Így etesd a diktátorod!

Mikor kérte vissza Szaddám Huszein a vacsora árát, hogyan készül a mazsolás tejberizs, amely felfújta Idi Amin fiát? Witold Szablowski lengyel író-újságíró a szakácsaikat kereste fel, akik mindezt elmondták neki. Az Így etesd a diktátorod! a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg.

Budapest, Witold Szablowski író Fotó: Teknős Miklós

– Tiranában nézett farkasszemet Nexhmije Hoxhával, a diktátor özvegyével is…
– Mindenképp akartam találkozni vele, már csak azért is, mert munkamódszeremmé tettem, hogy nem csak a séfek véleményét hallgatom meg. Szükségem volt valamiféle kontrollra, másik hangra minden egyes riporthoz. Nexhmije esetében csak az albán édességre, a sheqerparére akartam rákérdezni, amelyet a szakácsuk készített, de végül nem állt szóba velem. Meg is értem. Az egész szituáció nagyon bizarr volt. Tudtam, hogy a maga korában erős személyiség volt, továbbá sokak haláláért, táborba zárásáért közvetlenül felelős, most meg ott áll előttem egy töpörödött öregasszony a kiteregetett ágyneműjével és a tornácra kitett, üvegben eltett savanyúságaival.

– Melyik a kedvenc története az ötből?
– Talán Otonde Oderáé, Idi Amin szakácsáé. A vele történtek után megtért, keresztény lett mély hittel. Az ő esetében, azt hiszem, feltétlenül igaz, hogy személyiségváltozáson ment keresztül. Odera megértette, hogy fogaskerék volt egy nagy gépezetben, mégpedig népirtó gépezetben. A többieknél nem volt ez az érzésem; ők inkább büszkék voltak arra, hogy ezeknek a szörnyetegeknek dolgoztak. Valahogy ebben találták meg a boldogságukat.

– Meg is kedvelte őket a riport során?
– Igen, mind kedvelhetőek voltak, ezen el is gondolkodtam. Egy séfnek legyen mindig jókedve – ezt maguk mondják, és alighanem igaz is.
A séf hangulata érződik az ételen, a diktátorok pedig olykor nem viccelnek.

– Ezenkívül Odera közülük az egyetlen külföldi, ami megmenthette az életét. Egyszerűen visszatoloncolták Kenyába, amikor valaki bemószerolta, hogy meg akarja ölni Idi Amint.
– Nem hiszem, hogy az útlevele mentette meg. Sokkal inkább az, hogy szerethető volt. Amin is úgy volt vele, dobják ki Ugandából. Más kutatásokat is végezve egyébként azt tudom mondani, nem ritka a külföldi séf a diktátoroknál. Találkoztam a líbiai vezető, Moammer el-Kadhafi szerb szakácsával is, az észak-koreai Kim Dzsong Unéval pedig – aki japán – telefonon beszéltem.

A külföldieknek nagy előnyük, hogy csak dolgozni jöttek, és nem feltételezik róluk, hogy belpolitikai ármánykodásra lennének kaphatóak.

– Megdöbbentő olvasni arról, milyen ínyenc volt egyik-másik diktátor – még a cukorbeteg Hoxha is –, és mennyire szerették saját tájegységük ételeit. Melyik a kedvenc szakácssztorija? Az enyém az albán séfé, akit főnöke előzőleg kioktatott, hogy legyen találékony. Ezek után kalapban, cigarettával a szájában tálalta fel a sült malacot…
– Hadd mondjam a kedvencemet már a következő könyvemből, A Kreml a konyhaajtón keresztül-ből. Leonyid Brezsnyev akkor, a 70-es években volt a Szovjetunió ura, amikor az ország már több mindent megengedhetett magának, lehetett fogyasztani. Terülj, terülj asztalkám volt gyakran a Kremlben is: roskadozott a kaviártól, a tokféléktől. Mármost ez nem Brezsnyev, az egyszerű parasztgyerek világa volt. Aranyketrecben élt: a szakácsától tudom, hogy gyakran csak a lakoma után, a hálószobájában, már a pizsamájába átöltözve lakmározott be valamilyen egyszerű ételből, mondjuk sült krumpliból. Jócskán el is hízott.

– Tanult olyan diktátorételt, amelyet megfőzött később otthon?
– A riportok alatt magam is együtt főztem a séfekkel. De amikor hazaértem, felmerült bennem a kérdés: tényleg elkészítsem-e például Szaddám Huszein halból készült kedvenc tikriti tolvajlevesét? Aztán úgy voltam vele, a leves elvégre nem tehet semmiről. Megfőztem.

Borítókép: Witold Szablowski (Fotó: Teknős Miklós)