Határkövek vagy földrengésjelzők Bretagne megkövült katonái?

Az angliai Stonehenge-ről sokan hallottak már, a Bretagne-ban lévő Carnacról azonban jóval kevesebben.

CYCLING-FRA-TDF2021-STAGE3 Fotó: THOMAS SAMSON Forrás: Europress/AFP

Az angliai Stonehenge-ről sokan hallottak már, a Bretagne-ban lévő Carnacról azonban jóval kevesebben – pedig nem véletlenül emlegetik úgy: „a francia Stonehenge”. A Nantes-­tól mintegy száznegyven kilométerre északnyugatra eső település hamisítatlan breton kisváros ­(lakosainak száma alig négyezer-kétszáz fő), de határában a csiszolt kőkorszaki Európa építészet- és művészettörténetének egyik csodája látható: csaknem háromezer, kézzel faragott, egymás mellé állított kőtömb. Látványuk festői és érdekfeszítő. Az együttes körül ugyanis legalább annyi a kérdés, mint a biztos válasz.

A bbc.com cikke szerint a mérések során kiderült, hogy a legalacsonyabb kő magassága fél méter, a legmagasabb viszont négyméteres óriás. A tömbök súlya jellemzően öt és tíz tonna között változik. A legrégebbi darabok időszámításunk előtt 4500-ban kerülhettek a helyükre, és valamennyi itt található kő anyaga gránit. Annak idején a közelben – negyven-ötven kilométerre – található bányákból fejtették.

Ha ezen adatokat összevetjük a Stonehenge jellemzőivel, azt találjuk, hogy az angliai kőgyűrű ezer évvel fiatalabb, mint a carnaci kősorok, száznál is kevesebb elemből áll, és nem helyben bányászható, hanem a távolból hozatott tömbök alkotják. Ám ezzel nagyjából véget is ér a biztosan tudható dolgok sora. Arra, hogy mely neolitikus közösség hozta létre a dél-bretagne-i kőegyüttest, egyelőre nincs egyértelmű válasz, ahogy arra sincs, hogy ezek az emberek pontosan hogyan juttatták el a kiásás helyétől negyven-ötven kilométerre az építkezéshez használt tömböket, s ott hogyan állították fel őket.

A művelethez bizonyára csigákat és nyers erőt használtak, ám a részleteket homály fedi.

És hogy mi célt szolgálhatott e kiterjedt kőegyüttes? Egyes elképzelések szerint határjelző volt, szimbolikus és konkrét értelemben egy­aránt jelölte, hol ér véget a szárazföld, és hol kezdődik az Atlanti-óceán partvidéke. Mások szerint földrengés-érzékelő létesítmény lehetett. Megint mások úgy vélik, druidák használhatták a maguk szertartásaihoz. A legvalószínűbb magyarázat azonban úgy szól: építői a Hold járását és a csillagok állását tanulmányozták a tömbök között.

Az együttes rejtelmei persze legendákat is szültek. Az egyik – amely az Artúr-mondakör darabjaként is felfogható – úgy tudja, hogy Merlin, a varázsló változtatott kővé egy, a partvidéken felbukkanó római légiót. A keresztény változat szerint egy szent tette ugyanezt. A tömbök tehát nem mások, mint egykorvolt katonák – és a fegyelmezetten sorakozó köveket elnézve nem nehéz megérteni, hogy látványuk annak idején miért keltette ezt a képzetet a befogadókban. Egyébként nemcsak állókövek (vagyis az Asterix és Obelix kalandjait bemutató képregényekből is ismert menhirek) találhatók itt, hanem kősírok (dolmenek) és sírhalmok (tumulusok) is.

Előbbieket két vagy több azonos magasságú kő alkotja, melyeket a tetejükre fektetett vízszintes zárókő fog össze; utóbbiak piramisszerűen a kövek fölé emelkedő, sírt rejtő földhalmok.

E ritka kultúrkincs a terület első, 1870-es komolyabb feltárása óta turisták tömegeit vonzza a térségbe. A látogatók száma idővel olyannyira megemelkedett, hogy a kilencvenes években korlátozó intézkedéseket kellett bevezetni: tavasztól őszig csakis fizetős, vezetett túrák keretében lehet megtekinteni a köveket, ám októbertől márciusig ki-ki maga járhatja be a területet.

Borítókép: A Tour de France versenyzői elhaladnak a carnaci megalitikus kövek között 2021-ben. Legendák ihletői (Fotó: Europress/AFP)