– Díjazott sorozata az Alföldet és az ott élő emberek sorsát mutatja be. Visszavágyott gyermekkora helyszínére?
– Amikor elkezdtem, még nem volt tudatos, hogy az Alföld engem úgy vonz, mint egy mágnes. Az ember ahogy idősödik, elkezd visszatérni a gyökereihez, apaként pedig úgy gondolom, az, hogy valaki hol nő fel és hol tölti a gyermekkorát, egy életre meghatározza. Ezért is szeretek hosszú távú anyagokon dolgozni, mert mélyen szeretek foglalkozni az adott közösség változásaival, miközben mint alkotó ember én magam is változom.
– Hangsúlyozza a gyökerek fontosságát. Milyen emlékeket őriz az Alföldről?
– Érdekelnek a sorsfordulatok. Tizenkét éve járok vissza, 2010-ben kezdtem el a Sárvidéket fényképezni, így látom a változásokat. A kiöregedés, elvándorlás üteme felgyorsult: az idősebb generációban nagyon erős a lokalitás, és eszükbe nem jut elköltözni, hiszen ez a szülőföldjük. Nagyon sok ember ugyanabban a házban él kilencven éve, mint ahol megszületett, az unokáik viszont már elvágyódnak, vagy már nem is ott élnek, hanem nagyvárosokban. Jánoshalmán töltöttem a nyarakat, és erősen rögzült bennem a rengeteg kép. Az asszonyok, az idősek, az öltözködés, a szokások, a tájszólások, a kocsmák.
A falunapi vattacukorárus számomra maga a gyermekkor.
Van egy képem a sorozatban egy már éppen lebontás alatt lévő házban lógó légycsapóról a zöld pálmafás festett falon. Rengeteg olyan visszajelzést kaptam, hogy az illetőre a képeimet nézve rátörtek a régi emlékek, és rengeteg gyermekkori érzés kezdett benne kavarogni. Az alkotói tevékenység lényege, hogy az érzéseinket tovább tudjuk adni, ezt viszont tényleg csak őszintén, örömből lehet csinálni. Ha úgy állunk hozzá egy témához, hogy erős, ezáltal majd sikereket fogunk tudni vele elérni, mert mondjuk a szegregációról vagy bántalmazásról szól, az nem biztos, hogy járható út.
– Mondhatjuk, hogy a vidéki embernek más az identitástudata?
– Igen, mert a klasszikusan vidéki emberben van egy jó értelemben vett konokság. Ahogy a pályázat keretszövegében is megfogalmaztam, arra jöttem rá, hogy bárhol legyen a hatalom, és bármi történhet a világban, a vidéki ember számára a világ közepe ott van, ahol ő él. Az az alfa és az ómega. Ez az erős lokalitás, szülőföldhöz való kötődés, amely helyben tartja a közösséget, változóban van – ezért is használom a sorsfordulatok kifejezést az alföldi anyagomnál. Az újabb generációk sokkal inkább érzik a vonzást, amely eltolja őket a nagyobb városok felé. Kinyílt a világ. Van egy képem, amelyen négy fiú ül Csanyteleken egy sötét szobában, és mindannyian a mobiltelefonjukat nézik. Ez a kocka arról szól számomra, hogy ugyanazt a világot, ugyanazt a kaput nyitja ki egy okostelefon, bárhol is éljünk. Művházak, kocsmák, iskolák és ABC-k zárnak be, a kötődési pontok kezdenek átalakulni.
– Első alföldi sorozata, a Sárvidék képein sem az tükröződik az arcokról, hogy ezek az emberek sajnálnák magukat, noha bemutatja a szegénységet.
– Igen: túlélünk mindent! Bármi történhet a világban, jöhetnek új válságok, kormányok, én stabilan állok. A Kiskunhalas melletti erdőben lefényképeztem egy feketére szenesedett fát, amely ott áll a mezőn, miközben körülötte a tűzben elpusztult az erdő. Ez a kép szimbolizálja az egész anyagot: a fekete fa áll a változások viharában, akár a vidéki ember, de jelképe a 2022-es évnek is, az aszálynak, a világválságnak, a háborúnak. Érzelmileg nagyon fontos számomra ez a kép. Elsősorban emberekkel és az ember környezetével foglalkozom, ezért kifejezetten örülök annak, hogy ez a fotó nem embert ábrázol, mégis emberek jutnak róla eszembe.
– A túlélést továbbfűzve: az egészségügyi dolgozók mindennapjairól szóló Covid-sorozata ugyan kendőzetlenül mutatja be a kórházi állapotokat, mégis reményt próbál adni: fontos önnek az üzenet?
– Tudatosan igyekszem nem eltolni a narratívát teljesen negatív irányba. Sokkal inkább szeretnék foglalkozni reményt adó vagy olyan kicsengésű témákkal, sorozatokkal, amelyek előrevisznek. Lehet, hogy emiatt nem is vagyok igazán klasszikus értelemben fotóriporter, mert nem úgy gondolkozom: nem fog odavonzani egy téma csak azért, mert erős, ennyitől nem kapcsol be a mágnes.
– Az érzelmek, emberi történetek kapcsolják be? Erős témáról ha beszélünk, a 2015-ös menekültválságról rengetegen készítettek képeket: hogyan lehet másképp közelíteni, mint mások?
– Amikor először odamentem és megláttam a konkrét arcokat a helyszínen, akkor máris másképp néztem egy történetre, mintha egy nagy embermasszát látnék, amelyben elveszik a személyesség. A szemekbe belenézve azonnal elkezdek kötődni.
– Erre szokták azt mondani az iskolában, hogy nem szabad.
– Ezért is mondom azt, hogy lehet, hogy én mégsem vagyok az az igazi fotóriporter, mert számomra nagyon fontos a kötődés. Amikor valami inspirál, rám törnek érzelmek, és tudom, hogy ez engem érdekel. Fotóriporterként túl sok mindentől függök, és sok múlik a külső tényezőkön, míg dokumentarista fotográfusként én magam vagyok a tényező. A kórházi lehetőség történelmi helyzet volt, egy alkotó embernek pedig kutya kötelessége lereagálni az őt ért hatásokat. Ez a hatás lehet személyes, de olyan is, amely az adott környezetemnek, az országomnak ugyanolyan fontos. A menekültválság és a Covid ilyenek voltak. Egyik napról a másikra a Vírus című filmben találtuk magunkat: először én is, mint mindenki más, elkezdtem a családi karantént, alkotó emberként pedig lereagáltam, hogy milyen négy gyerekkel, az anyósommal és a feleségemmel bezárkózni a kis budakeszi erődünkbe, és megoldani az életet. Elkezdtek érdekelni a társadalmi hatások, erről készült az Új norma című anyagom, eközben pedig tudatosult bennem, hogy szeretnék az egészséggel foglalkozni. A vírus lényege az egészségügyi küzdelem, és mivel édesanyám orvos volt, ez is személyes ügy volt számomra. Arra akartam koncentrálni, hogy bemutassam azt a küzdelmet, amelyet az egészségügyben dolgozók megéltek.
Az anyag címe azért lett Frontvonal, mert tényleg olyan volt, mintha háborúban lennék egy láthatatlan ellenséggel szemben, emellett pedig próbáltam keresni a személyes történeteket.
Az a tapasztalatom, hogy néha sokkal egyszerűbben, érthetőbben és hatásosabban lehet egy témát elmesélni úgy, ha egy ember sztoriját mutatjuk be, mint ha a nagy egészet próbálnánk átfogni.
Úgy voltam vele, hogy majd ki fog derülni, kivel alakul ki kapcsolat, egy orvossal, egy ápolónővel, egy beteggel – a sorozatban szereplő beteg, Ricsi esetében egyik napról a másikra éreztem a kötődést. Először azt fényképeztem, hogy az édesapja meglátogatta, és próbált beszélni hozzá. Nem tudtam, hogy magához tér-e, és azt sem, hogy engedélyezi-e majd a róla készült képeket, vagy meg kell semmisítsem őket. Nem tudom kijelenteni, hogy hol fogom meghúzni a határt. Akkor is lehet kötődni valakihez, ha nincs magánál, mert éppen az intenzív osztályon fekszik, és nem tudunk beszélgetni. Az orvos elmondja, hogy az egyik ágyon egy motoros rendőr, a másikon egy többgyermekes anyuka, a harmadikon egy nagymama fekszik, akinek rendszeresen behozzák az unokái által küldött hangüzeneteket. Az ember akarva-akaratlanul elkezd kötődni, és amikor másnap egy fekete zsákot lát a nagymama helyén, kikészül. Amíg a kórházban fotóztam, öt hétig a belvárosban éltem, hogy védjem a családomat, így nem volt kivel átbeszélni esténként a történteket. Bírtam, amíg bírtam, aztán hazamentem, főztem, aludtam.
– Hogyan lehet kialakítani ezt a különleges bizalmat az alanyokkal?
– Számomra ez annyiban könnyű, hogy nagyon szeretek jó emberekkel találkozni. A kamera visz előre: magával ránt, én pedig csak követem. A fotóriporteri lét arra nagyon jó volt, hogy megismertem az országot a legszegényebb borsodi cigányteleptől az egyik leggazdagabb magyar ember villájáig: a merítés elképesztő, az információ pedig nem a barátoktól, a tévéből vagy az újságokból jön, ha ott van előttem az ország kinyitva, akár egy könyv. Az új dolgok, kapcsolódások, az utazás többé teszi az embert, és mindezt viszem magammal tovább.
Nyitottság kell ahhoz, hogy elinduljunk az úton, aminek a vége az, hogy valaki bizalmi körébe kerülhessünk.
Nem rontok be, hanem kommunikálok először, hogy aztán idővel már ne a fényképezőgéppel foglalkozzon az illető, hanem önmagát adja. Ehhez idő kell. Sosem azért fényképezek le valakit, mert gyönyörű karakter jó erős arcéllel, és a fények is éppen remekek, és majd akkor utólag kerítek a képhez egy történetet. Fordítva működik: azért járok-kelek, bemegyek a kocsmába, becsöngetek a házakba, mint egy bibliaárus, hogy olyan embereket találjak, akiknek a története megfog, megérint, vagy úgy érzem, hogy az ő története segít elmesélni az én történetemet, kapcsolódik hozzá. Esetleg meglátom benne azt a lehetőséget, hogy az én sorozatomat ki tudja egészíteni. Tudom, hogy mit szeretnék elmesélni, de a konkrét személyek történetét én nem írhatom meg, azokra rá kell találni.
| Névjegy Móricz-Sabján Simon tizenhárom éven át dolgozott a Népszabadság fotóriportereként, majd a lap megszűnése óta a Manager Magazin és a Világgazdaság fotográfusaként. Számos hazai és nemzetközi díjjal elismerték munkáját, a Magyar Sajtófotó Pályázaton 43 alkalommal díjazták, 2015-ben Hemző Károly-díjat, tavaly MÚOSZ Nagydíjat kapott, 2022-ben pedig elnyerte a Capa-nagydíjat. Számos egyéni és csoportos kiállításon mutatták be fotográfiáit, tagja a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztály elnökségének és a Szebeni Műhelynek, valamint alapítótagja a Pictorial Collective-nek. |
Borítókép: Móricz-Sabján Simon (Fotó: Mohai Balázs)
