A magyar vármegyerendszer vitájára több alkalom is lett volna. A rendszerváltoztatás időszakának alkotmányozási eredményeként a magyar közigazgatást a korábbi szovjet típusú, kettős igazgatású pártállami állapotából az önkormányzatiság alapjaira helyezte át a jogalkotó anélkül, hogy komolyabban felmerült volna az elnevezés megváltoztatására, a hagyomány közigazgatásba való visszaemelésére tett kísérlet.
Az Európai Unióhoz csatlakozás, a fejlesztési régiók kialakítása vagy éppen az alaptörvény megalkotásának időszaka mind-mind alkalmat adhatott volna a kérdés kibeszélésére. Ez elmaradt, ami egyértelműen a magyar történésztársadalom és a kulturális közélet hiányossága.
Mondhatnánk, hogy messze nem ez a legjelentősebb a hiányosságok közül, hiszen ennél sokkal égetőbb fontosságú és aktualitású kérdések alapos megtárgyalása is elmaradt, viszont ebben az esetben a politikum saját szempontrendszerű döntése hozza meg az eredményt.
A szovjet mintára megalkotott 1949. évi XX. törvény, a kommunista alkotmány, hivatalos nevén a Magyar Népköztársaság Alkotmánya V. fejezete rendelkezett az új államhatalmi berendezkedésről, az ország kisebb területű közigazgatási egységeiről: „29. § (1) A Magyar Népköztársaság területe államigazgatási szempontból megyékre, járásokra, városokra, községekre tagozódik.”
A látszólag szikár, egyszerű szöveg egyetlen, ámde annál jelentősebb változást hozott: kilenc és fél évszázad után a vármegye elnevezést megyére változtatta. Nem tűnhet ez olyan jelentősnek, hiszen a köznyelvben már régóta inkább a rövidebb megye formulát használták, de ha végigtekintünk a vármegye mint középszintű területi egység történetén, akkor felfedezhetjük, hogy ez a látszólag szikár szöveg milyen mélyen gyökerezik a „múltat végképp eltörölni” ideológiában.