– Könyve elején írja, hogy Dániában segédszakácsként alapozta meg gasztronómiai ismereteit, de mégis miképp jut eszébe egy lengyel újságírónak, hogy négy földrész öt országába ellátogatva egykori diktátorok séfeit kutassa fel?
– Lenyűgözött a séfek világa Koppenhágában, amely óriási fellendülést élt meg akkoriban a kulináriában. De nagy hatással volt rám a szlovákiai magyar Kerekes Péter Hogyan főzték a történelmet? című dokumentumfilmje is, amelyben háborús övezetekben főző szakácsokat láttam. Szerepelt benne Tito jugoszláv marsallé is. Ez volt a döntő pillanat, amikor megéreztem, hogyan köthetem össze a történelmet, a filozófiát és a szakácsművészetet. Kezdetben olyan diktátorok konyhamestereiben gondolkodtam, mint Wojciech Jaruzelski, Kádár János, Erich Honecker vagy Nicolae Ceausescu, de amikor a kiadóm kiszagolta a dolgot, gondoltam, ráteszek egy lapáttal, és bemondtam: az egész világról felkutatom a kuktasapkásokat. Bejött. De jött a kijózanodás is: rendben van, ám mégis hogy a manóba ásom elő mondjuk Pol Pot vagy Szaddám Huszein szakácsát? Aztán mégiscsak belevágtam.
– Filmben is gondolkodott? Ezekből a – maradjunk az ételkészítés nyelvénél – összetevőkből képben is ínycsiklandozó dolgok hozhatók ki, különösen, hogy a recepteket egyébként is bemutatja…
– Amikor a könyv megjelent az Egyesült Államokban, és a The New York Times is elismerően írt róla, akkor egyszer csak felbukkantak a producerek, és kaptam vagy húsz ajánlatot. Eladtam a könyvhöz fűződő jogokat, így aztán készül film is, de ez már fikció lesz színészek közreműködésével, kitalált diktátorokkal és szakácsokkal – persze az eredetieket is „belefőzve”. Channing Tatummal dolgozom ezen együtt. Kicsit fura nekem, hiszen a dokumentarista világból jövök, egész életemben riportokat készítettem.
– Szintén egész életében riportokat készítő újságíróként mondom, óriási fába vágta a fejszéjét! Hogyan kell ilyen utat előkészíteni?
– Abból indultam ki, legyen az első helyszín Európában, így lett az első riportalanyom Enver Hoxha egykori albán diktátor szakácsa. Úgy voltam vele, biztos vétek majd hibákat, de ebben az esetben mégis csak pár órára és százhúsz euró költségre leszek Lengyelországtól. Tehát a tanulópénzt is Albániában akartam megfizetni. Két szerencsém volt: az egyik, hogy kis országról beszélünk, a másik pedig, hogy van ott egy csomó barátom. A kettőnek az eredője, hogy néhány telefonhívással mindenkit el lehet érni. Így esett meg, hogy amikor már tíz napja Albániában vesztegeltem, egyszer csak a tudomásomra jutott, hogy Hoxha egykori szakácsa ma kisvendéglőt működtet a déli országrész tengerpartján. Nyomban autóba ültem. De az illető meg sem volt hajlandó mukkanni, egyszerűen nem állt készen arra, hogy a múltról beszéljen, amelyet már lezárt magában. Ennek az volt a nagy tanulsága számomra, hogy ilyen riportot megfelelően elő kell készítenem. Így aztán legközelebb magammal vittem a vendéglőjébe az albán barátaimat, rengeteg ételt rendeltünk, felöntöttünk a garatra is, nagy buli volt, így aztán ő is megenyhült, és csatlakozott hozzánk. Szép lassan meg tudtam oldani a nyelvét, noha ő az egyetlen séf a riportkönyvben, aki neve elhallgatása mellett nyilatkozik.
