Földrengés: magyar önkéntesek váltak hőssé Törökországban

Tizenhét emberélet: ennyit hozott vissza a biztos halálból a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat a februári tragikus földrengést követő napokban az összedőlt házak romjai alól. Bátor önkénteseik kutyák segítségével dolgoznak, szerintük ugyanis egy jól kiképzett eb orra többet ér bármilyen hőkamerás drónnál.

2023. 03. 02. 12:00

Az első kritikus 48 óra

Február 6-án, hétfőn hajnalban 7,8-es erősségű földrengés rázta meg Törökországot és Szíriát. Ilyenkor az első lépés az, hogy az adott országnak nemzetközi szinten kell segítséget kell kérnie: Törökország ezt hamar megtette, kutató-mentő csapatokat kért. A kiváló diplomáciai kapcsolatra való tekintettel nyitottak voltak a magyar mentőcsapatok fogadására, a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat a Külgazdasági és Külügyminisztérium Hungary Helps nevű nonprofit ügynöksége és a török légitársaság hathatós segítségével már a tragédia estéjén megérkezett Törökországba. Isztambulból először Adanába repültek, onnan bérelt busszal közelítették meg a helyszínt.

– Hat napot tartózkodtunk a katasztrófa sújtotta területen. Az első út mindig a helyi hatóságok által kijelölt műveleti bázisra vezet, ahol letáboroznak az érkező csapatok, majd mindenki magával visz mindent, amire szüksége van a hat-tíz napos működéséhez. Sátrakban lakunk, ott zuhanyzunk: mindent magunkkal viszünk itthonról, érkezés után először ezeket kell telepíteni. Amikor megérkeztünk, a bázis még nagyon kezdetleges volt, egyedül a hollandok és egy görög mentőcsapat volt rajtunk kívül azon a területen. Megbeszéltük velük, hogy összedolgozunk, és megfelezzük a csapatot: az egyik fele elkezdi építeni a tábort, a másik kimegy felderíteni a terepet. Kedd délután háromkor már az első romterületen voltunk, és tíz perccel később meg is találtuk az első élő személyt – meséli Balázs László. Mentéskor az első 24 óra számít a legtöbbet, az első 36 óra még elfogadott, 48 óra körülbelül a határérték a túlélőknek. Mindig vannak 72 óra múlva is csodával határos megmenekülések, de 48 óra elteltével csekély a valódi esély.

Önkéntesek összefogása

Attila szerint semmilyen más bevetéshez nem lehet hasonlítani a törökországit, ám általánosságban elmondható, hogy kutyáik egy dologhoz értenek igazán: keresik az élő ember szagát.

– Hiába van hőkamerás drónunk, a kutya gyorsabb, precízebb és fontosabb minden fizikai eszköznél. Törökországban mindegy volt, ki melyik csapatban van, legyen svájci hivatásos katona, szlovén önkéntes vagy szlovák hegyimentő, a legkisebb kérésre azonnal a lehetőségeihez képest maximális segítséget nyújtotta. Azok a körülmények, amelyek ott fogadtak minket, másik inerciarendszerbe kapcsoltak. Egyetlen dolog volt fontos: a lehető leggyorsabban minél több eltűnt személyen tudjunk segíteni, minél több romot tudjunk átvizsgálni. Ennek rendeltünk mindent alá. A helyszínen nem nagyon van ilyenkor idő felfogni azt a mérhetetlen fájdalmat, amely sugárzik a környezetből. A munkára fókuszálva tereljük el a saját figyelmünket arról a tragédiáról, amelynek a részévé válunk pár napra. Otthon, Magyarországon is mindenki a részévé vált, ám a híreket olvasva van idő belegondolni a tragédiába. Hogyan tovább? Hogy lesz ebből újra élhető város? Mi lesz a családokkal, amelyek elvesztették szeretteiket? Mi ott egyszerűen nem figyeltünk erre: nem volt rá idő. Amikor este egy pár órára eldőltünk a buszban, a romon vagy a sátorban, akkor átvillant az ember agyán és szívén sok minden, de akkor is a feladat volt a fontosabb – részletezi ennek a rendkívül nehéz emberi helyzetnek a lelkületét Attila.

Balázs László szerint praktikus dolgokat is tanul az ember a jövőre nézve az ilyen tapasztalatokból:

– Mivel polgári légi járattal utaztunk, nagyon odafigyeltünk a pluszsúlyra. A limit miatt próbáltuk szortírozni a felszerelésünket, így volt egy-két olyan eszköz, amelyet legközelebb nem hagynánk itthon. Egyszerű példa, hogy kipakoltuk az üres üzemanyagos kannákat, mert nagy teret foglalnak: kint ez volt a legnagyobb problémánk. Még kannát sem lehetett szerezni sehonnan, mert mindenki pánikszerűen felvásárolta az üzemanyagot. Jó tanulópénz volt – húzza alá a szolgálatvezető.

Amikor megéri az áldozat

A törökországi–szíriai földrengés áldozatainak száma immár ötvenezer felett jár. Néhány ember megmentése a nagy képet szemlélve kevéssé látszik, ám az a tény, hogy tizenhét élő személyt meg tudtak találni a romok alatt, pozitív ízt ad a történetnek: valószínűleg sokkal rosszabbul viselte volna a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat csapata, hogyha nem tudtak volna senkin segíteni, és csak a tragédiákkal találkoznak. 120-130 mentőcsapat összesen mindössze körülbelül száz embert mentett ki a romok alól, ami a sok ezer elhunythoz képest mondhatni elenyésző, de Tóth Attila ezt árnyaltabban látja:

– Olyan ez, mintha az óceánból gyűszűvel meregetném a vizet. Az óceán szemszögéből semmi, de a másik oldalon akár kevés víz is végtelen tud lenni. Nézőpont kérdése: egyetlen gyerekért dolgozik tíz ember harminc órán át, és az az egy élet a jutalma. Több ezer ember néhány tucatnyi életet mentett meg, ám ezek az életek a családok szemszögéből a világot jelentik – az egymilliós lakossághoz képest pedig szinte semmit. Az a másfél éves gyerek, akit kiemeltünk a romok alól, a negyvenezerhez képest „semmi”, annak az édesanyának viszont, aki a kezébe kapta a gyermekét, akiről másfél napig azt hitte, hogy már nem él, számára minden. A sok száz óra pillanatok alatt értelmet nyer. Nem vagyok hivatásos mentős, Zulu a három gyerekünk és a család kedvence. Végtelenül büszke vagyok rá, amiért nem fáradt el, és kőkeményen hajtott. Bebizonyította, hogy nincsenek olyan körülmények, amelyek befolyásolják a teljesítőképességét. Az a sok földön fekve kúszás meg a havas autózások a fagyoskodó, hajnali tréningekre megtérülnek.