– Van valamilyen csillagászati jelentősége a szokatlan égi jelenségnek?
– Tulajdonképpen semmi, főleg, hogy csak a Földről nézve látszottak egymáshoz közelinek. Ráadásul mindkét bolygó látszik akkor is, amikor nincsenek ennyire „közel” egymáshoz, csak olyankor nem tűnik fel senkinek, hacsak azért nem, mert a Vénusz a Nap, illetve a Hold után a harmadik, a Jupiter pedig a negyedik legfényesebb égitest felettünk. Olyannyira, hogy a Vénuszt kis szerencsével akár még nappal is észlelhetjük.
Pokoli Vénusz-állapot
– Mitől ennyire fényes a Vénusz?
– Egyrészt mert viszonylag közel van hozzánk, nagyjából akkora, mint a Föld, és közel fehér színű légkör veszi körül. Felőlünk nézve ugyanolyan fázisokat mutat, mint a Hold. Vagy alkonyatkor látszik napnyugta után, vagy napkelte előtt, ezért is hívja a népnyelv Esthajnalcsillagnak. Egyébként ugyanolyan kőzetbolygó, mint a Merkúr, a Föld és a Mars. A légköre olyan, mintha a Földet egy forró, a felszín közelében ötszáz Celsius-fokos felhőből, ha úgy tetszik, ködből álló légkör borítaná, melynek légkörsűrűsége majdnem százszorosa a földinek. A globális felmelegedés kapcsán szoktuk is mondani, ha nem veszünk vissza a földi ökoszisztéma, különösen a trópusi esőerdők és az óceánparti ökoszisztémák pusztításából, akkor esélyes, hogy elérjük a Vénusz-állapotot. A vízpára a legnagyobb üvegházhatású gáz, és minden Celsius-fok hőmérséklet-emelkedés növeli a légkör páratartalmát.
– A Vénusz légköre is vízpárával van tele?
– Nem vízgőzzel, leginkább szén-dioxidból és nitrogénből áll, de a hatásmechanizmus szinte ugyanaz. De a gáz veri vissza a napfényt a gázbolygókról, a Jupiterről, a Szaturnuszról, az Uránuszról és a szabad szemmel nem látható Neptunuszról is. A Jupitert azért látjuk fényesnek, mert bár távolabb van a Naptól, egyrészt naprendszerünk legnagyobb bolygója, másrészt a felhőinek krémfehér és rozsdavörös felszíne lényegében világos külsőt kölcsönöz neki, ami jól veri vissza a fényt.
– Mennyire ritka jelenség a bolygóegyüttállás?
– A Naprendszer bolygóinak a pályasíkja majdnem egybeesik, így, ha a Földről nézem, ezek nem akárhol vannak az égen, hanem egy viszonylag szűk, ötfokos sávban. Vagyis, ha feltartom az öklömet, és a Nap aznapi pályáján végigvezetem, az öklöm által képzeletben megrajzolt sávban kell keresnem a bolygókat. Ezt a sávot hívjuk ekliptikának. Mivel ezen belül mozognak, szükségszerű, hogy időnként közel egy vonalba kerülnek: a Vénusz és a Jupiter legközelebb kilenc év múlva, aztán 2039-ben ismét.
– Igaz, hogy most a Jupiter holdjait is látni lehetett akár amatőr távcsővel is?
– Így van, tegnap jómagam is lefényképeztem őket, elég volt hozzá egy 250 milliméteres teleobjektív. A Jupiternek mind a négy holdját tisztán látni lehetett, egyik sem volt takarásban.
Szerencsét ígérő bolygórandevú
– Az asztrológusok kis szerencsebolygóként tekintenek a Jupiterre, és nagy szerencsebolygónak mondják a Vénuszt. Kettőjük együttállása valóban hozzájárul az egyéni szerencsénk alakulásához aszerint, hogy ki melyik csillagjegyben született?
– Hadd fogalmazzak úgy, hogy én ehhez nem értek, a hit és hiedelemvilág kérdéseiben nem tudnék szakértő módon megnyilvánulni. A két bolygó mozgásának a remélt szerencsén túl ugyanakkor természettudományosan leírható hatása is van, mégpedig a Föld hosszú távú klímaváltozására. Arra a negyvenezer éves ciklusokban ismétlődő klímaváltozásra gondolok, amelyekről mint jégkorszak-periódusokról szoktunk beszélni.
Fotó: MTI/Komka Péter
Tengelyferdeség és klímaváltozás
– Milyen módon gyakorol hatást?
– A Napról és a Holdról közismert, hogy tömegvonzásukkal ők generálják a Földön az árapály jelenséget, a Jupiter, amely aránylag nagy tömegű, de messzebb lévő bolygó, ennél kevésbé hat. Az ekliptika síkjára a Föld forgástengelye nem merőleges, van egy körülbelül 23,5 fokos tengelyferdeség. Emiatt vannak az évszakok, ettől van, hogy télen felettünk a nap csak 19 fok magasságban delel, és nyolc órán át látszik, míg nyáron 66 fokos szöget zár be, és 16 órát tölt a látóhatár felett. Emiatt van a sarkokon hat hónap éjszaka, majd hat hónap nappal. Ez a 23,5 fokos tengelyferdeség azonban a Jupiternek és a Szaturnusznak köszönhetően lassan változik. Húszezer év alatt le tud menni 22 fokra, majd a következő húszezer év során fel tud menni 24,5 fokra, amit a geofizika planetáris precessziónak hív. Most éppen csökken a tengelyferdeség. Amikor a természettudósok a hosszú távú klímaváltozással, a jégkorszakokkal összefüggő problémákat kutatják, az első felmerülő kérdés, hogy az adott időszakban épp hol járt a Föld a planetáris precesszióban. Volt olyan földtörténeti időszak, amikor egyáltalán nem volt jégtakaró valamelyik sarok körül, miközben a másik oldalon sokkal nagyobb kiterjedésű volt. Az óceánok szintjében az évezredek alatt akár nyolcvanméteres szintkülönbség-változások is előfordultak, de a változás sebessége olyan volt, hogy ebből aligha vettek észre bármit is az akkor élő, mamutokra vadászó őseink.
– A változás sebessége mérhető?
– Hallgatóimnak feladatul adtam, számolják ki, hogy a planetáris precesszió évente hány méterrel tolja arrébb a sarkköröket. A helyes válasz: húsz méter, ami ötven év alatt egy kilométert jelent. A mostani klímaváltozás sebességben és intenzitásban messze kilóg ebből a csillagászati időtávban mérhető és kiszámítható rendszerből, ezért nyilvánvaló, hogy egészen más okokra vezethető vissza.
Borítókép: Naprendszerünk kilenc bolygójával (Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó) és a Nappal (Fotó: Getty Images)
