Sok műhó semmiért

József nem hallott még számonkérő, kiosztó angyalról, s kudarcként élte meg, hogy ez a pech is éppen neki jutott.

Amikor október végén a boltok polcain megjelentek a karácsonyi díszek, a szaloncukrok, gyertyák és csengettyűk, József elfintorította az arcát. „Ezek soha nem változnak meg, a profit és csak a profit, tűzön-vízen át! Az ünnepek vámszedői! Mire karácsony lesz, már a könyökünkön jön ki az egész!” – háborgott hangosan, de a mellette bámészkodó asszony már megszokta, oda sem figyelt. „Nézd csak – lépett egy fehérben szikrázó polchoz, amelyen hógömbök gubbasztottak valami puha, fehér, vattaszerű anyagban –, műhó!” „Az – legyintett ingerülten a férfi –, sok műhó semmiért!” De aztán észbe kapott, hogy talán nem kellene mindent lefitymálni, ami az asszonynak tetszik, vagy talán nem éppen most, immár az ötödik beültetés után.

Odébb sétált tehát, hogy Mária kedvére gyönyörködhessen a hógömbökben, és az újságosstandot kezdte böngészni. Ebben a lakótelepi panelek közé pottyantott bevásárlóközpontban valaki rendszeresen baloldali napilapokkal takarja le a jobboldali újságokat, talán abban az oktondi reményben, hogy a más világnézetű olvasók hoppon maradnak, esetleg „megtérnek”. Néhány hónapja, amikor felfigyelt a jelenségre, még elöntötte a pulykaméreg, és mintegy ellencsapásként a kiszabadított újságok példányaival fedte le a baloldali lapokat, de azóta lehiggadt. Ma már arra is képes, hogy mosolyogjon az ismeretlen aktivista buzgalmán, és hogy mellőzze a válaszcsapást. Néhány gyors mozdulattal ezúttal is helyreállította a világ rendjét.

Egy pszichológusnak igazi csemegét jelentett volna József ebben az időszakban. Ingerültségét nem is a karácsonyt megfojtó hiábavalóságok tömkelege táplálta, lobogtatta fel újra és újra, hanem valami más, amit vagy nem értett, vagy szándékosan nem akart megérteni. Egy áruosztály különösen a begyében volt, egyenesen olyan hatást gyakorolt rá, mint szalmonellózisos betegre az ételszag. A játékrészleg, igen.

Babba Mária – Petrás Mária csángó művész domborműve. Fotó: Legeza László

A mindenféle olcsó és haszontalan, drága és haszontalan játékok színorgiáját messziről kerülte, pedig Mária élt-halt a társasjátékokért, képes volt félórákat eltölteni a dobozok és a rájuk ragasztott szabályzatok böngészésével. Hiába magyarázta József, hogy mindez csak szemfényvesztés, hogy valójában ugyanazon az elven működik mindegyik – szerencse és némi általános műveltség különböző mértékű keveréke, hogy néha az ostobának is legyen sikerélménye, és néha az okos is kapjon az orrára. Ha egyet megvettél, mindet megvetted. Meg hát amúgy is, kinek is vennénk ilyet, magunknak?! – szaladt ki a száján, ami után napokig békítgetnie kellett az asszonyt.

Az igazság az, hogy így, negyvenen túl már metsző kritikával fogadta a Nagy Karácsonyi Felhajtást. Rühellte a sok rohangálást, a szülőknek, testvéreknek, apósnak-anyósnak, sógornak, keresztgyerekeknek heteken keresztül hajkurászott és szentestére nagy nehezen összetalicskázott ajándékhalmot, és az ezek nyomában szükségszerűen járó műmosolyokat, műörömöket, amelyeket kötelezően viszonozni illik hasonló vagy még művibb gesztusokkal. Hogy sértődés ne essék. Az volt a benyomása, hogy ha a karácsonyi ünnep ruhadarab volna, a rávarrt cetlin ez állna: 100% poliészter. Elmosolyodott a gondolatra: a karácsony mint pihe-puha, meleg, belül bolyhos pulcsi, amelyet magadra öltesz, és ettől máris jobb ember lettél. E „ruhadarab” olyan ellentétes fogalmakat is képes egyesíteni, mint például a család és a szerető. Így lesz a csélcsap férjből a szentestén családszerető. De aztán ez is hamarosan a szennyestartóba kerül.

Ekkor Mária lépett oda hozzá, kezében egy hógömbbel. A gömb közepén angyalnak látszó lény üldögélt aranyra festett szárnyakkal, és az ölében lévő hófehér csecsemőt bámulta. Józsefnek úgy tűnt, kissé tanácstalanul, hogy mit is kezdjen vele őangyalsága – de észrevételét magába fojtotta. Az asszony megrázta a gömböt, erre sűrű, romantikus hóesés indult a belsejében, olyan, amilyenre már régóta áhítoztak, de amely már évek óta elkerüli Budapestet, és nem csak karácsonykor. „Hát nem csodálatos? – lelkendezett gyermeki örömmel, s a férfi ráhagyta. – Ezt kérem karácsonyra!” József bólintott: „Majd visszajövök érte, ha itt az ideje, most menjünk!” Arra gondolt, két hónap alatt majd kitalál valami jobbat, az angyalka pedig megy vissza a raktárba.

Telt-múlt az idő, és egy decemberi éjjelen, karácsony előtt pár nappal álmot látott. Ritkán fordult elő vele, és még ritkábban emlékezett rájuk. De most igen. Kristálytisztán. Éjszaka volt, az asszony már régen aludni ment, ahogy máskor is, ő pedig a nappaliban hevert az óriási tévé előtt a fotelben, s valami izgalmas krimire vadászott a távirányítóval. Kedvenc időtöltése volt ez, hiába a másnapi fáradt ébredés. És akkor dermesztő rémület járta át, mert úgy érezte, hogy valaki nézi. Megfordult, és egy fehér ruhás lény állt a küszöbön, arany szárnyakkal. Ösztönösen menekülni akart, de közismert, hogy a lábak nem szoktak álmodni, kívülállókként vesznek részt benne. „Megismersz?!” – kérdezte a lény szigorúan. Bólintott. „Szóval szerinted nem tudok mit kezdeni a kisdeddel?!” – csattant az újabb kérdés. Nem mert válaszolni. „Megfordítom a kérdést: kellene valamit kezdenem vele?! Hát hozzám jön?! Énértem jön?! Elárulom: nem tanácstalanul nézek rá, hanem sajnálattal! Azért, amit ti tesztek majd vele!” Ő csak bámult rá hangtalan, s nem győzött csodálkozni azon, hogy a lényben semmi nincs abból, amit a közvélekedés az angyalokba belelát. Számonkérő, kiosztó angyalról még nem hallott, s kudarcként élte meg, hogy ez a pech is éppen neki jutott. „Megvetted a gömböt?!” – folytatta az angyal az elszámoltatást. „Nem” – mondta halkan. „Mert el akarod taposni a Máriában még ott élő gyermeket, mi?! Azt szeretnéd, hogy társad legyen a világ iránt érzett megvetésedben is, ugye?! Szánalmas vagy!” Még reggel is emlékezett arra a mérhetetlen szégyenérzetre, amely felriadás után elfogta. A hálóban sötét volt, Mária csöndesen aludt, nem volt ott rajtuk kívül senki.

Rég nem imádkozott, de akkor összefogta a kezét, és valami ügyefogyott imát elrebegett a lucskossá ázott paplan alatt. Másnap elrohant a boltba, de a hógömböket nem találta a helyükön. A vevőszolgálaton sajnálkozva néztek rá: „Elfogyott, uram, hiába keresi. Pedig sokáig rá sem néztek az emberek, aztán decemberben mind elkapkodták. Bizonyára a műhó miatt, mert rendes az idén sem lesz.” Beszaladta az egész várost, tucatnyi bolt választékát böngészte át tüzetesen, de mintha ismeretlen kéz módszeresen eltüntette volna őket előle. Ráfanyalodott a webáruházakra, de semmi. Elfogyott, ma vitték el az utolsót – ilyen válaszokat kapott. Az egyik helyen ünnepek utáni kiszállítással ígérték. Roppant szerencsétlennek érezte magát. Mária csak ezt az egyet kérte, s lám, ő ezt sem tudja megadni neki.

Talán még soha nem várta ilyen nehéz szívvel a szentestét. Jobb híján társasjátékot vásárolt, amelyről úgy vélte, hogy Máriának tetszeni fog. „Hátha el is felejtette már azt a vackot, angyalostól együtt? – éledt fel benne a remény. – Talán el tudom terelni a figyelmét, s aztán az ünnepek után a föld fenekéből is kerítek egyet.”

Aznap este szokás szerint ő díszítette fel a fát, s amikor elkészült, megrázta a kis cserépcsengettyűt. Eltelt pár perc, semmi. Ekkor erélyesebben csengetett. Mária sietve nyitott be, s ragyogó arccal suhant át a szobán, egyenesen a nyakába. A meglepő gesztus kihúzta lába alól a szőnyeget, s miközben az asszony fojtogatta karjaival, elkezdett magyarázkodni, mint egy kisóvodás: „Tudod, nem találtam, pedig kerestem… Majd ha kinyitnak a boltok…”

Mária azonban eltolta magától, örömtől kipirult arcán látszott, hogy nem is hallotta férje szavait, és három olyan szót mondott, amelytől József lábaiból kiment az erő: „Dobog a szíve.”