Illyés Gyula minden korban kereszttűzbe került, főleg, amikor ünnepelték

Hogy miért is lett Illyés a mesterem? A bölcs hazaszeretet példájaként.

Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Mindig csodálattal olvastam azoknak az emlékeit, akik gondolkodásukat, világlátásukat döntően meghatározó mestereikről írtak. Némiképp irigyeltem őket, de legalább ennyire csodálkoztam is, mert nekem nem lévén ilyen élményem el se nagyon tudtam képzelni, miként is megy ez. 

Nem mintha nem találkoztam volna nagyszerű emberekkel, tanárokkal, akik akár ilyen mestereim lehettek volna, példájuk hatott is rám, de nem új világot mutattak meg nekem, hanem megerősítették a világról bennem élő képet. 

Az pedig biztosan tőlük nem függetlenül, de nem általuk épült bennem: sok-sok más, gondolkodásmódot, világképet, ismeretet közvetítő, emberi példát jelentő családtagtól, rokontól, az ő baráti körüktől és olvasmányokból, képekből, zenéből formálódott. Vagyis egy átfogó, szellemi-erkölcsi közeg egésze volt a mesterem.

Pedig jó lett volna, ha akad olyan is, akihez kérdéseimmel személyesen, közvetlenül fordulhatok, jó lett volna olyan valóságos mester, akinek a kezébe adhatom elkészült írásom, hogy aztán szorongó reménykedéssel várjam az ítéletét, akire már munka közben ezzel a várakozással gondolhattam volna. 

Alighanem azt mondhatjuk mesterünknek, akinek szemét öntudatlanul is magunkon érezzük írás közben, és azt tekintjük saját mércénknek, hogy kezébe merjük-e adni majd, amit írtunk: kibírja-e az ő tekintetét. Ilyen mester akkor is van, ha nincs, mert létezik olyan mérték, amely megszemélyesíthető.

Ez a rejtelmes képződmény olykor hús-vér alak is lehet, aki él is valahol, csak éppen nem vitt minket közelébe az utunk. Mestereim így lettek Németh László, Cs. Szabó László és Illyés Gyula. Nem mondanám találkozásnak, hogy még láthattam őket (és legalább egy köszönés erejéig beszélhettem velük). Több volt bennem a tiszteletből fakadó gátlás, hogy többet akarhassak tőlük.

Teltek az évek, elmentek mindhárman, elköltöztek olyan mestereim mellé, mint Vörösmarty, Arany, Ady, József Attila, Móricz Zsigmond, Bartók, Egry, Medgyessy és mások. Mindannyian elsők voltak az egyenlők között, de egyikük azzal vált fontosabbá, hogy közelebb volt ahhoz a világhoz, amelyben éltem: így lett számomra az 1902. november 2-án, százhúsz éve született 

Illyés Gyula olyan mester, akinek máig magamon érzem szigorú tekintetét, noha soha nem olvasta egyetlen soromat sem (talán jobb is).

Az évkönyvek szerint, tetszett vagy nem tetszett, életem első felét nagyjából a Kádár-korban kellett leélnem, de ebből nem következik, hogy annak a kornak a világában is. A technikailag elkerülhetetlen jelenléten kívül „családidőben”, szűkebb közegemben, ahogy ma szokás mondani, buborékban telt az időm (sokaknak hasonlóképp a sajátjukban). 

Az akkori hivatalos világ főként azzal hatott rám, hogy úgy kellett megvédeni magamat benne, hogy közben óhatatlanul a része is voltam. Elviselhető volt, végeredményben szennyezett és oxigénszegény vízben is élnek halak, és amelyik elviseli, az sem lubickol túl vígan.

Utólag azt gondolom, hogy az egyéni és közösségi túlélés egyik titka az volt, hogy valójában sokan nem a Kádár-, hanem valamilyen más korban éltünk. Akkor korántsem sejtettem (tekintve, hogy sokáig nem ismertem az életművét), hogy akár azt is mondhatnám: Illyés-korban éltem, elvégre három évtizeden át kortársa lehettem. 

Meg persze másoké is, néhány nevet már említettem, de Nagy Lászlóé, Pilinszkyé, Weöres Sándoré és másoké is. Megannyi mesteré, akik együtt formáltak.

Hogy számomra miért maradt közülük a mester Illyés Gyula? Erre nem egyszerű válaszolni. Évfordulós emlékezésben még nehezebb, mert a műfaj a legnagyobb fokú elismerés jegyében inkább jelzőhalmozást, mint elemzést követel. 

Egy kicsit tehát el kell térnem ettől a „nekrológpoétikától”. Mert egyáltalán nem gondolom, hogy ő lett volna a kor legnagyobb költője, legnagyobb dráma- és esszéírója, vagy hogy az ő prózája határozta volna meg a legmélyebben korának irodalmát. 

Nem gondolom tehát, hogy sok műfaja közül bármelyikben ő lett volna a legnagyobb. 

De annak alapján, hogy egyfelől az, hogy teljesítménye minden működési területén megkerülhetetlen, és másfelől közszereplőként korszakokat átívelve és összekötve egyedülálló szerepet tudott betölteni, Illyést tartom a XX. századi magyar irodalom és szellemi élet legátfogóbb, legegyetemesebb kitekintésű alkotójának.

Ezt nemcsak értékei bizonyítják: egy életművet az is minősít, hogy mennyi és milyen támadás éri. Illyés szinte minden korban kereszttűzbe került, különösen abban, amikor látszólag kizárólag ünnepelték. 

Mert mit jelentett ez? Kitüntetéseket, elismerő kritikákat, a legmagasabb szintű vezetők kitüntető (ezért elháríthatatlan) barátkozását. Amivel szemben ott állt, hogy cenzúrázták (egyik kötetéből negyven versét akarták kidobni), nem kapta meg a lehetőséget, hogy folyóiratot csináljon, kinyomtatott könyvét nem engedték a nyilvánosság elé. 

Életében arra a sorsra jutott, mint Petőfi, akinek sírjára – ahogy Babits írta – „a süket Hivatal” hordta azokat a koszorúkat, amelyek „keményebbek, mint a / deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a / temetőnek” – és közben sem nem akarták, sem nem merték „idézni / igazi arcát”.

Illyés koszorúi mögött ott volt igazi arca. Az olvasók (igen, a nemzet!) szemében az Egy mondat a zsarnokságról költője maradt. 

Ezért ő nem járult hozzá, hogy megroggyanása idején a zsarnoki rendszer ezzel a keggyel bizonyítsa, hogy önmaga győzte le saját zsarnokságát – miközben változatlanul őrizte totális hatalmát.
Eközben hol nyíltan, de inkább féltitokban, párthű szerkesztőségek beszélgetései során, megannyi apró, ugyancsak a hatalom által legitimált kötözködésben folyamatosak voltak az Illyés-gyűlölet apróbb-nagyobb kifejezései. 

Ez amúgy érthető volt: jól tudták, hogy Illyés nincs velük, csak tűri őket, mert mást nem tehet. A nemtelen támadások máig nem maradtak abba, de megjelent másfajta Illyés-ellenesség. Aligha csodálkozna ezen: már harmincas éveiben megtapasztalta, miként megy ez: „mindenkitől kapom a sértést és pofont. 

Kétkulacsos vagyok, vagyis két kulaccsal vernek” – írta naplójába. Jellemző azonban, hogy támadói sohasem a műveit veszik elő (mert ahhoz el is kellene olvasni azokat), hanem közéleti magatartásának egyes, összefüggéseikből kiragadott elemeire hivatkoznak, azokat magyarázzák személyes elfogultságaik és érdekeik jegyében (esetleg korábbi, régi rágalmakat ismételnek, amelyekről korábban már bebizonyosodott, hogy valótlanságok).

Mindez nem lenne fontos, ha magánügy maradna. 

Csakhogy a tét nemcsak Illyés tisztessége és helytállása, hanem mindazoké is, akik a nem sok reményt kínáló évtizedekben magukénak vallották, és úgy gondolták, hogy „a legnagyobb bátorság a remény” – és Illyés reményt adott nekik. Nekem is.

A Kossuthtal vitázó Széchenyi szerint minden magyar született enthuziaszta. A szót, Kemény Zsigmondra is gondolva, fordítsuk rajongónak. A rajongók nélkülözhetetlenek, de azok is, akik megmaradnak realistának. Irodalmi körökben szokás eljátszani azzal a gondolattal, amelyikkel az érintettek is eljátszottak: hogy a maguk korában József Attila lenne Petőfi és Illyés Arany. Nem az ellentét, hanem a barátság jegyében.

Hogy az ilyen felvetések mennyire lehetnek pontosak, arról nem érdemes elmélkedni, de arról igen, hogy (az Aranyhoz hasonlóan Petőfi-rajongó) Illyés az építő, cselekvő, realista hazaszeretetre adott személyes példát. Arra, amit Arany annyira hiányolt a nemzet működéséből. „Mennyi szájhős! mennyi lárma! / S egyre sűlyedt a naszád; / Nem elég csak emlegetni: / Tudni is kell jól szeretni, / Tudni bölcsen, a hazát” (A régi panasz). Hogy a verset Illyés nagyon is jól ismerte, azt a magyarság végzetes háborús szerepével számot vető nagy verse, a Nem volt elég bizonyítja.

És itt érek vissza ahhoz, hogy miért is lett Illyés a mesterem: a bölcs hazaszeretet példájaként. 

Ezt persze nagyon sokáig nem tudtam ilyen pontosan, a születésének 120. évfordulójára készülve, nagy műveit olvasva döbbentem rá. Ez személyes ügy, de nemcsak az: akik számára Illyés Gyula mester vagy iránytű volt, azok is ezért szegődtek tanítványának és seregestől követőjének, mert nemcsak nagy költőt és írót láttak benne, hanem a bölcs hazaszeretet kimagasló példáját is.

Borítókép: Illyés Gyula Tihanyban, 1963 (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)