Koszovót sem. Az 1912–1913 között dúló Balkán-háborút követően aztán a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett a terület, majd ezt követően is a délszláv nemzeteket egybetömörítő államalakulatokba integrálva létezett egészen a kilencvenes évekig, Jugoszlávia felbomlásáig.
Ezt követően aztán többek közt Szlobodan Milosevics szerb vezető albánokkal szemben folytatott diszkriminatív politikájának következtében 1998-ban kitört a szerb–koszovói háború, melynek a NATO légi csapásai vetettek véget, így sikerült kierőszakolni egy fegyverszüneti megállapodást 1999 nyarán. Koszovó ennek megfelelően nemzetközi igazgatás alá került egészen 2008-ig, amikor is egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, melyet Szerbia – s több állam, köztük öt uniós tagállam – azóta sem ismer el.
Ezután egyből nyilvánvalóvá vált, hogy Belgrád nem fogja elismerni Koszovót, viszont számos olyan kérdés maradt megoldatlan, melyek az állampolgárok életét, mindennapjaikat, jogbiztonságát érintik. Ezen problémák kiküszöbölésére jött létre 2011-ben a brüsszeli dialógus, mely az unió mediálásával kívánja orvosolni a fennálló nehézségeket. Idetartozik a személyek szabad mozgása, valamint a rendszámtáblák kérdésköre is, melyek miatt most július végén növekedtek a feszültségek. A pristinai kormány augusztus elsejével érvénytelenné nyilvánította volna a szerb okmányokat és rendszámtáblákat Koszovó területén, a hír hallatán a koszovói szerbek úttorlaszokat állítottak fel a határállomások közelében tiltakozásul. Nemzetközi nyomásra és Washington közbenjárásával a kormány szeptember elsejéig halasztotta el az intézkedés bevezetését, a két fél között azonban eddig még nem született olyan megállapodás, amely végérvényesen rendezné a helyzetet.
A koszovói szerbek ilyen jellegű tiltakozása nem új keletű, tavaly szeptemberben is volt egy hasonló demonstráció, akkor szintén a rendszámtáblák voltak a középpontban, de azt megelőzően is sorozatosan megfigyelhetők voltak ezek. Az ilyen incidensek mind a belgrádi, mind pedig a pristinai vezetés belföldi támogatottságának jót tesznek. Ezekhez rendszerint rendkívül nacionalista hangvételű nyilatkozatok társulnak. A szerb és koszovói politikusok nagyon könnyen el tudják hitetni a helyiekkel és a nemzetközi médiával is, hogy bármelyik pillanatban újra robbanhat a bomba. Ami még aggasztóbb, hogy egymásra licitálnak nyilatkozataikkal. A szakértő szerint ennek ellenére mindössze retorikai háborúról van szó, a fegyveres konfliktus kitörésének lehetősége pedig szinte a nullával egyenlő.
– Egyik félnek sem áll érdekében újabb háborút kirobbantani. Egyrészt politikailag teljesen elszigetelődnének nyugati partnereiktől, az Egyesült Államoktól és az Európai Uniótól. Másrészt egy háborút finanszírozni is kell, gazdaságuk csődbe menne. Emellett Koszovónak nincsen hadserege, a NATO Kfor missziója felel a katonai feladatok ellátásáért. A másik oldalon a szerb haderő modernizációra szorul, nem támadnák meg Koszovót, ami – az előbb említett okok miatt – egyenlő lenne a NATO elleni háborúval. Ezeken felül senki nem szeretné visszahozni a kilencvenes évek kegyetlenségeit, mindenkiben élnek még a negatív emlékek, tapasztalatok.
Ha a társadalmak, átlagemberek szintjén nézzük az ellentétet, akkor elmondható, hogy nincs jelentős szembenállás. Van a társadalomnak egy jelentős része, amely fogékony az erőteljes nacionalista retorikára, azonban az átlagembereknek ennél sokkal égetőbb problémákkal kell szembenézniük. Nem megfelelő a gazdasági helyzet, nagy a munkanélküliség, az elvándorlás. Olyan nehézségek ezek, melyek ténylegesen érintik mindennapjaikat, nem pedig a politikusok által gerjesztett láthatatlan problémák. Alapvetően senkit nem érdekelne a másik, csak a média, az újságok fújják fel ennyire az ellentét kérdését.
A fentieket figyelembe véve felmerül a kérdés: miért kapott éppen most ekkora nemzetközi figyelmet az amúgy szokásosnak mondható erőfitogtatás a Nyugat-Balkánon? A választ a hazánk keleti szomszédságában dúló háborúban kell keresnünk. Németh Ferenc úgy lája, hogy az európai átlagemberek biztonságérzete csökkent február óta, sokkal jobban felfigyelünk arra, ha valami rendkívüli történik a világban. Emellett sokan, köztük elemzők is próbálják az ukrajnai eseményeket a Balkánon is értelmezni, ami hibás elképzelés, ugyanis a kettőt nem lehet összehasonlítani. Harmadrészt a nagyhatalmak is fokozott figyelemmel tekintenek a szerb–koszovói fejleményekre, mivel tisztában vannak azzal, hogy a térség mindig is a nagyhatalmi érdekek ütközőzónája volt. A Nyugat fél attól, hogy Oroszország az eddigieknél nagyobb befolyást szerezhet a Balkánon.
