Az MMA díját vehette át Dormán László vajdasági fotográfus

A Magyar Művészeti Akadémia iparművészeti és tervezőművészeti tagozatának idei díjazottja több mint száz könyvborítóhoz, számtalan plakáthoz, katalógushoz, lemez- és CD-borítóhoz készített képeket, ismert magyar művészekről, világhírű jazz-zenészekről portrékat. A délvidéki újságíró-rádióriporter-fotóművésszel, Dormán Lászlóval beszélgettünk – nevettünk és sírtunk.

Fotó: Kurucz Árpád

– Képesítette az újságot?

– Igen, képes voltam rá. Viccesen mindenre Képes Ifjúságnak is hívtuk.

– Hogy lett az Újvidéki Rádióban szerkesztő-műsorvezető?

– 1988-ban 44 évesen még mindig a Képes Ifjúságnál dolgoztam. Szuggerálták, hogy illenék távozni. Az újságnál mindig az volt a baj, hogy kevés a párttag, de én ki tudtam védeni, mondván templomba járó vagyok, úgy neveltek, erről nem tudok leszokni. Engem a belügy nagyon be akart szervezni. Azt mondták, csak annyi a feladat, hogy mondjam el, az újvidéki Fórum Kiadó harmadik emeletén, ahol a hetilapok és a könyvkiadó voltak, ki miről beszél. Szidhatom Titót is, ha akarom, tudni fogják, hogy az csak provokáció. Aztán egy rendőrgyilkosság elvonta a figyelmüket, és nyugton hagytak.

– Végül nem a belügy győzött? Az Újvidéki Rádiónál hetente jazzműsorokat készített, aztán letiltották.

– Az Újvidéki Televízió vonalas főszerkesztője bizonyos Elvira volt. Minden rendes délvidéki magyar utálta. A műsoromban a neve napján köszöntöttem az Elvirákat, különös tekintettel arra az egyre, akiről mindannyian tudjuk, hogy ki, és az ügyeletes füleket is. 

Letiltottak az élő műsorokról, csak „konzerveket” készíthettem. 1990-ben megjelent a Napló című magyar magánhetilap. Abban mindent megírtunk, ott nem volt öncenzúra. Az ott kapott újságíró-igazolványokkal jártunk helyszíni riportokat, fotókat készíteni a háborúba szédült Drávaszögben, Szlavóniában.

– Mit látott? Csak úgy finoman mondana néhány példát?

– A Drávaszögben, Belyén, Kopácson is garázdálkodtak a csetnikek. Egy idős szerb házaspár átjárogatott a magyar szomszédaikhoz. Mindennap másokhoz. A kávé elfogyasztása után hazafias felindulásból lelőtték a magyar szomszédaikat, aztán hazamentek, és jót aludtak. Ebből és Tóth Sándor esetéből is készítettem rádióműsort. Tóth Sándornak keresték a katonakönyvét, nem találták, végül csináltak neki „csetnik nyakkendőt”. Kétélű késsel a torkánál benyúltak és… folytassam?

– Ne.

– Csúzán Tatai Józsi bácsiék mesélték, hogy minden este úgy feküdtek le, hogy kikészítették az összepakolt utazótáskát, mert ha bementek a szerbek egy faluba, rámutattak egy házra, és kizavarták az ott élőket. Újvidéken naponta két összedrótozott kezű, tarkón lőtt, meztelen hullát dobott partra a Duna. A temetőben külön részen földelték el őket, azt is fényképeztem. Tudja, miért tiltottak le a rádióban? Háborúellenes uszítás miatt.

– Mindaz, amit látott, hallott és átélt, hozzájárult ahhoz, hogy átköltöztek Magyarországra?

– A legkisebb gyermekünket vártuk 1993-ban. Az újvidéki szülészeten a személyzeten kívül nem volt semmi. Hozzon fájdalomcsillapítót, tűt, cérnát, amire szükség lehet, szóltak a feleségemnek, aki azt mondta, hogy ezt nem bírja tovább, menjünk. Én maradtam volna, de fejet hajtottam az anyai akarat előtt. Csodálkoztak is sokan, hogy eljöttem.

– Miért?

– Nem tudom, ott valahogy könnyebb volt, tudtuk, hányadán állunk a balkáni népekkel. Itt, Magyarországon olyan képlékeny minden. Ott szemtől szembe megmondják, amit akarnak.

– A Magyar Rádióban szerkesztő-műsorvezető riporterként dolgozott. Először a Szülőföldünk szerkesztőségében, 1999-től a Határok nélkül című műsorban.

– Igen, ezekben a műsorokban éreztem igazán otthon magam. A Vasárnapi Újságban hangzott el a Kárpát-medencei krónika, ezért minden szombat este bent maradtam az utolsó vonatig, hogy a legfrissebb hírek jöjjenek le. Aztán megszüntették. Később, a nagy átszervezések kezdetén számomra ismeretlen személyek behívattak, és azt mondták: „A csoportos leépítés folyamatában ön érintett. Holnap még bejöhet dolgozni, aztán nem számítunk a munkájára. Itt írja alá.” 67 éves voltam, még szerettem volna maradni néhány évig. Utána hónapokig bejártam, mert megcsináltam a terepen felvett anyagaimat. Felhívtak, hogy „nem helyes, hogy bejársz”. Mondtam, nem érdekel.

– Lassan harminc éve él a családjával Magyarországon. Ha ennyire nem akart jönni, meg tudott itt szokni?

Öreg fát már nem lehet átültetni…

– Gyorsan kérdezek valami mást. Beszéljünk a jazzfotóiról, jó? Kivárja a pillanatot, vagy sok képet lő, és azokból választ egyet-egyet?

– Akkor még filmre ment minden, nagyon sokat nem lőttem. Újvidékre, Ljubljanába és Belgrádba a világ legjobb jazz-zenészei jöttek el a fesztiválokra. A koncert elején a napilapos fotósok elkészítették a képeket, s miután a fotós siserehad elment, akkor jöttünk mi, megszállott lükék. Sokszor felmentem a zenészek közé fényképezni, senki más nem csinálta, de engem elfogadtak.

Fotó: Dormán László

– A jazz-zongorista Oscar Petersonnak csak a kezét fotózta le.

– Elég az. A szünetben bemehettünk a zenészekhez az öltözőbe. Ott ült, és olyan szépen tartotta az ölében a kezét. Art Blakey-hez, a doboshoz is beengedtek. 1988-ban már süket volt, átszellemülten püfölte a dobokat, a zenészek csak rohantak utána. Sokáig vártam, néha már ki kellett támasztanom, le kellett engednem a karomat, aztán csak eljött a pillanat. Az Art Blakey-képért ezüstérmet kaptam a Nemzetközi Fotóművész-szövetségtől. A Budapest Jazz Klubban most látható kiállítás a jazzfotóimból. Tavaly Belgrádban kiadtak egy négy és fél kilós könyvet a Belgrádi Jazzfesztiválok ötven évéről. Felhívott a fesztivál művészeti vezetője, hogy vannak-e képeim. Én a kezdetektől fényképeztem. Kétszázötvenezer filmkockából, amelyet életem során ellőttem, szerencsére 43 ezret digitalizált az Arcanum. Ezek között ott voltak a jazzfesztivál képei is. Nem tudtak hova lenni, úgy hálálkodtak. Idén kiállítást rendeztek a könyv képeiből, október 26-án volt Belgrádban a megnyitó. A Collegium Hungaricumban pedig a magyar jazz-zenészekről készült képeimet állítják ki.

– Meglepte a Magyar Művészeti Akadémia díja?

– Igen, csak örülni lehet neki. Az Újvidéki Színház előadásait az alapításától kezdve végig fotóztam, és Baráth Ferenc tervező grafikussal csodadolgokat csináltunk. Az MMA díjára ebben a kategóriában mintegy ötven embert terjesztettek fel – engem Baráth Ferenc –, és ketten kaptuk meg. Baráth csak egy mondatot mondott a tagozati szavazáson: „Ami a Fortepan Magyarországon, az a délvidéki magyarság tekintetében Dormán.” Ez így igaz. A rádiós műsoraim is elsősorban a délvidékieknek szóltak. Hogy mondjam… azokkal voltam otthon.

Névjegy

Dormán László 1944-ben született Bácskossuthfalván. Újvidéken a Zeneművészeti Főiskola zenetanári szakán végzett. 1968-tól húsz évig a Képes Ifjúság fotóriportere, újságírója, öt évig az Újvidéki Rádió szerkesztője volt. Tagja volt az Újvidéki Jazznapok tanácsának. 1993-ban Magyarországra költözött. 2011-ig a Magyar Rádió határon túli riport- és dokumentumműsorok munkatársa volt. 2012-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, öt évvel később a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa Díját vehette át. Idén az MMA díjával jutalmazták.

Borítókép: Dormán László (Fotó: Kurucz Árpád)