Megálltam a sötétedő József körúton, és merengtem. Eszembe jutott, hogy nem is volt az olyan régen, amikor a Salétrom utcában szaladgáltunk Csupival patronos játékpisztolyokkal, vadnyugati tűzharcot imitálva. Micsoda gyerekes dolog, gondoltam, miközben megfeszülten figyeltem, hogy a hőn áhított bőrdzsekinek a zsebei becipzározhatóak-e. Mert úgy még vagányabb lenne. És talán kevésbé veszíteném el a bennük tartott holmijaim.
A kisördög azonban nem hagyott nyugtot. Az egész nyári keresetet beáldoznád erre? Elöntött az izgalom.
„Fogjuk csak meg keményen, férfiasan azt a zsákot, nem simogatni kell azt, nem kislány!” – hallottam magamban egy idősebb szaki intelmeit. Mennyit kínlódtam, amíg megtanultam a nehéz raktári áruk szakszerű mozgatását. A többi segédmunkás is elégtétellel oktatott. Lám, a nyápic diák, aki tanul, s mi mindenre készül, milyen gyámoltalan az élet kétkezi dolgaiban. Bár így visszagondolva a gúnyolódásokban azért némi segítő szándék is megfért. „Nem kakaót kell reggelizni vajas kiflivel! Nem attól lesz erő! Pálinkát szalonnával!” – és ehhez hasonló flaszterbölcsességek. Ennek megfelelően meg is dolgoztattak rendesen. De bírtam. Még Csupi is, bár ő eltökélte, hogy katonatiszt lesz. Oda meg aztán különösen jól jön a fizikai erőnlét. A lényeg, hogy nem emiatt módosított pályát.
A bizalom jeleként aztán beavattak az ügyes lógás szakmai rejtelmeibe is. Végül is elég keveset fizettek. Meg aztán kellett az erő a zenekari próbákra. Kinyuvadtan hogy pengessünk markáns gitárakkordokat, rockos riffeket, amelyekből építjük első szólólemezünket?
Ki merte volna nem komolyan venni ambícióinkat, amikor már saját dalszövegeket írtam, s beruháztam két igazi dobverőre a Tanács körúti zenebizományiban, otthon püfölve díszpárnákat. Ugyanitt néhány partitúrát is vásároltam, tanulmányozandó a konkurencia szakmai alapjait.
Na de elég a mellébeszélésből. A bőrdzseki mégiscsak drága… Nem baj, már zárva a bolt. Majd holnap. Alszom rá egyet. Hátha elmúlik a vonzerő. Csak délután értem vissza az üzlethez. Zsebemben addigra már ott lapult a százszor átszámolt összeg. Még bementem egy közeli kapu alá, és még egyszer tételesen ellenőriztem az összeget. Megdermesztett a felismerés: hiányzik ötven forint! Leizzadtam, szédültem. Megszámoltam újból. Épp jött egy szúrós szemű ember, gyanakvóan, ellenségesen rám nézett. De amikor elment, a pénz stimmelt. Visszagyűrtem a zsebembe, s mint egy álomban, úgy lépdeltem a boltba. Igyekeztem a látszatot tartani, hiszen az egész nyári keresetem fogtam a kezemben. A férfi, aki szakszerű eladónak mutatkozott, őszintén aggódott: „Nem szűk ez egy kicsit?” Raktári rakodásban edződött mellkasomon a behúzott cipzár szinte pattanásig feszült. Nézegettem komoran a tükörben magamat. Szép fényesen csillogott a finom bőr, finom illatot árasztva.
Szerettem volna mindjárt egy gitárt is a nyakamba akasztani hozzá és pózolni, mint a Led Zeppelinből Jimmy Page, de gitárja a mi együttesünkben csak Csupinak volt.
– Nem baj, ha szűk – nyugtattam az eladót –, legföljebb jó lesz az öcsémnek – mondtam félhangosan kissé elbizonytalanodva.
Fizettem. Mintha leamputáltak volna belőlem egy darabot. Szinte fizikailag fájt. Odaadni az egész nyári gürcölés, rabszolgamunka ellenértékét. Meg még a kipótlást, hála az apámnak. Hazavágtáztam, és belevetettem magam a bőrdzsekibe. Nem volt kétség. Nem egy, legalább két számmal kisebb volt, mint én. Felsejlett bennem, hiába valódi bőr, ez nem fog kitágulni, hozzám idomulni. Az jutott eszembe, hogy előszedem hűséges forgótáras pisztolyaimat (elég lesz egy is), és főbe lövöm magam. De már olyan viseltes volt a Colt (Csupi tomahawkkal rásújtott egy Salétrom utcai kézitusában), hogy a papírpatronját sem tudta elsütni, nemhogy kilőni bármit.
A másik verzió az anyukám volt. „Vegyél belőle bármit, magadnak, csak vidd vissza, kérlek! Mondták, hogy nem cserélnek árut, mert ez bizományi, de te mindent el tudsz intézni! Kérlek!” Felőröltem az ellenállását. Ami nem is volt igaziból neki. Elment a szatyorral, blokkal. A bőrdzsekivel.
Én a lakásban rögtön építettem egy buddhista szentélyt, belekuporodtam, és buzgón fohászkodtam.
„Ó, add, Teremtő Istenem, hogy anyukámnak sikerüljön becserélni a bőrdzsekit, és ne vesszen el a nehéz munkával szerzett összes pénzem, nyári vakációm feláldozása, tedd meg, kérlek szépen, tiszta szívvel, nyomorultul, én szegény szellemi fogyatékos!” Nem fukarkodtam a deklamáló pozőrség rendelkezésemre álló eszközeivel. Kéjesen lesújtottam magamra, többször is.
