időjárás -3°C Aranka 2023. február 8.
logo

Így etesd a diktátorod!

Szőcs László
2022.10.10. 08:03 2022.10.10. 08:11
Így etesd a diktátorod!

Mikor kérte vissza Szaddám Huszein a vacsora árát, hogyan készül a mazsolás tejberizs, amely felfújta Idi Amin fiát? Witold Szablowski lengyel író-újságíró a szakácsaikat kereste fel, akik mindezt elmondták neki. Az Így etesd a diktátorod! a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg.

– Könyve elején írja, hogy Dániában segédszakácsként alapozta meg gasztronómiai ismereteit, de mégis miképp jut eszébe egy lengyel újságírónak, hogy négy földrész öt országába ellátogatva egykori diktátorok séfeit kutassa fel?

– Lenyűgözött a séfek világa Koppenhágában, amely óriási fellendülést élt meg akkoriban a kulináriában. De nagy hatással volt rám a szlovákiai magyar Kerekes Péter Hogyan főzték a történelmet? című dokumentumfilmje is, amelyben háborús övezetekben főző szakácsokat láttam. Szerepelt benne Tito jugoszláv marsallé is. Ez volt a döntő pillanat, amikor megéreztem, hogyan köthetem össze a történelmet, a filozófiát és a szakácsművészetet. Kezdetben olyan diktátorok konyhamestereiben gondolkodtam, mint Wojciech Jaruzelski, Kádár János, Erich Honecker­ vagy Nicolae Ceausescu, de amikor a kiadóm kiszagolta a dolgot, gondoltam, ráteszek egy lapáttal, és bemondtam: az egész világról felkutatom a kuktasapkásokat. Bejött. De jött a kijózanodás is: rendben van, ám mégis hogy a manóba ásom elő mondjuk Pol Pot vagy Szaddám Huszein szakácsát? Aztán mégiscsak belevágtam.

– Filmben is gondolkodott? Ezekből a – maradjunk az ételkészítés nyelvénél – összetevőkből képben is ínycsiklandozó dolgok hozhatók ki, különösen, hogy a recepteket egyébként is bemutatja…
– Amikor a könyv megjelent az Egyesült Államokban, és a The New York Times is elismerően írt róla, akkor egyszer csak felbukkantak a producerek, és kaptam vagy húsz ajánlatot. Eladtam a könyvhöz fűződő jogokat, így aztán készül film is, de ez már fikció lesz színészek közreműködésével, kitalált diktátorokkal és szakácsokkal – persze az eredetieket is „belefőzve”. Channing­ Tatummal dolgozom ezen együtt. Kicsit fura nekem, hiszen a dokumentarista világból jövök, egész életemben riportokat készítettem.

– Szintén egész életében riportokat készítő újságíróként mondom, óriási fába vágta a fejszéjét! Hogyan kell ilyen utat előkészíteni?
– Abból indultam ki, legyen az első helyszín Európában, így lett az első riportalanyom Enver Hoxha egykori albán diktátor szakácsa. Úgy voltam vele, biztos vétek majd hibákat, de ebben az esetben mégis csak pár órára és százhúsz euró költségre leszek Lengyelországtól. Tehát a tanulópénzt is Albániában akartam megfizetni. Két szerencsém volt: az egyik, hogy kis országról beszélünk, a másik pedig, hogy van ott egy csomó barátom. A kettőnek az eredője, hogy néhány telefonhívással mindenkit el lehet érni. Így esett meg, hogy amikor már tíz napja Albániában vesztegeltem, egyszer csak a tudomásomra jutott, hogy Hoxha egykori szakácsa ma kisvendéglőt működtet a déli országrész tengerpartján. Nyomban autóba ültem. De az illető meg sem volt hajlandó mukkanni, egyszerűen nem állt készen arra, hogy a múltról beszéljen, amelyet már lezárt magában. Ennek az volt a nagy tanulsága számomra, hogy ilyen riportot megfelelően elő kell készítenem. Így aztán legközelebb magammal vittem a vendéglőjébe az albán barátaimat, rengeteg ételt rendeltünk, felöntöttünk a garatra is, nagy buli volt, így aztán ő is megenyhült, és csatlakozott hozzánk. Szép lassan meg tudtam oldani a nyelvét, noha ő az egyetlen séf a riportkönyvben, aki neve elhallgatása mellett nyilatkozik.

– Tiranában nézett farkasszemet Nexhmije Hoxhával, a diktátor özvegyével is…
– Mindenképp akartam találkozni vele, már csak azért is, mert munkamódszeremmé tettem, hogy nem csak a séfek véleményét hallgatom meg. Szükségem volt valamiféle kontrollra, másik hangra minden egyes riporthoz. Nexhmije esetében csak az albán édességre, a sheqerparére akartam rákérdezni, amelyet a szakácsuk készített, de végül nem állt szóba velem. Meg is értem. Az egész szituáció nagyon bizarr volt. Tudtam, hogy a maga korában erős személyiség volt, továbbá sokak haláláért, táborba zárásáért közvetlenül felelős, most meg ott áll előttem egy töpörödött öregasszony a kiteregetett ágyneműjével és a tornácra kitett, üvegben eltett savanyúságaival.

– Melyik a kedvenc története az ötből?
– Talán Otonde Oderáé, Idi Amin szakácsáé. A vele történtek után megtért, keresztény lett mély hittel. Az ő esetében, azt hiszem, feltétlenül igaz, hogy személyiségváltozáson ment keresztül. Odera megértette, hogy fogaskerék volt egy nagy gépezetben, mégpedig népirtó gépezetben. A többieknél nem volt ez az érzésem; ők inkább büszkék voltak arra, hogy ezeknek a szörnyetegeknek dolgoztak. Valahogy ebben találták meg a boldogságukat.

– Meg is kedvelte őket a riport során?
– Igen, mind kedvelhetőek voltak, ezen el is gondolkodtam. Egy séfnek legyen mindig jókedve – ezt maguk mondják, és alighanem igaz is.
A séf hangulata érződik az ételen, a diktátorok pedig olykor nem viccelnek.

– Ezenkívül Odera közülük az egyetlen külföldi, ami megmenthette az életét. Egyszerűen visszatoloncolták Kenyába, amikor valaki bemószerolta, hogy meg akarja ölni Idi Amint.
– Nem hiszem, hogy az útlevele mentette meg. Sokkal inkább az, hogy szerethető volt. Amin is úgy volt vele, dobják ki Ugandából. Más kutatásokat is végezve egyébként azt tudom mondani, nem ritka a külföldi séf a diktátoroknál. Találkoztam a líbiai vezető, Moammer el-Kadhafi szerb szakácsával is, az észak-koreai Kim Dzsong Unéval pedig – aki japán – telefonon beszéltem.

A külföldieknek nagy előnyük, hogy csak dolgozni jöttek, és nem feltételezik róluk, hogy belpolitikai ármánykodásra lennének kaphatóak.

– Megdöbbentő olvasni arról, milyen ínyenc volt egyik-másik diktátor – még a cukorbeteg Hoxha is –, és mennyire szerették saját tájegységük ételeit. Melyik a kedvenc szakácssztorija? Az enyém az albán séfé, akit főnöke előzőleg kioktatott, hogy legyen találékony. Ezek után kalapban, cigarettával a szájában tálalta fel a sült malacot…
– Hadd mondjam a kedvencemet már a következő könyvemből, A Kreml a konyhaajtón keresztül-ből. Leonyid Brezsnyev akkor, a 70-es években volt a Szovjetunió ura, amikor az ország már több mindent megengedhetett magának, lehetett fogyasztani. Terülj, terülj asztalkám volt gyakran a Kremlben is: roskadozott a kaviártól, a tokféléktől. Mármost ez nem Brezsnyev, az egyszerű parasztgyerek világa volt. Aranyketrecben élt: a szakácsától tudom, hogy gyakran csak a lakoma után, a hálószobájában, már a pizsamájába átöltözve lakmározott be valamilyen egyszerű ételből, mondjuk sült krumpliból. Jócskán el is hízott.

– Tanult olyan diktátorételt, amelyet megfőzött később otthon?
– A riportok alatt magam is együtt főztem a séfekkel. De amikor hazaértem, felmerült bennem a kérdés: tényleg elkészítsem-e például Szaddám Huszein halból készült kedvenc tikriti tolvajlevesét? Aztán úgy voltam vele, a leves elvégre nem tehet semmiről. Megfőztem.

Borítókép: Witold Szablowski (Fotó: Teknős Miklós)

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.