Deanna Marsigliese a továbbmesélt rajzfilmekről és a kapcsolódás vágyáról

Deanna Marsigliese a híres Pixar animációs stúdió művészeti vezetője. Egyedi látásmódja és kreativitása két és három dimenzióban is utat tör: az általa tervezett animációs figurák között megtalálhatjuk gyerekkori kedvenceinket, ám karakterei ugyanúgy szólnak a felnőttekhez is. Mit hoz a jövő a rajzfilmek világában, és vajon mitől lesz igazán átélhető egy történet?

Fotó: Terján Nóra

– Az ön nevéhez fűződik a magyar mozilátogatók előtt is jól ismert Soul, az Előre, a Toy Story 4., a Hihetetlen család 2., az Agymanók és legfrissebb sikere, a 2021-es Luca. Ügyfelei közé tartozik többek között a Sony Pictures, a Universal, a Walt Disney, a Disney TV, a Nickelodeon és a Cartoon Network. Egy animációs film esetében mi van előbb: a kidolgozott forgatókönyv vagy maga a karakter?
– Van fogalmam arról, hogy miről szól a film, amikor megkapom a munkát, ám a forgatókönyv általában ilyenkor még nincsen kész. Van kiugrási pontom a karakter hangnemét illetően: néha intuícióból dolgozom, és így találom meg a gondolatot mögötte. Néha pedig előfordul, hogy azzal kezdem, mit akarok elmondani, és utána dolgozom megérzésből. Szeretem tudni, mi a mondanivaló: ha azt akarják, hogy én tervezzem meg ezt a karaktert, tudnom kell, mit képvisel, milyen alapvető tulajdonságai vannak, amelyeket aztán az általam készített tervnek mind-mind kommunikálnia kell. Amikor mindezt megtaláltuk, onnantól elkezdhetek kollázsokat készíteni, kísérletezni és közelíteni a végcél felé.

– Kap szabadságot a figurák kidolgozásában?
– Egyértelműen, csak így tud működni.

– Ha a technológiai fejlődéstől eltekintünk, ön szerint hogyan változott meg a szakma az elmúlt húsz évben, tehát amióta ezzel foglalkozik?
– Sokkal több nő van a szakmában, az elmesélt történetek pedig egyre sokrétűbbek. Mindkét tendencia irtó fontos, és mutatja társadalmunk fejlődését. Saját munkafolyamatommal kapcsolatban azt tudnám kiemelni, hogy míg korábban csupán azért dolgoztam, hogy klassz­ dolgokat tervezhessek, a sokéves tapasztalat és a zseniális kollégák, akikkel volt szerencsém együttműködni, ráébresztettek arra, hogy mindez nem elég: meg kell tölteni őket tartalommal.

– A Toy Story a kilencvenes évekből származik: sokunknak vannak maradandó emlékei ebből a korszakból, ám a Pixar híres arról, hogy a felnőtt korosztály számára is élvezhető, megható produkciókat készít. Hogyan tudják átvinni ezeket az érzelmeket az animáción keresztül?
– A történet hiteles elmesélése a legfontosabb. Tehát sokszor az a zsigeri érzés, amelyet a néző átél, azért tud olyan erős lenni, mert a filmen dolgozó emberek saját élményeikből merítenek, igazi érzelmekből. A Luca karakterei­nek tervezése előtt például az itáliai Cinque Terrére látogattunk: valódi embereket rajzoltam, akik az utcán sétálgattak, és akiknek a többségével beszélgettem. Az Olaszországban élő, azóta eltávozott nagyszüleim is belekerültek a végső változatba.

– A legnagyobb stúdiók manapság viszont franchise-okban gondolkodnak, nem eredeti ötletekben.
– Hiába bombáznak minket végtelen mennyiségű tartalommal, az eredeti ötlet lesz mindig a legizgalmasabb. Általánosságban viszont elmondható: ahhoz, hogy legyen pénzünk az eredeti, új dolog létrehozására, szükség lehet arra, hogy olyan sztorikat is továbbmeséljünk, amelyek sikeresek voltak, és amelyeket sokan szeretnek. A Toy Story esetében ugye a nézők együtt nőttek fel ezekkel a játékfigurákkal, ragaszkodnak hozzájuk, és szerencsére sok eredetiség található a folytatásokban is, ezért ez még mindig jövedelmező vállalkozás.

– Melyek azok a témák ön szerint, amelyekre szinte mindenki tud rezonálni?
– Az összetartozás, az elveszett szerelem, a megtalált szerelem. Az önkifejezés, esetleg akár olyan környezetben, amely nem támogatja azt. Megtalálni az utat, majd tovább- és továbbhaladni rajta. Barátságok, ezeknek az elvesztése, majd újra megtalálása.

– Mit gondol, mit hoz a jövő a rajzfilmek számára?
– Csak nagyszerű ötleteket látok, és temérdek tehetséges embert. Azt hiszem, hogy többen gyakorolják a történetmesélést, mint valaha, az olyan platformok miatt, mint az Instagram és a TikTok. Megmutathatom az életem, vagy virtuálisan újrateremthetem, ezzel sokan ugyan nem értenek egyet, amiért ez nem valódi, ám akkor is mesélek. Mindenkinek lehetősége van arra, hogy gondolatainak, művészetének és életének a kurátora legyen.

– Ha már szóba került a TikTok: számos tanulmány szerint a figyelmünk jócskán felületesebb lett. Tapasztalta, hogy az elmúlt években nehezebb lekötni a nézőt?
– Már csak az embereket figyelve az utcán is azt veszem észre, hogy amikor magukra vannak hagyva, és nincs kivel beszélniük, rögtön előkapják a telefonjukat. Ez a jelenség már-már olyan, mint egy ösztön. Sok minden verseng a figyelmünkért, ami nagyon megnehezíti a koncentrációt, ám emellett azt is vallom, hogy mindenkinek saját felelőssége az önszabályozás, önkorlátozás is. Észreveszem a filmeken, hogy a vágás sokkal gyorsabb, határozottabb lett, ám azt gondolom, hogy ahelyett, hogy hangosabbá válunk, a nézővel való kapcsolatteremtésre kell összpontosítani. Annak ellenére, hogy ma már ezerféleképpen lehet kapcsolatba lépni az emberekkel, nem vagyok abban biztos, hogy ezek a kapcsolatok valódiak vagy erősek lennének. Végtére is mindannyian emberek vagyunk, és mindannyian kapcsolódni vágyunk.

Borítókép: Deanna Marsigliese (Fotó: A szerző felvétele)