– Elég jól viselte, hogy a kollégám fotózta. Jobban szeret a másik oldalon állni?
– Persze. Szeretném, ha láthatatlan lennék, akkor tudnék igazán jó képeket készíteni.
– Küldött nekem néhány fotót, ezek közül az a kedvencem, amelyiken Weöres Sándor borotválkozik – alig éri fel a tükröt.
– A hetvenes években Hornyik Miklós volt a főszerkesztőm a Képes Ifjúságnál. 1969 decemberében feljöttünk Pestre, elmentünk Németh Lászlóhoz, Illyés Gyulához és Weöresékhez. Sanyika rögtön hozott két üveg szekszárdi bort, azt is fényképeztem, aztán a felesége, Amy néni szólt neki, hogy nem borotválkozott meg. Sanyika bement a fürdőszobába, én mentem utána, s ott készült a kép. Mészöly Miklós műteremlakásában is sokszor jártam. Éjszaka utaztam vonattal, hoztam-vittem a kéziratait. Miklós odaadta, amit éjszaka írt, hogy olvassam, míg rendbe szedi magát. Illyéséknél, a Józsefhegyi úton készítettem több képet. Amikor Flóra néni már haragudott, hogy háborgatom őket, Gyula bácsi egy pillanatra elkomorodott, szinte „már nem volt ott köztünk”, és akkor csináltam meg a jó képet. Ezt végig kellett zongorázni.
– Zongora! Játszik még?
– Nem. Tudok zongorázni, de Szabadkán a Zenedében harsonázni tanultam. Nem voltam jó zenész, szerencsére abbahagytam.
– De tanított, nem?
– Elemi iskolában osztályonként heti egy-egy énekórán a kolléganőmet helyettesítettem. Mi, tanárok leutaztunk Újvidékre a Belgrádból kihelyezett tagozathoz, ahol hétvégén sűrített órákat tartottak számunkra. Ott szó szerint ágyrajáró voltam, mert napközben éjszakai munkás aludt ugyanabban az ágyban. Vasárnap mentem haza Palicsra, a szülői házhoz. Édeskáposzta-főzeléket kértem ebédre, azt szerettem, ahogy édesanyám csinálta. Persze kacsacombbal.
– Mikor került a fényképezőgép a kezébe?
– Tízéves lehettem, a házunk padlásán találtam – összetekert, már napon kifakult piros-fehér-zöld zászló mellett – egy nyolcfelvételes Agfa box fényképezőgépet, az is oda volt eldugva.
– Olvastam, hogy strandfényképész volt. Elírták a standfotóst?
– Nem. Gimnazista koromban nyáron Dalmáciában, a tengerparton nyakamban fényképezőgéppel mászkáltam, és aki akart fényképezkedni, arról készítettem képet. A makarskai strandra már egy szamár, Zorka, magyarul Hajnalka társaságában mentem. A gyerekek felültek rá, háttérben a tenger, pálmafák, én meg lefényképeztem őket. Ezek után kerültem az Ifjúsághoz, amelyet később neveztek el Képes Ifjúságnak.
– Képesítette az újságot?
– Igen, képes voltam rá. Viccesen mindenre Képes Ifjúságnak is hívtuk.
– Hogy lett az Újvidéki Rádióban szerkesztő-műsorvezető?
– 1988-ban 44 évesen még mindig a Képes Ifjúságnál dolgoztam. Szuggerálták, hogy illenék távozni. Az újságnál mindig az volt a baj, hogy kevés a párttag, de én ki tudtam védeni, mondván templomba járó vagyok, úgy neveltek, erről nem tudok leszokni. Engem a belügy nagyon be akart szervezni. Azt mondták, csak annyi a feladat, hogy mondjam el, az újvidéki Fórum Kiadó harmadik emeletén, ahol a hetilapok és a könyvkiadó voltak, ki miről beszél. Szidhatom Titót is, ha akarom, tudni fogják, hogy az csak provokáció. Aztán egy rendőrgyilkosság elvonta a figyelmüket, és nyugton hagytak.
– Végül nem a belügy győzött? Az Újvidéki Rádiónál hetente jazzműsorokat készített, aztán letiltották.
– Az Újvidéki Televízió vonalas főszerkesztője bizonyos Elvira volt. Minden rendes délvidéki magyar utálta. A műsoromban a neve napján köszöntöttem az Elvirákat, különös tekintettel arra az egyre, akiről mindannyian tudjuk, hogy ki, és az ügyeletes füleket is.
Letiltottak az élő műsorokról, csak „konzerveket” készíthettem. 1990-ben megjelent a Napló című magyar magánhetilap. Abban mindent megírtunk, ott nem volt öncenzúra. Az ott kapott újságíró-igazolványokkal jártunk helyszíni riportokat, fotókat készíteni a háborúba szédült Drávaszögben, Szlavóniában.
– Mit látott? Csak úgy finoman mondana néhány példát?
– A Drávaszögben, Belyén, Kopácson is garázdálkodtak a csetnikek. Egy idős szerb házaspár átjárogatott a magyar szomszédaikhoz. Mindennap másokhoz. A kávé elfogyasztása után hazafias felindulásból lelőtték a magyar szomszédaikat, aztán hazamentek, és jót aludtak. Ebből és Tóth Sándor esetéből is készítettem rádióműsort. Tóth Sándornak keresték a katonakönyvét, nem találták, végül csináltak neki „csetnik nyakkendőt”. Kétélű késsel a torkánál benyúltak és… folytassam?
– Ne.
– Csúzán Tatai Józsi bácsiék mesélték, hogy minden este úgy feküdtek le, hogy kikészítették az összepakolt utazótáskát, mert ha bementek a szerbek egy faluba, rámutattak egy házra, és kizavarták az ott élőket. Újvidéken naponta két összedrótozott kezű, tarkón lőtt, meztelen hullát dobott partra a Duna. A temetőben külön részen földelték el őket, azt is fényképeztem. Tudja, miért tiltottak le a rádióban? Háborúellenes uszítás miatt.
– Mindaz, amit látott, hallott és átélt, hozzájárult ahhoz, hogy átköltöztek Magyarországra?
– A legkisebb gyermekünket vártuk 1993-ban. Az újvidéki szülészeten a személyzeten kívül nem volt semmi. Hozzon fájdalomcsillapítót, tűt, cérnát, amire szükség lehet, szóltak a feleségemnek, aki azt mondta, hogy ezt nem bírja tovább, menjünk. Én maradtam volna, de fejet hajtottam az anyai akarat előtt. Csodálkoztak is sokan, hogy eljöttem.
– Miért?
– Nem tudom, ott valahogy könnyebb volt, tudtuk, hányadán állunk a balkáni népekkel. Itt, Magyarországon olyan képlékeny minden. Ott szemtől szembe megmondják, amit akarnak.
