Az emlékezés sebeket szakít föl. Mély sebeket, melyeket az idő múlása lassan behegesztett valahogy, hantot takart föléjük, s most egyszerre csak vérezni kezd újra az emlékezés kése alatt.
Erdély… egy elsüllyedt világ. Mérhetetlenül szép és mélységesen szomorú. S ennek az eltemetett múltnak kicsinyke, de fájdalmasan értékes része: Marosvécs.
Első regényem, a Farkasverem megjelenése után, 1936-ban hívtak csak meg először Marosvécsre, az Erdélyi Helikon háromnapos találkozójára. Kemény Jánost, kihez rokoni kapcsolat is fűzött, ismertem már jól. Gyakran vadásztunk együtt medvére, vaddisznóra a Galonyában. De ez más volt. Mint az erdélyi magyarság egyik serdülő íróját ért ez a megtiszteltetés. Huszonnyolc éves voltam már akkor, családos ember, és ismertem már majdnem mindenkit, aki ott volt. Bánffy Miklós buzdítására írtam meg első regényemet, bár verseim, novelláim már jó tíz éve meg-megjelentek itt-ott: az Ifjú Erdélyben, a Pásztortűzben, az Ellenzékben.
Ismertem Kós Károlyt, Reményik Sándort, Áprily Lajos tanárom is volt. Tagja voltam már jó ideje a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak, melynek keretében és Szentgyörgyi Mária rendezésében előadták első nagyobb „alkotásomat”. A temető megindul című, pacifistának bélyegzett, szavalókórusra készült színjátékomat is előadták, nem kis sikerrel. De ez más volt. Marosvécs az erdélyi magyar irodalom Olimposza volt, ahova csak lábujjhegyen és lélegzetvisszafojtva lehetett belépni.