A magyar lovasseregtest a Vértes erdőségeiben mintegy 15 kilométer széles vonalban húzódó védőállását a rendelkezésre álló erőkkel csak támpontszerűen tudta megszállni, ami főleg a hegységen áthaladó utak lezárására szorítkozott. Környe térségében a huszárcsapattestek közül zömmel a Nádasdy 3. huszárezred volt védelemben. Február folyamán a vértesi arcvonalon egyfajta állásháború alakult ki. Az 1. huszárhadosztály arcvonalára irányított gyakori szovjet tüzérségi és aknavetőtűz a nappali mozgást szinte teljesen megbénította, az ellenség többnyire éjszaka végrehajtott kisebb támadásai és felderítő vállalkozásai pedig állandó őrszolgálatot igényeltek. A harcokban részt vevő szovjet katonák visszaemlékezéseikben több ízben megemlítették, hogy a térségben a magyar katonák nagyon kemény ellenfélnek bizonyultak. Környét és térségét az 1945. március 16-án indított szovjet támadás után többnapi elkeseredett harcot követően hagyták el a magyar huszárhadosztály csapattestei folyamatos utóvédharcokat vívva.
A második világháború alatt a környei régi temető mellett a magyar–német csapatok kisebb katonatemetőt hoztak létre, ahová 1944. december 24-től egészen 1945. március 18-ig temették el a hősi halált halt bajtársaikat. A háború után ismeretlen időpontban a katonatemető teljes területét két, egyenként egyszer ötméteres sáv kivételével lebetonozták, körbekerítették, és kis obeliszket állítottak fel az elesett katonák emlékére. Az eredetileg ott álló fakeresztek kivétel nélkül eltűntek, így a sírhelyek elhelyezkedésének pontos meghatározására nem maradt lehetőség. Hetvenhét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Környén eltemetett katonák kilétére fény derüljön.
A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisírgondozó szakemberei 2022. május 4–9. között végezték el a feltárást. A munkában komoly segítséget nyújtott a helyi önkormányzat, a területet megtisztították, feltörték a betont, és biztosították a munkagépet. A temetőben összesen 39 magyar, hat német és két szovjet katonát sikerült exhumálni (továbbá egy háborúban elhunyt civil áldozatot). Az elesett katonák földi maradványai átlagosan 140 centiméteres mélységben voltak, a különböző temetési időpontoknak megfelelően koporsóban, sátorlapban – vagy ezek nélkül. A feltárás során a hadisírgondozó munkatársak szembesültek azokkal a szükségmegoldásokkal, amelyek a háború utolsó évében már előfordultak a magyar katonáknál: bakancsra húzott, gumicsizma szárából készített kamásli, két különböző (35M és 42M) bakancs egy elhunytnál vagy éppen az orosz gázálarc gumiszíjából készített hózentróger.
A szakmai protokoll szerint az ilyen jellegű feltárást minden esetben kutatás előzi meg a korabeli veszteségi jelentésekben, a temetkezésre vonatkozó iratokban, nyilvántartásokban. Birtokunkba került a helyi plébános által 1945-ben készített részletes sírhelyvázlat másolata is, amelyet Bányai István helytörténeti kutató özvegye adott át a munka megkezdése előtt. A sírhelyvázlaton az egyes sírok mellett a nevek is jelölve voltak. Az irat hitelessége további megerősítést nyert, miután elvégeztük a kutatást a korabeli veszteségi iratanyagban. A Környén eltemetett hősi halottak veszteségi kartonjain az eltemetés konkrét helyszínére vonatkozó sor/sírhely szám ugyanis megegyezett a vázlatban szereplő számmal az adott személynél. Így már jó esélye volt annak, hogy sikerrel járhatunk a feltárás utáni beazonosítás során. Az exhumálási munka közben hat katona földi maradványa mellett előkerült az 1936 M azonossági jegytok, amely egyértelművé tette a személyazonosságukat. Nevüket összevetettük a sírhelyvázlaton szereplő nevekkel, és a sorrend alapján a többi katona kilétének megállapítását is elvégeztük. A sírmellékletek, tárgyi leletanyagok, illetve az életkori sajátosságok további támpontot adtak az azonosításra.
A fent leírtak szerint a 39 hősi halált halt magyar katona közül 36-ot sikerült azonosítani, ők így kikerülhettek a névtelenségből. A feltárás során előkerült német katonák földi maradványait átadtuk a Német Háborús Sírokat Gondozó Népi Szövetség magyarországi megbízottjának, végső nyughelyet a budaörsi német–magyar katonai temetőben fognak lelni, a két szovjet katona eltemetéséről pedig az orosz nagykövetség munkatársai intézkednek.
A magyar katonák földi maradványainak ünnepélyes, katonai tiszteletadással történő újratemetésére a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkert 52-es katonai parcellájában kerül sor Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter részvételével.
A senki földjén
A Vértesben dúló harcokról ad képet a Marjay Tamás hadnagyról szóló leírás, aki ekkor a 4/I. huszárosztály egyik nehézfegyverszakaszának parancsnoka volt. Korabeli jelentés szerint: „A Kőhányás puszta elleni támadásnál a legsúlyosabb, ellenséges tüzérségi és gyalogsági nehézfegyverek összefogott, gyilkos tüzében, mint szakaszparancsnok, szakasza élén sorozatosan rohamozta meg az ellenséges támpontokat, míg áttörte az ellenség védelmi övét, a Nagybükk elleni rohamnál egymaga két ellenséges nehézfegyverrel megerősített támpontot semmisít meg kézigránáttal.”
A méteres hóban és a mínusz húsz fok körüli hidegben közelharcot folytatva a huszárosztálynak sikerült eljutni Majkpusztán, Kőhányáspusztán és Csákváron keresztül a 365 méteres Kotló-hegyig. Ekkor Marjay hadnagy újra felhívta magára a figyelmet: „Szakasza elsőül ér fel a Kotló hegyre, miközben négy, nehézfegyverrel megerősített támpontot küzd le.”
A Kotló-hegyen január 25-én este a szovjetek bekerítették a 4/I. huszárosztályt. Az utánpótlás nélkül maradt huszárok három napig tartották állásaikat a rettenetes hidegben. A kitörési parancsot január 28-án kapták meg. A korabeli forrás így emlékezik meg Marjayról: „A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére áll, és elkeseredett közelharcban áttöri a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet.”
A kitörés közben azonban súlyos sebesülést szenvedett, szilánkos combcsontlövéssel a senki földjén maradt az orosz és a magyar arcvonal között.
A hős tiszt négy éjszakát töltött kint a rettenetes hidegben, sebesülten a havon fekve. Február 1-jén talált rá véletlenül egy magyar tüzér felderítő járőr a vérveszteségtől és a fagyástól delíriumos állapotban lévő hadnagyra. A járőr Dad községbe vitte az eszméletlen tisztet, ahol elsősegélyben részesítették. Innen szállították Győrbe, a 16. számú tábori kórházba, majd február 8-án a Türjére települt – eredetileg Szatmárnémetiben állomásozó – honvédcsapatkórházba. A fiatal huszár hadnagy olyan mérvű fagyássérülést szenvedett, hogy mindkét lábszárát és az összes ujjának utolsó perceit amputálni kellett.
Helytállásáért az 1. huszárhadosztály parancsnokának felterjesztése alapján 1945. február 26-án a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet adományozták számára.
A háború után, 1946. szeptember 27-én mint százszázalékos rokkantat elbocsátották a tényleges szolgálatból. Először rokkantnyugdíjat, majd rokkant havidíjat állapítottak meg Marjaynak. Rokkantsága ellenére folyamatosan dolgozott: Pápateszéren helyezkedett el az erdészetnél, majd lámpaernyőket festett, Sashalmon szövetkezeti bedolgozóként gyászzsebkendőket készített. Budapestre költözésük után az egyik csillaghegyi iskolában volt kazánfűtő, és az iskola kertjét is ő rendezte. Marjay Tamás 1987-ben halt meg, hamvait szülei sírja mellett Pápateszéren helyezték örök nyugalomra.
A szerző Maruzs Roland alezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó és Hőskultusz Igazgatóság igazgatója
