Az év kezdetével megszaporodnak a könyvesbolti megjelenések és filmes premierek. Az elmúlt időszakban különösen a valós eseményeken alapuló történetek voltak sikeresek, ám kérdés, a „megtörtént eseményeken alapuló” történetszálak valójában mennyire igazak. Az eseményeket megélők szerint egyre kevésbé. A Netflix egyik legnagyobb formátumú sorozata, A korona ötödik évadát például számos politikai szereplő, így John Major, és olyan hírességek, mint Judi Dench nevezték teljes képtelenségnek. Tavaly mutatták be a Pam és Tommy című minisorozatot, amely Pamela Anderson és akkori férje, Tommy Lee hírhedt szexvideójának körülményeit taglalja. A sorozat egy 2014-es Rolling Stone-cikken alapul, és tíz Emmy-jelölést gyűjtött be.
Anderson azonban nem vett részt a készítésben, sőt kifejezetten tiltakozott a sorozat ellen, mondván, az nem az ő története. De akkor kié?
Valamivel több mint egy éve az amerikai irodalmi életet a The New York Times Ki a rossz művészbarát? című cikke rázta meg. Egy bostoni írókör közös Facebook-csoportjában az akkor már publikáló író, Dawn Dorland folyamatos frissítéseket tett közzé veseadományozásáról. Dorland saját bevallása szerint gyerekkori élményei miatt igen fogékony volt a nélkülözésre, és szívesen segített, például veseadományozással. A csoport másik tagja, egy akkor még nem publikáló író, Sonya Larson rendszeresen követte Dorland bejegyzéseit, de sosem szólt hozzá a beszélgetéshez. Néhány hónappal később Larson díjnyertes novellát jelentetett meg egy „fehérmegmentő komplexusban” szenvedő nőről. A későbbi per során kiderült, hogy a novella első verziójában teljes részeket emelt át Dorland bejegyzéseiből, mert „azok túl jól voltak megírva”, igaz, a díjnyertes novellában már nem volt szó szerinti egyezés. Először még a főszereplő nevét sem változtatta meg, és barátaival rendszeresen csúfolódott Dorlanden, mondván, „a nő aranybánya”.
A The New York Timest Dorland kereste meg. A riporter megkérdezte mindkét felet, de a cikk végkicsengése mégsem Dorlandnek kedvez. Robert Kolker tálalásában bár mindkét fél kevéssé szerethető, cselekedeteik valahol érthetők, és míg Dorland fehér, Larson ázsiai származású, így a woke kultúra jegyében mégis Larson válik a történet hősévé, hiszen az általa bemutatott ázsiai szereplő élt meg rasszizmust és kirekesztést. A Twittert felrobbantó történet pragmatikus hozzászólói állítják, hogy a valódi „rossz művészbarát” Kolker volt, aki mindkét nőt kihasználta a virális hírnév érdekében.
Tény, hogy elhunyt embereket biztonságosabb szereplővé tenni, tekintve, hogy a rokonok ritkán perelnek.
Viszont pszichológusok figyelmeztetnek, hogy még a történelmi személyiségek nem megfelelő bemutatása is veszélyes lehet a leszármazókra, akik egyes tulajdonságokat felnagyítva vagy mellőzve látnak viszont, és azzal kell szembesülniük, hogy az emberek már ezt a személyiséget veszik készpénznek.
Egy melbourne-i nő akaratán kívül lett TikTok-sztár, mikor leült kedvenc kávézójába, hogy nyugodtan elfogyassza reggelijét, majd egy fiatal férfi virágcsokrot nyújtott át neki, míg barátai filmezték a „kedves” pillanatot. Maree nem sokkal később elmondta, hogy tárgyiasultnak érezte magát, mert a társaság kihasználta békés kávézását, és az engedélye nélkül töltötte fel a videót a közösségi oldalra.
A TikTokon így ő egy felvidításra váró idős hölgy lett, ami nem is állhatna messzebb az igazságtól.
Kié tehát a történet? Aki megéli? Aki elmeséli? Aki változtat rajta? A XXI. században minden ember kezében kamera van, így mind amatőr filmkészítők és történetmesélők vagyunk, ugyanakkor színészek is – akár akarjuk, akár nem.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Unsplash)
