Harminchárom év telt el az 1989 decemberében megkezdődött romániai rendszerváltó események óta, és a temesvári antikommunista forradalom múzeumának ügye még mindig gyerekcipőben jár. Létrehozására idén nyáron kapott pénzt a román állam az Európa Tanács Fejlesztési Bankjától, három évvel azután, hogy a kulturális minisztérium ingatlant cserélt a hadügyminisztériummal, így az 1989-es Temesvári Forradalom Emlékezete Egyesület gyűjteménye használatba veheti majd az egykori garnizont, a megyeszékhely egyik legrégebbi épületét a Jenő herceg téren – Európa 2023. évi Kulturális Fővárosában.
Az ingatlan kritikán aluli állapota ellenére a helyszín megfelelőnek tűnik, hiszen a Ceausescu-diktatúrában a katonaság használta, és amikor 1989 decemberében lőni kezdtek a tüntetőkre, ezen a téren zárták őket körbe a fegyveres egyenruhások és a tankok. Az itteni harcokban sokan megsebesültek, és többen az életüket vesztették, köztük Csizmarik László karnagy, aki a közeli alapfokú zeneiskola tanáraként röplapokat osztogatott az utcákat elárasztó tömegnek.
A golyózáporban megsebesülők egyike, az azóta is mankóval sántikáló Traian Orban állatorvos volt az, aki néhány forradalmár barátjával létrehozta az említett egyesületet, majd hosszas utánajárással kiharcolt maguknak egy emeletes, de nem túl nagy épületet a régi városrészben.
Itt rendezték be az első kiállítótermüket, itt hozták létre a múzeumukat és az archívumukat, itt állították ki és rendszerezték az áldozatok adatlapjait. A túlélőkkel, szemtanúkkal oral history jellegű interjúkat készítettek, igyekeztek minden információt összegyűjteni nemcsak a forradalomról, hanem az ezt megelőző kommunista megtorlásokról is. Csakis nekik köszönhetően tudjuk ma, melyik forradalmár hol, mikor és hogyan halt meg.
Emellett könyveket adtak ki, elindítottak folyóiratot, kialakították a Hősök temetőjét, és felállítottak 12 köztéri szobrot a forradalom emlékére. 2000-ben kutató- és dokumentációs központot nyitottak olvasóteremmel. Azokban az években professzionálisnak számított a munkájuk, annak ellenére, hogy nem tudtak tömegeket megszólítani, és sokan azt sem tudták, hogy léteznek. Összegzésképpen mégis elmondható, látványos eredményeket értek el. A „láthatatlan erők” azonban nem így gondolták.
Miután az egyesület önerőből felépítette és beágyazta az intézményt a tudományos életbe úgy, hogy közben örök küzdelmet folytatott a fennmaradásáért, 2011-ben feltűnt egy forradalmárigazolványt lebegtető személy, és kifúrta a valódi forradalmárokat a szórakozóhelyek közé ékelt épületből.
A kulturális minisztérium volt ekkor is az, amely a civil szervezet segítségére sietett, és 49 évi ingyenes használatra felajánlott számukra korábban szintén laktanyaként használt ingatlant. A forradalmárok egyesületének innen kell majd átköltöznie a Jenő herceg térre. Ha minden igaz, és a fejlesztéssel megbízott bukaresti cég megvalósítja a terveket, illetve a mártír városban megnyitják az Európa Kulturális Fővárosa programsorozatot.
Hogy miért nem volt elegendő 33 év ahhoz, hogy a véres román diktatúrát elsöprő temesvári forradalmároknak megnyissanak valamirevaló állandó kiállítást és antikommunista múzeumot a szabadság városában? Erre a kérdésre Traian Orban is többször válaszolt, kiemelve, hogy a temesvári forradalmat ellopták, de maga Tőkés László református lelkész, a forradalom kirobbantója is beszélt erről, akit éppúgy kitöröltek a történetből, mint magát a történetet.
Az elmúlt évtizedekben a gyilkosok közül egyet sem sikerült megnevezni, senki nem mutatott rá senkire, hogy ni, őt láttam fegyverrel azon a napon, és senki sem jelentkezett azért sem, hogy elmondja, az az ipse kényszerített azokban az órákban a fegyvertelen ártatlanok legyilkolására. Harminchárom évvel a forradalom után senki semmi biztosat nem tud, vagy ha tud is, nem beszél róla.
Az egyetlen bátor román embert, aki a forradalom aktáit tüzetesebben kezdte boncolgatni, Iosif Costinas újságírót 2002-ben mondjuk titkosszolgálati módszerekkel kiiktatták: kilökték a vonatból.
Holttestét a Temesvár melletti Vadászerdőben találták meg egy évvel később. Nem lehet tudni, hol volt addig, mi történt vele, mit sikerült belőle kiverniük. Bár az esetet öngyilkosságnak álcázták, aki ismerte Costinast, tudja, hogy ez nem igaz. A tényfeltáró riporternek tervei voltak, és ezeket elő is adta barátainak.
A Ceausescu házaspárt likvidáló temesvári forradalom részvevői, szemtanúi közül sokan eltávoztak már, így az igazság iránti érdeklődés is lanyhul. Bár történeti munkák tucatja született meg 1989 óta, a puccs és az államcsíny hangoztatásánál nem jutottak tovább a szerzők.
A demokráciában született nemzedékeket nem érdekli, miért lövöldöztek 1989 decemberében Temesvár utcáin, sőt 33 évvel az események után már nagy vonalakban sem tudják, mi történt akkoriban.
Az idősebbek is megváltoztak: a túlvilág tornácáról visszatekintve nem haraggal, hanem inkább nosztalgiával emlegetik a boltok előtt kígyózó sorokat, az elviselhetetlen életkörülményeket, a hiánygazdálkodást.
Bukarest tudhatta ezt, azért húzta-halasztotta a forradalom hátterének tisztázását, és úgy alakította, hogy az érdem és a babérkoszorú az övé legyen. Hogy amikor szóba kerül 1989, a gondolat azzal végződjön: a diktátort és a feleségét szitává lőtték, Bukarestben sokan életüket adták a szabadságért, a nemzet megmentette a becsületét. Ezért kellett volna lebontani időben a hallgatás falát, amint erre Tőkés László többször is utalt. Ám a hallgatás fala nem dőlt le, miközben a temesvári forradalmat élve eltemették.
