időjárás -5°C Abigél , Alex 2023. február 9.
logo

Bőrdzseki

Szerényi Gábor
2022.11.25. 16:00
Bőrdzseki

A használtruha-bolt kirakatában azon az estén delejesen vonzónak látszott a bőrdzseki. A delejt elsősorban a filmélmények táplálták. Ha nem is motorozhatok a legendás amerikai 66-os úton, de legalább valami hasonlót ölthetek magamra, mint az ottaniak. S lépdelhetek benne büszkén a Rottenbiller utcában. Az újszerű állapotú, cipzáros, sötétbarna darab sejtelmesen mutatta magát az üveg mögött. Egyet kell aludni, s másnap már föl is próbálhatom.

Az ára viszont nyugtalanítóan sok volt. A raktárban, ahol azon a nyáron három hetet dolgoztam az iskolai szünetben, a keresetem majdnem egyezett az árcédulával. 

Legfeljebb egy kicsit kell csak hozzátenni – hajtogattam magamban szédülésig. A bőrdzseki kétségkívül jó beruházásnak ígérkezett. Kimenni hétvégén az Ifiparkba, lazán lődörögni, közömbösséget mímelve vizslatni a lányokat – ehhez ideális viselet. Nyilván amiket szövegelek, azok is jelentőségteljesebbnek hatnak majd.

Libaságok

A libák ott hibázták el, hogy hagyták Mártont maguk közé bújni a nagy elhívás elől… – gondolta magában Rezeda Kázmér.

Megálltam a sötétedő József körúton, és merengtem. Eszembe jutott, hogy nem is volt az olyan régen, amikor a Salétrom utcában szaladgáltunk Csupival patronos játékpisztolyokkal, vadnyugati tűzharcot imitálva. Micsoda gyerekes dolog, gondoltam, miközben megfeszülten figyeltem, hogy a hőn áhított bőrdzsekinek a zsebei becipzározhatóak-e. Mert úgy még vagányabb lenne. És talán kevésbé veszíteném el a bennük tartott holmijaim.

A kisördög azonban nem hagyott nyugtot. Az egész nyári keresetet beáldoznád erre? Elöntött az izgalom.

„Fogjuk csak meg keményen, férfiasan azt a zsákot, nem simogatni kell azt, nem kislány!” – hallottam magamban egy idősebb szaki intelmeit. Mennyit kínlódtam, amíg megtanultam a nehéz raktári áruk szakszerű mozgatását. A többi segédmunkás is elégtétellel oktatott. Lám, a nyápic diák, aki tanul, s mi mindenre készül, milyen gyámoltalan az élet kétkezi dolgaiban. Bár így visszagondolva a gúnyolódásokban azért némi segítő szándék is megfért. „Nem kakaót kell reggelizni vajas kiflivel! Nem attól lesz erő! Pálinkát szalonnával!” – és ehhez hasonló flaszterbölcsességek. Ennek megfelelően meg is dolgoztattak rendesen. De bírtam. Még Csupi is, bár ő eltökélte, hogy katonatiszt lesz. Oda meg aztán különösen jól jön a fizikai erőnlét. A lényeg, hogy nem emiatt módosított pályát.
A bizalom jeleként aztán beavattak az ügyes lógás szakmai rejtelmeibe is. Végül is elég keveset fizettek. Meg aztán kellett az erő a zenekari próbákra. Kinyuvadtan hogy pengessünk markáns gitárakkordokat, rockos riffeket, amelyekből építjük első szólólemezünket? 

Ki merte volna nem komolyan venni ambícióinkat, amikor már saját dalszövegeket írtam, s beruháztam két igazi dobverőre a Tanács körúti zenebizományiban, otthon püfölve díszpárnákat. Ugyanitt néhány partitúrát is vásároltam, tanulmányozandó a konkurencia szakmai alapjait.

Na de elég a mellébeszélésből. A bőrdzseki mégiscsak drága… Nem baj, már zárva a bolt. Majd holnap. Alszom rá egyet. Hátha elmúlik a vonzerő. Csak délután értem vissza az üzlethez. Zsebemben addigra már ott lapult a százszor átszámolt összeg. Még bementem egy közeli kapu alá, és még egyszer tételesen ellenőriztem az összeget. Megdermesztett a felismerés: hiányzik ötven forint! Leizzadtam, szédültem. Megszámoltam újból. Épp jött egy szúrós szemű ember, gyanakvóan, ellenségesen rám nézett. De amikor elment, a pénz stimmelt. Visszagyűrtem a zsebembe, s mint egy álomban, úgy lépdeltem a boltba. Igyekeztem a látszatot tartani, hiszen az egész nyári keresetem fogtam a kezemben. A férfi, aki szakszerű eladónak mutatkozott, őszintén aggódott: „Nem szűk ez egy kicsit?” Raktári rakodásban edződött mellkasomon a behúzott cipzár szinte pattanásig feszült. Nézegettem komoran a tükörben magamat. Szép fényesen csillogott a finom bőr, finom illatot árasztva.

 Szerettem volna mindjárt egy gitárt is a nyakamba akasztani hozzá és pózolni, mint a Led Zeppelinből Jimmy Page, de gitárja a mi együttesünkben csak Csupinak volt.

– Nem baj, ha szűk – nyugtattam az eladót –, legföljebb jó lesz az öcsémnek – mondtam félhangosan kissé elbizonytalanodva.
Fizettem. Mintha leamputáltak volna belőlem egy darabot. Szinte fizikailag fájt. Odaadni az egész nyári gürcölés, rabszolgamunka ellenértékét. Meg még a kipótlást, hála az apámnak. Hazavágtáztam, és belevetettem magam a bőrdzsekibe. Nem volt kétség. Nem egy, legalább két számmal kisebb volt, mint én. Felsejlett bennem, hiába valódi bőr, ez nem fog kitágulni, hozzám idomulni. Az jutott eszembe, hogy előszedem hűséges forgótáras pisztolyaimat (elég lesz egy is), és főbe lövöm magam. De már olyan viseltes volt a Colt (Csupi tomahawkkal rásújtott egy Salétrom utcai kézitusában), hogy a papírpatronját sem tudta elsütni, nemhogy kilőni bármit.
A másik verzió az anyukám volt. „Vegyél belőle bármit, magadnak, csak vidd vissza, kérlek! Mondták, hogy nem cserélnek árut, mert ez bizományi, de te mindent el tudsz intézni! Kérlek!” Felőröltem az ellenállását. Ami nem is volt igaziból neki. Elment a szatyorral, blokkal. A bőrdzsekivel.

Én a lakásban rögtön építettem egy buddhista szentélyt, belekuporodtam, és buzgón fohászkodtam.

 „Ó, add, Teremtő Istenem, hogy anyukámnak sikerüljön becserélni a bőrdzsekit, és ne vesszen el a nehéz munkával szerzett összes pénzem, nyári vakációm feláldozása, tedd meg, kérlek szépen, tiszta szívvel, nyomorultul, én szegény szellemi fogyatékos!” Nem fukarkodtam a deklamáló pozőrség rendelkezésemre álló eszközeivel. Kéjesen lesújtottam magamra, többször is.

Meghallgattatásra találtak imáim. Helyi idő szerint mindössze félóra múlva az anyukám visszajött. Hozsánna! Halleluja! Van Isten az égben, hiszen becserélte a bőrdzsekit!
Amíg előhúztam a szatyorból az új holmit, beszámolt az akció lefolyásáról. „Persze, először nem akarta, mert a bizományiban nincs csere, de csak rábeszéltem.” (Közben felhúztam magamra a – sötétzöld! hasított bőr! gombos! – cserekabátot. S próbáltam csalódottságomon úrrá lenni, hogy ez nagyon nem olyan, mint amit áhítottam.

És még azt is hozzátette az eladó, hogy a fiatalember azt mondta, ha nem jó a dzseki, akkor majd az öccse fogja hordani.

Elsápadtam.
„Mire én mondtam, hogy de hát nincs is neki öccse!” – így anyukám.
Nem kellett a tükörbe néznem, hogy nyilvánvaló legyen: az új bőrdzseki legalább három számmal nagyobb volt, mint az én méretem.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Fortepan/Lencse Zoltán)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.