Faludy György az Andrássy út 60. kínzókamrájában

Szobnál két detektív leszállított a vonatról, amikor az útlevelemet megnézték. Közrefogtak a rendőrautóban, míg a vezető visszahajtott velünk Budapestre. Megnyugtatásomra a két ávós biztosított, hogy tanúkihallgatásra visznek az Andrássy út 60.-ba, és másnap reggelre minden bizonnyal hazaengednek. Kegyes és áttetsző hazugságukra bólintottam egyet, és hallgatásba burkolóztam. Visszaidéztem álmatlan éjszakáimat, amikor a letartóztatásomra készültem; formális logikára alapított érveimet, melyek szerint aligha tartóztatnak le, miután semmi törvénybe ütközőt nem követtem el, és érzéseimet meg sejtelmeimet, hogy mindezek ellenére lefognak. És most itt vagyok a 48-as számú cellában. Jó jel: 1848 emlékét idézi.

2022.05.24 Hódmezővásárhely Emlékpont épülete, udvara, emlékművei. Fotó: Karnok Csaba KC Délmagyarország (DM) Fotó: Karnok Csaba

A Terror Háza kiállítótere az Andrássy út 60-ban. Fotó: Móricz István

[…] Harminchat órát töltöttem a közös cellában. Nagyrészt az egyik, falnak fordított széken ültem; a második éjszaka a dobogón aludtam. A sarkokban álló négy ember közül három időnként összeesett. Ilyenkor az őrmester egy-egy vizes vederrel leöntötte, talpra állította, és felpofozta őket. A negyedik alighanem még csak egy-két napja állhatott ott; az ő irányából nem hallottam puffanást. 

A csendet csak az alvók horkolása és az összekötözött ember előadásai zavarták. Borostás, széken ülő szomszédom morzejeleket horkolt felém: IGAZ, HOGY AZ AMERIKAIAK ATOMOT DOBTAK KOREÁRA? Visszahorkoltam neki: EHHEZ TÚL OSTOBÁK. Az összekötözött ember mindegyik beszéde négy-öt, nyilván előre megfontolt, rövid mondatból állt. Az első alkalommal, mély meggyőződéssel, ezt kiáltotta: 

Nemzetgyűlési képviselő vagyok. Mentelmi jogomat nem függesztették fel. Nem értek bűntetten, hiszen a fürdőkádból ráncigáltak ki. Követelem, hogy haladéktalanul engedjenek szabadon.”

Másodszor azt sérelmezte, hogy már tizenkét napja tartják őrizetben, holott az ilyen évi törvény ilyen számú paragrafusának értelmében senkit huszonnégy óránál tovább rendőri fogságban tartani nem lehet. Máskor azt követelte, hogy állítsák vizsgálóbíró elé, értesítsék családját, engedjenek ügyvédet hozzá, és oldják el köteleit. Valahányszor megszólalt, az őr odasietett hozzá, és már az első mondat végén rugdosni kezdte, de ő konokul mondta tovább a magáét, noha a rúgások – mint ahogy ziháló hörgéséből kivettem – nyakát és bordáit érhették. 

Sorstársaimat csak szemem sarkából figyelhettem. Minthogy a képviselőn kívül nem találtam ismerőst, gondolataimba merültem. Bizonyos elégtétellel töltött el, hogy a poklot eleve olyannak képzeltem, mint amilyen, és mégis új tapasztalatokat szerzek. A szenvedés tapasztalatainak örültem; de nem magának a szenvedésnek. Féltem, hogy tapasztalataimat nem lesz módom másokkal közölni, és még a morzehorkolást is abbahagytam. Nem volt értelme, hogy bárkivel üzenni próbáljak valamit, hiszen innen nyilván soha, senki nem kerül ki. 

(Részletek Faludy György Pokolbeli víg napjaim című regényéből, 1987. Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia) 

Minden évben február 25-én emlékezünk meg a kommunista diktatúrák áldozatairól. Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947-ben ezen a napon tartóztatták le és hurcolták el a szovjet hatóságok. 

Borítókép: Szoborcsoport a hódmezővásárhelyi Emlékpont udvarán. Fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba