A kukorica pedig átkerült Európába, az inkák meg nem lettek a világ urai, az ENSZ székhelye sem ott van, ahol lennie kéne, és alapvetően minden el van rontva, hogy erősebb kifejezést ne használjak.
De legalább van kukoricánk. Még.
Na most a kukorica gyakorlatilag mindenre jó, etetjük vele az állatainkat, silózzuk, lisztté őröljük, meglőjük a szélében a nagy kanunkat, puliszkát főzünk belőle – s csinálunk vele meg belőle még vagy ezerféle dolgot, de igazából a kukorica apoteózisa a főtt kukorica.
Na most, a főtt kukorica korántsem olyan egyszerű dolog, mint elsőre látszik.
Mert a főtt kukoricának nemcsak ideje, de helye is van.
Persze odahaza is lehet kukoricát főzni, előkeresve a legnagyobb lábast, s abban, míg a lakást belengi a fenséges kukoricaillat, aztán leönteni róla a vizet, kicsit hűlni hagyni, s aztán úgy.
Lehet ezt is.
De ez olyan félmegoldás. Amatőr. Nem szorult bele sok lélek.
Mert a főtt kukorica igazi helye a strand. Strand meg van mindenütt, de igazi strand a Balatonnál van mégis.
Ebből pedig nem csak a formállogika szerint következik, hogy tehát a főtt kukorica helye a Balatonon van, a strandon.
Rezeda Kázmér hitt ebben.
S szinte kizárólag a Balatonon, a strandon evett főtt kukoricát.
Kezdetben úgy volt, hogy a balatoni strandokon összegyűlt nyáron úgy hat-hét millió ember, kifeküdtek, egymás testközelségébe, hoztak otthonról mindenféle finomságot, turistaszalámit, májkonzervet, parizeres zsömlyét, disznópörköltet, meggy Márkát meg langyos Kinizsi sört, és azt falatozták egyvégtében, hozzá lángost meg hekket (balatonit, mi mást?), de egy dolgot nem hoztak soha otthonról: főtt kukoricát.
A főtt kukoricát a főtt kukoricás ember hozta, fehér terítővel letakart nagy kosárban, és azt kiabálta, hogy „főtt kukorica!”, ami, lássuk be, eléggé adekvát kiabálás volt, már abban az esetben, ha el akarta adni a főtt kukoricáját, hiszen ha nem akarta volna eladni, akkor mondjuk azt kiabálta volna, hogy „főtt lajhár!”, és akkor kevesebben rohanták volna meg.
De a kukoricás ember el akarta adni a főtt kukoricáját, és nem ütközött nehézségbe.
Vette a nép, mint a cukrot.
S volt a főtt kukoricás embernek olyan műanyag sótartója is, amelyet valószínűleg eleve úgy gyártottak, hogy kicsit koszos legyen, és a népek megvették a főtt kukoricát, aztán körbesózták, és a főtt kukoricás ember ment tovább.
Így telt Rezeda Kázmér gyermekkora, és már akkor és ott eldőlt, hogy a főtt kukorica helye a Balaton és a strand.
És ez nem változott.
Manapság nem járja a strandokat főtt kukoricás ember, de ettől még lehet kapni főtt kukoricát, amelynek evési módja sem változott semennyit sem.
Ha minden stimmel, akkor nagyon forrón adják kezedbe a főtt kukoricát, mondjuk dupla szalvétával, ami semmit sem segít, úgyhogy az ember fogát összeszorítva tartja, ameddig alaposan körbesózza, majd elkezdi őrülten fújni és dobálni egyik kezéből a másikba, majd elkezdi a harapdálást, amely művelethez olyan arckifejezést vesz fel, mint amikor a fekete párduc megkezdi a frissen elejtett majom elfogyasztását.
Rezeda Kázmér utazásai 
