Hollywoodot megtépázta a streamingforradalom. Jött a koronavírus, és sokan már a mozit temették. Innen nincs visszatérés, ijesztgettek az iparági szakértők, akik egyrészt alábecsülték a filmszínházak megtartó erejét és a makacsul kitartó filmeseket, másrészt viszont pontosan előre jelezték az otthoni mozizás berobbanását. Filmnézési szokásaink átalakultak, de a képernyőn szereplő alkotókhoz való viszonyunk sem lesz már soha többé a régi. Nézzük meg, mi történt a kilencvenes évek óta, amikor a sztárkultusz a legnagyobb pompájában ragyogott!
A szellemi termék hatalomátvétele
A sztárrendszer csúcséveiben egy-egy név garanciát jelentett a sikerre: mindegy volt a sztori vagy a műfaj, a stúdiók vakon bízhattak a profitban. Az úgynevezett A-kategóriába, tehát az elit ligába tartozó népszerű és kritikailag is méltatott színészek szépen termeltek, a nézők pedig automatikusan jegyet váltottak mondjuk egy új Tom Hanks- vagy Julia Roberts-filmre. A kétezres évek derekára aztán két fontos dolog indult világhódító útjára, amely alapjaiban bolygatta meg a korábban jól bevált gyakorlatot: a közösségi média és az IP (intellectual property, azaz szellemi termék). A szellemi termék átvette a hatalmat a filmiparban: 2023-ra sokkal fontosabbá vált, hogy egy történet már eleve ismerős legyen valahonnan a nézőknek, mint az, hogy a főszerepeket a legnagyobb sztárok játsszák el.
Az átalakulás persze nem varázsütésre történt, az első körben a filmipar még ismert arcokat választott az ismert történet mellé: ilyen volt például A Da Vinci-kód, Dan Brown bestsellerének megfilmesítése a már említett Hanks és az akkori francia üdvöske, Audrey Tautou nevével megtámogatva, és csak a következő lépés volt az, amikor sikervárományos történeteket addig ismeretlen színészekre kezdtek bízni. A Gyűrűk Urában szereplő színészek egyikéért sem mentek volna például külön-külön moziba nézők százmilliói, valamint a szuperhősök korai szárnypróbálgatásai sem A-listás arcokkal indultak. Az idő viszont nekik dolgozott: a Marvel- és DC-képregényfilmek jöttek, láttak, és bedarálták a filmipart, eközben pedig óriási pofont adtak a sztárrendszernek. Ugyan ezeknek a filmeknek köszönhetően lettek ismertek olyan komoly színészek is, mint Christian Bale (Batman-széria) vagy Hugh Jackman (X-men filmek), és Robert Downey Jr.-t is a Vasember húzta vissza a süllyesztőből, hamar kiderült, hogy a legnagyobb sztárok nem ők, hanem az általuk megformált karakterek. Batman, a Farkas és Vasember fontosabb a filmstúdióknak, mint az őket játszó művészek, így eshet meg, hogy egy-egy szuperhős maszkját néhány éven belül több színész is gond nélkül feltöltheti. A váltásokat már nem övezi olyan hosszú évekig tartó izgalom, mint az aktuális új James Bond kiválasztását, a mai gyakorlat inkább azt mutatja, hogy mindenki pótolható, mindenki lecserélhető.
A hollywoodi stúdiórendszert beelőzik a streamingszolgáltatók
Minden attól függ, hogy mit mutatnak a számok, és addig kell ütni a vasat, amíg még meleg. Az elképesztő tartalombőség korában élünk: azon sorozatok és filmek, amelyek nem hoznak eleget a konyhára, éppen ezért hamar a süllyesztőben végzik. A világjárvány alatt megizmosodó streamingszolgáltatók folyamatos versenyben állnak a nézők figyelméért, ezért olykor mélyen a zsebükbe nyúlnak egy-egy nagyobb névért. A sztárok ráharapnak a csalira, azaz a könnyen jött pénzre, mivel a streaming műfaja igazán bukásbiztos: sosem tudjuk meg, hogy mennyien látták az adott filmet vagy sorozatot, ugyanis a szolgáltatók nem adják ki számaikat, így maximum a toplistákból lehet következtetni a nézettségre. Ez a gyakorlat viszont hiába kedvez a pofára esést elkerülni vágyó biztonsági játékosoknak, közben szépen leértékeli őket: ma már nehéz megmondani, vajon mennyit ér egy sztár, hiszen fogalmunk sincs, mennyit hozott a konyhára a legújabb filmje. Vajon annyit ér, ahányan Instagramon követik, vagy amennyit különféle reklámszerződéseiből lapátol össze?
A legügyesebb hírességek jelentős követőtáborral rendelkeznek, képesek mozgósítani, valamint egyéb vállalkozásaikat reklámozni a közösségi médián. Attól függetlenül viszont, hogy például Ryan Reynolds saját ginmárkáját reklámozza remek humorral, Dwayne, „a Szikla” Johnson pedig a tequiláját 363 millió (!) követőjének, az általuk készített néhány legutóbbi akció- vagy éppen családi mozi fájdalmasan pocsék volt. Ezeket a tucatfilmeket látva a nézőben jogosan fogalmazódik meg a gondolat: nem filmkészítés folyik, hanem tartalomgyártás, és nem a pattogatott kukoricát vesszük a filmhez, hanem a filmet adják a popcorn mellé. Sztárt adnak a jelmezhez, a karakterhez, mi pedig különböző aktuális társadalmi trendeket, divathullámokat kihasználó tartalmakat nézhetünk. A közösségi média látszólag közel hozta a sztárokat rajongóikhoz, és muníciót ad a pletykalapoknak, messzebbről nézve azonban számukra ez sem több, mint pusztán népszerűségi játék, üzleti lehetőség, amely tovább rombolja titokzatosságukat. Milliós követőtáboruk a valóságshow-szereplőknek is könnyen lehet: a Netflix és társai a korábbi sztárrendszer által kitermelt, nézőket behúzó figurák mellett saját sztárocskákat teremtenek. Millie Bobby Brown nevét a Stranger Thingsnek köszönhetően ismertük meg, és Kit Harington is kedvelt színész lett a Trónok harca miatt, ám ezen sztárocskák tucatjai a kis képernyőn kívül nemigen állták meg a helyüket azóta sem. A stúdióknak és a streamingcsatornáknak persze eszük ágában sincs túl magasra emelni őket: nem érdekük, hogy sokmilliós gázsikat fizessenek nekik.
Sztárkultusz vagy halloweeni jelmez?
A kilencvenes évek egyik szexszimbóluma, Pamela Anderson a Pamela közelről című, róla készült friss dokumentumfilmben úgy fogalmaz: manapság túl sok halloweenkosztümöt lát. A Baywatch egykori sztárja ezzel a kijelentéssel azt a gyakorlatot summázta, amelynek ő is áldozatául esett: a megkérdezése nélkül csináltak sorozatot élete legnagyobb traumájából, házivideójának kiszivárogtatásából. A Pam és Tommy című miniszériában Lily Jamest minden áldott nap négy órán keresztül sminkelték és látták el különféle protézisekkel, hogy hasonlítson Andersonhoz. Alakításáért aztán díjak sorára jelölték, akárcsak az Elvis Presley-t játszó Austin Butlert, aki az Elvis forgatása után évekre elfelejtett a saját hangján beszélni. Az átlagemberek sztárkultusz iránti elkötelezett rajongását jól példázza a korábbi ikonokról készült filmek hatalmas trendje: ugyanúgy felforrnak a viták arról, hogy vajon Rooney Mara jó választás-e Audrey Hepburn szerepére, mint amekkora izgalom övezi a legújabb Pókember bemutatkozását. Vajon eléggé hasonlít? A színész itt sem számít, a lényeg a fizikai átalakulás mértékének nézőre gyakorolt hatása.
Leonardo DiCaprio Timothée Chalamet-nek két dolgot tanácsolt karrierje hajnalán: csak semmi kemény drog és szuperhősfilm! Franchise-dömping ide, szuperhősfilmek oda: Robert Redfordra vagy Samuel L. Jacksonra azért szerencsére nem a Bosszúállókból fogunk emlékezni, avagy a szellemi tulajdon egyeduralma, a házimozi megerősödése és a sztárkultusz meggyengülése nem jelenti a régi A-lista megszűnését is. DiCaprio, Brad Pitt, Meryl Streep, a pofonosztó Will Smith vagy Denzel Washington sokáig jó nézőszámokat fog hozni, és a legfiatalabb nemzedék is ismerni fogja a nevüket. Tom Cruise még mindig rengeteg embert tudott a mozikba csábítani a Top Gun folytatásában, és a filmszínházak az új Mission: Impossible kalandjában is nagyon bíznak. Harrison Ford nyolcvanévesen is elvisz egy Indiana Jones-kalandot a hátán, egyszerűen azért, mert annyira kedveljük. Kevés olyan sztár maradt, akinek népszerűsége a hetvenes évek óta töretlen: Ford sosem volt nagy karakterszínész, ám lazasága, sármja máig képes eladni gyakorlatilag bármit. Tavaly a magyar nézők nem várt tömegei rohamozták meg a mozikat George Clooney és Julia Roberts langyos romantikus limonádéja miatt (Beugró a paradicsomba), nyilvánvalóan kettejük miatt. Bruce Willis A-listáról a Zs-kategóriába csúszott: az Arany Málna díjak ítészei külön kategóriát hoztak létre tavaly az év legrosszabb Bruce Willis-filmjének. Ezt később ugyan visszavonták, miután a színészt afáziával diagnosztizálták, és visszavonult a filmezéstől, ám a temérdek felejthető akció és Willis folyamatos foglalkoztatása felteszi a kérdést: a kilencvenes évek legnagyobb sztárjainak csillagát semmi sem koptatja el?
A régi idők sztárkultusza pajzsként használva
Brad Pittet családon belüli erőszakkal vádolta meg volt felesége, Angelina Jolie, közös gyermekeik pedig állítólag nem állnak szóba vele. Érdekli ez a nézők millióit, vagy a szakmát? Dehogy: a hír elszállt a szélben, Pitt azóta Oscart nyert, és tavaly is több sikerfilmben szerepelt (Az elveszett város, A gyilkos járat, Babylon). Az 48 éves Leonardo DiCaprio hírhedten nem randizott még 25 évnél idősebb nővel, jelenleg pedig egy tinédzserrel jár, ám mindez csak mémek erejéig érdekes. A legnagyobb sztárokat nem lehet eltörölni: csillaguk túl magasan van. Megbocsájtjuk akár azt is, ha bűntényt követnek el, avagy a kiskorút megrontó és azóta az igazságszolgáltatás elől menekülő Roman Polanski rajongói például mindig be fognak ülni a rendező legújabb filmjére. A-liga a mai napig létezik, csupán annyit változott, hogy nem vesz fel új jelentkezőket sorai közé, meglévő tagjai pedig érinthetetlenné váltak.
Borítókép: Tom Hanks amerikai színész az Elvis című film bemutatója alkalmából rendezett fotózáson a 75. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon 2022. május 26-án (Fotó: MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo)
