Elemér 2024. február 28.
logo

Faludy György az Andrássy út 60. kínzókamrájában

2023.02.24. 23:30
Faludy György az Andrássy út 60. kínzókamrájában

Szobnál két detektív leszállított a vonatról, amikor az útlevelemet megnézték. Közrefogtak a rendőrautóban, míg a vezető visszahajtott velünk Budapestre. Megnyugtatásomra a két ávós biztosított, hogy tanúkihallgatásra visznek az Andrássy út 60.-ba, és másnap reggelre minden bizonnyal hazaengednek. Kegyes és áttetsző hazugságukra bólintottam egyet, és hallgatásba burkolóztam. Visszaidéztem álmatlan éjszakáimat, amikor a letartóztatásomra készültem; formális logikára alapított érveimet, melyek szerint aligha tartóztatnak le, miután semmi törvénybe ütközőt nem követtem el, és érzéseimet meg sejtelmeimet, hogy mindezek ellenére lefognak. És most itt vagyok a 48-as számú cellában. Jó jel: 1848 emlékét idézi.

Amerikai cigarettával kínáltam a detektíveket. Mohón kaptak utána, és sokatmondóan összesandítottak. Túl vagyok a letartóztatáson, gondoltam akkor újra és újra. Másfél esztendeje vártam erre. És most úgy érzem magam ebben a kocsiban, mintha öt perccel halálom után tulajdon holttestem felett lebegnék, és a holtak gőgjével tekintenék vissza egykori halálfélelmeimre. Minthogy a detektívek mereven nézték zsebemet, mindegyiknek markába nyomtam egy-egy csomag cigarettát, s azontúl az országutat figyeltem: a kékesfekete jegenyesort és a sárga falusi templomokat, amelyek mellett elhaladtunk és a reflektorfényben ugráló nyulakat, melyek kétségbeesetten kapálóztak hátsó lábukkal. 

Költőfejedelem az IH-ban
Faludy György, 2005. Fotó: Új Dunántúli Napló/Tóth László

Az Andrássy út 60. egyik nagy, földszinti cellájába vezettek. Az ajtóban, nádfonatú karosszéken, lázrózsás arcú, fiatal őrmester ült. „Adja ide mindenét” – mondta szelíden. Egy pillanatig tanácstalanul álltam a vér, a verejték és az emberi ürülék fojtogató atmoszférájában, aztán letettem eléje pénzemet, öngyújtómat, karórámat. Amikor Parker-tollamat meglátta, elismerő pillantást vetett felém, és gyors mozdulattal nadrágzsebébe süllyesztette. „Erre a borítékra felírom, mi volt magánál” – mondta közönyösen. – „Nehogy aztán rajtam követelje a kacatját.” Mialatt körmölt, végignéztem a helyiségen. 

A cella végén, alkóvszerű benyílóban vagy tízen aludtak ruhában, nők és férfiak vegyesen, a deszkadobogón. Körülbelül ugyanannyi ember ült lehajtott fejjel a falnak fordított székeken, melyek egymástól mintegy két méter távolságban álltak. Mind férfiak voltak, csakúgy, mint az a négy, aki a sarokban állt, óriási tócsák közepén. Orrukat a falnak nyomták, térdük remegett; a nadrágja mind a négynek nedves volt. Egy ember a padlón feküdt, vércsíkos, nyáltól és vizelettől irizáló tócsában. Bokájától válláig össze volt kötve, olyan szorosan, mint egy múmia. Arccal a kőpadlóra borult, úgyhogy csak zsíros, sonkaszínű tarkóját láthattam, a három kissé ferdén szaladó mély ránccal, melyekben megülepedett a verejtéke. Úgy tűnt, mintha ezt a tarkót ismerném. 

A Terror Háza kiállítótere az Andrássy út 60-ban. Fotó: Móricz István

[…] Harminchat órát töltöttem a közös cellában. Nagyrészt az egyik, falnak fordított széken ültem; a második éjszaka a dobogón aludtam. A sarkokban álló négy ember közül három időnként összeesett. Ilyenkor az őrmester egy-egy vizes vederrel leöntötte, talpra állította, és felpofozta őket. A negyedik alighanem még csak egy-két napja állhatott ott; az ő irányából nem hallottam puffanást. 

A csendet csak az alvók horkolása és az összekötözött ember előadásai zavarták. Borostás, széken ülő szomszédom morzejeleket horkolt felém: IGAZ, HOGY AZ AMERIKAIAK ATOMOT DOBTAK KOREÁRA? Visszahorkoltam neki: EHHEZ TÚL OSTOBÁK. Az összekötözött ember mindegyik beszéde négy-öt, nyilván előre megfontolt, rövid mondatból állt. Az első alkalommal, mély meggyőződéssel, ezt kiáltotta: 

Nemzetgyűlési képviselő vagyok. Mentelmi jogomat nem függesztették fel. Nem értek bűntetten, hiszen a fürdőkádból ráncigáltak ki. Követelem, hogy haladéktalanul engedjenek szabadon.”

Másodszor azt sérelmezte, hogy már tizenkét napja tartják őrizetben, holott az ilyen évi törvény ilyen számú paragrafusának értelmében senkit huszonnégy óránál tovább rendőri fogságban tartani nem lehet. Máskor azt követelte, hogy állítsák vizsgálóbíró elé, értesítsék családját, engedjenek ügyvédet hozzá, és oldják el köteleit. Valahányszor megszólalt, az őr odasietett hozzá, és már az első mondat végén rugdosni kezdte, de ő konokul mondta tovább a magáét, noha a rúgások – mint ahogy ziháló hörgéséből kivettem – nyakát és bordáit érhették. 

Sorstársaimat csak szemem sarkából figyelhettem. Minthogy a képviselőn kívül nem találtam ismerőst, gondolataimba merültem. Bizonyos elégtétellel töltött el, hogy a poklot eleve olyannak képzeltem, mint amilyen, és mégis új tapasztalatokat szerzek. A szenvedés tapasztalatainak örültem; de nem magának a szenvedésnek. Féltem, hogy tapasztalataimat nem lesz módom másokkal közölni, és még a morzehorkolást is abbahagytam. Nem volt értelme, hogy bárkivel üzenni próbáljak valamit, hiszen innen nyilván soha, senki nem kerül ki. 

(Részletek Faludy György Pokolbeli víg napjaim című regényéből, 1987. Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

Minden évben február 25-én emlékezünk meg a kommunista diktatúrák áldozatairól. Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947-ben ezen a napon tartóztatták le és hurcolták el a szovjet hatóságok. 

 

Borítókép: Szoborcsoport a hódmezővásárhelyi Emlékpont udvarán. Fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba

Magyar tükör

A golyóstoll magyar szabadalmaztatója nikotinölő szipkával is kísérletezett

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.