Rezeda Kázmér tapasztalatai a vérszintek rendbehozataláról

A vadászat után kellemes meglepetés érte a sokat látott főhőst, nem máshol, mint a vacsoraasztalnál.

Nagyon leesett a vérszalámiszintem… – sóhajtott fel Rezeda Kázmér, és bekukkantott a konyhára.

– Erzsikém, abból a csípős szarvasszalámiból, néhány karikát, kicsike jó kenyérrel, vajjal, meg a zöld, hegyes erősből is, nagyon el vagyok betegedve…

Reggel volt még, szinte korán. A hajnali bikavadászat vége. Rezeda Kázmér harmadik napja próbálta meg elejteni a gímbikáját. Hajnalban, aztán este. A kettő között meg elolvasta a lapokban, hogy „zengenek a magyar erdők a bikák bőgésétől”, és úgy, de úgy szeretett volna összefutni azzal, aki ezt leírta.

Kétségtelen tény: bőgtek a bikák. Bár nevezzük inkább vernyogásnak, amit produkáltak. És amit produkáltak, azt is odaát, a román oldalon produkálták. Rezeda Kázmér a román határszélen vadászott ugyanis. És úgy volt, hogy hajnalban meg este a bikák bőgtek, vagyis inkább vernyogtak odaát, a határ másik oldalán, román szarvasmenyecskéknek, a kettő között meg ideát álltak, bent a sűrűben, és hallgattak.

– Ez mind hazaáruló! – méltatlankodott Rezeda Kázmér, és szinte jóleső bosszúval ette a szarvasszalámit, no meg azért, mert nagyon leesett a vérszalámiszintje.

– Az a baj, hogy túl meleg van… – mondta Etele, a vadászmester. – Persze, de csak a határ innenső felén, odaát meg hideg, mi? – méltatlankodott Rezeda Kázmér. – De legalább az elemózsia jó… – mondta még magának, hogy megnyugodjon, aztán eltöprengett a szón.

Vannak a magyarban ilyen szavak. Ilyen nagyon mélyről, nagyon messzi időkből előtörő, ősi szavak, mint például az elemózsia. Fel is ütött Rezeda Kázmér mindenféle szótárakat az utánanézés végett, és ez felelt meg legjobban ízlésének: „Elemózsia: Forrása ugyanaz, mint alamizsna szavunké, tehát a latin eleemosyna (‘könyöradomány’), amely a görög eleémoszüné, azaz ‘könyörület’ (eleeó a.m. ‘megszán’) megfelelője. Korábbi elemózsina alakjából az n kiesett, ez az eklézsia, litánia, parókia s hasonló szavak végződésének analógiás hatásával magyarázható. Mai jelentése feltehetőleg a régi diáknyelvben alakult ki.”

– Stimmel – gondolta Rezeda Kázmér, csak azt nem tudta, miért. – De az is biztos, hogy az elemózsia mellé az útra kelés dukál. Elemózsiát akkor csomagolunk magunknak, ha elmegyünk, valahová messzire, és még abban sem vagyunk biztosak, hogy hazatérünk valaha.

Rezeda Kázmér például kedves barátjától, Érpataki-Csobogó Petrusztól hallotta az elemózsia kifejezést, méghozzá ebben az összefüggésben: Azt mesélte Érpataki-Csobogó Petrusz, hogy van neki egy kicsike virágoskertje, amelyet a nagy kerten belül gondoz, szenvedéllyel. Tulipánok, rózsák, kardvirágok, szarkalábak, miegyebek, a magyar népdalkincs teljes virágnyelve ott volt abban a kiskertben. (Ha az óvodások és az óvó nénik egyszer megtudnák, hogy mit is énekelnek akkor, amikor azt éneklik, hogy „cifra palota, zöld az ablaka, gyere ki te tubarózsa, vár a viola”, akkor nagyon elszégyellenék magukat, az apukák pedig még pofozkodnának is…)

A baj ott kezdődött, hogy volt a háznál két labrador is. Na most, a virágoskert és a labrador nem kompatibilis egymással, főleg, ha a labrador kettő. Mindennap feldúlták Petrusz virágoskertjét azok a bestiák. És Petrusz akkor azt a remek tanácsot kapta valakitől, hogy vegye körbe kedves virágait villanypásztorral.

Így lett. Érpataki-Csobogó megelégedéssel vette szemügyre az elkészült védvonalat, majd elindult munkába. Míg odavolt, a következő dolgok történtek: a villanypásztor megcsapta a gyerekeket, Érpataki-Csobogó feleségét, a bejárónőt, és úgy délután fél öt körül Érpataki-Csobogó drága anyósát. Viszont a labradorok ügyesen átlépték, és szétdúlták a kertet. Érpataki-Csobogó öt körül ért haza, s – miképpen fogalmazott – a hangulatból azonnal világossá vált számára, hogy kis batyuba elemózsiát kötve el kell hagyja a családi fészket. Na, hát így függ össze az elemózsia és az útra kelés.

Idáig jutott gondolataiban Rezeda Kázmér, amikor hirtelen nagyon leesett a vérrétesszintje, és elhaló hangon be kellett szólnia a konyhába: – Erzsikém, lelkem, azokból a rétesekből párat, ha kérhetem, és koncentráljunk a túrósokra…

És Erzsike azokra koncentrált, és Rezeda Kázmér, szinte a legutolsó pillanatban, valahogy visszatornázta a vérrétesszintjét.

És akkor lassacskán eljött a délután, és úgy öt óra körül Rezeda Kázmér elindult, hogy elejtse végre a gímbikáját. Harmadik nap óta először, legelőször tényleg zengett az erdő, tényleg bőgtek a bikák – odaát, a román oldalon.

– Az a baj, hogy fúj a szél… – mondta Etele, a vadászmester, és Rezeda Kázmér úgy érezte, mindjárt megüti a guta, s ennek megfelelően nézhetett a szegény vadászmesterre, mert az illedelmesen hátralépett egyet, és így szólt: – Kössek egy kis elemózsiát batyucskába, és menjek anyám keservébe?

Diadalmas mosoly ömlött szét Rezeda Kázmér arcán erre a megfogalmazványra, ugyanis ím, élőben nyert bizonyítást fantasztikus elmélete, amely az elemózsiára vonatkozott. Etele pedig az enyhületet vélte felfedezni abban a mosolyban, és nekibátorodva folytatta: – Ja. Nagy a szél. Nagyobb a kelleténél. Ha a szél vadászik, a vadász otthon tanyázik…

Ezt követően egy darab ideig nem beszéltek egymással ők ketten. Viszont mentek némán vagy tíz kilométert, hogy „majd átvált a bika, tavaly is itt váltottak át”, és Rezeda Kázmér úgy érezte, meg fog bolondulni hamarosan.

Talán nem kell mondanom, hogy a bika nem váltott át. Csak egy szajkó röhögött fel csúfondárosan, és lássuk be, erre meg is volt minden oka. És akkor Rezeda Kázmér eljutott oda, ahová minden vadász el szokott ilyenkor, vagyis hogy, „aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli”. Szóval beérte volna már egy nyamvadt bakkal is, úgyis benn maradt neki tavalyról kettő. És akkor, mintha a Jóisten meghallotta volna a kapitulációt, megjelent a nyiladékban egy szép bak, és pompásan keresztbe is fordult. Rezeda Kázmér pedig emelte a fegyvert, a szálkeresztbe helyezte a lapockát, elhúzta az elsütőbillentyűt – közismertebb nevén ravasz –, a puska pedig elcsattant üresben – csütörtök… A bak még visszanézett, hogy „nincs nekem időm erre, gyerekek”, aztán elugrott a sűrűbe.

– Menjünk be… – mondta vagy inkább hörögte Rezeda Kázmér, és akkor bementek.

Alig értek be, amikor a házigazda, Kázmér kedves barátja, Fess Laci is berúgta az ajtót, és fogai közt szűrte a szót: minden bika hazaáruló! Nagy szellemek ha találkoznak…

A vacsoraasztal körül ültek némán, amikor Erzsike belépett egy nagy tállal.

– Úgy veszem észre, a fiatalurak vérfácánlevesszintje alaposan leesett, gondoltam, ezt orvosoljuk.

Rezeda Kázmér pedig megenyhült, mert olyan, de olyan fácánleves került a tányérjába, mellehúsával, zöldségével, házi tésztájával, hogy sírni kellett kicsit evés közben, ráadásul még fiatalúrnak is volt titulálva, no hiszen…

A bika meg majd kijön holnap.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Fortepan)