Háborús filmek: lehet-e még újat mutatni?

Négy Oscar-díjjal tüntették ki a Nyugaton a helyzet változatlan című német filmfeldolgozást a minap, amely újra reflektorfénybe hozta a háborús film zsánerét. A technika és a megfogalmazás változhat, ám a mondanivaló örök: soha többé ne kelljen átélnie hasonló háborús borzalmakat az emberiségnek.

Jelenetkép a Nyugaton a helyzet változatlan című filmből. Forrás: Netflix

A háborús film zsáner persze nagyon tág fogalom: akár idevehetnénk a trójai háborút és a keresztes csatákat, ám a néző egy Mária Terézia korabeli lovasrohamra egészen más érzelmekkel tekint, mint a modern kori történelem kegyetlenségeire. Míg előbbi a távoli múltba teleportáló, kosztümös „kalandfilm”, történelmi tabló lesz, még akkor is, ha igaz történetet mesél el, egy XX. századi harctéri dráma viszont mai aggyal is átélhető akár a személyes, családi vonatkozások miatt, akár csak azért, mert az épített környezet, a ruházat no meg a fegyverek is hasonlatosak a maiakhoz.

Háborús klasszikusok és új nézőpontok

„Ne hagyd, hogy az igazság jó történet útjába álljon” – mondta egykor Mark Twain. A háborús filmek esetében azonban a történethűség mindennél többet ér. Mindannyian ismerjük a klasszikusokat: Híd a Kwai folyón, A halál 50 órája, A piszkos tizenkettő, Schindler listája, Apokalipszis, most, Ryan közlegény megmentése, A szakasz, A szarvasvadász, Sztálingrád, Katyn, A bukás – Hitler utolsó napjai. 

A maga nemében mindegyik felsorolt film a műfaj mérföldkövének számít: Steven Spielberg előtt például senki sem ábrázolta a harctér poklát olyan plasztikusan, mint ahogy a Ryan közlegény megmentésében láthattuk, Oliver Stone pedig saját élményei alapján írta meg A szakasz forgatókönyvét, és sokkolta Amerikát, amiért nemcsak a hősöket, hanem a háborúban elkövetett bűnöket is bemutatta. 

A bombák földjén az iraki háborúról adott feszült képet, míg Roland Joffé 1984-es drámája, a Gyilkos mezők helyszíne a vérfürdőbe fulladó Kambodzsa a vörös khmerek rémuralma alatt. Clint Eastwood 2006-ban két különálló filmben mesélte el ugyanazt a történetet, az 1945-ös Ivo Dzsima-i csatát a szemben álló (amerikai és japán) oldalról: ez A dicsőség zászlaja és a Levelek Ivo Dzsimáról.

Jürgen Prochnow, Hubertus Bengsch és Martin Semmelrogge A tengeralattjáró című filmben. Fotó: Europress/AFP

Ha pedig más nézőpont: minden idők egyik legzseniálisabb háborús filmjét szintén németek csinálták. Wolfgang Petersen pacifista drámáját, A tengeralattjárót 1981-ben mutatták be. Az alkotás német szemszögből láttatja a második világháborút, Petersen pedig más utat választott, mint amely egy hollywoodi produkció sajátja lett volna: olyan közel visz, hogy a nézőnek nem marad ellenségképe. 

Nem léteznek se németek, se angolok, csak áldozatokat látunk. A tengeralattjáró személyzete ötven fiatal fiú, akik szinte eggyé válnak ezzel az úszó koporsóval, amelynek fedélzete a második világháború talán legcsekélyebb életben maradási esélyt kínáló helyszíne volt: negyvenezer német tengeralattjárós katonából harmincezret örökre elnyelt az Atlanti-óceán. 

A fiatal katonák a járműhöz hasonlóan szép lassan ronccsá válnak, miközben a mélyvízi bombák robbanásaitól rettegnek, vagy éppen beleőrülnek a tétlen várakozásba. A Das Boot Lothar-Günther Buchheim német haditudósító azonos című regénye alapján készült, az író pedig valóban végigcsinált több atlanti-óceáni bevetést az U–96-os tengeralattjáró fedélzetén, így saját élményeit örökítette meg. A könyv 1973-ban jelent meg, és akkora világsiker volt, hogy Hollywood azonnal lecsapott rá, ám végül Buchheim úgy döntött, hogy nem adja el a tengerentúlra a jogokat, mert tartott tőle, hogy Amerika meghamisítja az üzenetét. A tengeralattjárót végül hat Oscarra jelölték, és a mai napig az egyik legélőbb, legmaradandóbb élményt nyújtó mozgóképes mementó a háború értelmetlen kegyetlenségéről.

Hősiesség helyett értelmetlen szenvedés

Elem Klimov Jöjj és lásd! című fehérorosz–orosz 1985-ös háborús drámája is a teljes nihilről szól, nincs benne bajtársiasság, nemesség, csak értelmetlen pusztítás. A háború azt jelenti, hogy védekezni képtelen parasztokra gyújtják rá katonák a házukat, vagy azt, ahogy mások mindezt tehetetlenül végignézik. 

Ma már ilyesmi elképzelhetetlen, de Klimov anno helyi parasztokat bérelt fel statisztaként, főleg olyanokat, akik tényleg átélték a borzalmakat, és azt kérte tőlük, játsszák el újra az emlékeiket: a Jöjj és lásd! ettől olyan valódi. No meg attól, hogy a stáb tényleg lebombázott egy fél erdőt, miközben színészei benne voltak, és egy jelenet kedvéért éles lövedékekkel lőtték a főszereplőt. Képei Tarkovszkijt és Tarr Bélát idézik: nem kiontott beleket, hanem arcokat, nagyon közelről. A tekintetek elől pedig nincs menekvés.

Danis Tanovic 2002-es Senkiföldje című alkotásához a boszniai polgárháború szolgáltatja a hátteret. Ez a szerb–bosnyák–horvát–francia–angol koprodukcióban készült film is hitelességével tűnik ki, ugyanis a rendező tévés tudósítóként végigkövette a konfliktussorozatot. Egyetlen nyári nap történetét meséli el a délszláv háborúban, ahol mondhatni testvér testvér ellen vívott élet-halál harcot. 

Tanovic könnyed hangnemben mesél: az egyik pillanatban megnevettet, a másikban elgondolkodtat, filmje pedig beskatulyázhatatlan. Bemutatja a hadsereg rugalmatlan és elkeseredett természetét, amint egy idő után egyszerűen képtelenek az öldöklés mindennapossá vált rutinjából kitörni. 

Megfricskázza az ENSZ-békefenntartókat és a sajtót is, melyek képviselői a Senkiföldjében a kényelmes semmittevést választották ahelyett, hogy a térség lakóin segítettek volna. Az alkotás nemzetközi sikere a nemzetközi békefenntartók körül kialakult visszás helyzet bemutatásával is összefügg: a nagyközönség jelentős része szerint ugyanis az emberi jogok nevében fellépő szervezetek sokszor nemhogy nem akadályozzák meg, de egyenesen biztosítják a feltételeket, hogy egy-egy etnikai konfliktus népirtássá alakulhasson. 

Tanovic filmje elnyerte a legjobb nem angol nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, a Senkiföldje mondanivalója pedig olyan univerzális, hogy megállja a helyét a világ bármelyik pontján háborúzó felek helyzetértékeléseként.

Kilátástalan helyzet: Saul (Röhrig Géza) a náci koncentrációs táborokban a foglyokból álló Sonderkommando tagja Nemes Jeles László Saul fia című filmjében. Fotó: Mozinet

A kortárs mondanivaló az időtlenségben rejlik. Az olyan újítások, mint az 1917 forradalmi kameramunkája persze nagyban hozzátesznek egy háborús film minőségéhez, és az újrahasznosított történetek új megközelítéseket kívánnak. A holokausztfilmek külön zsánert képviselnek, de Nemes Jeles László Saul fia című filmje ékes példája annak, hogy egy ezerszer elregélt horror egészen új szögből képes gyomrost adni, ha csak egy apró dolgot, a perspektívát változtatjuk meg. 

Erdély Mátyás klausztrofób élményt okozott, míg Roger Deakins egy véget nem érő csatába vitte a nézőt. Christopher Nolan a Dunkirkben az 1940-es legendás Dinamó hadműveletet filmesítette meg, a szövetséges katonák evakuálását azonban impresszionista módon, már-már álomfoszlányok sorozatában meséli el. A parton, a tengeren és a levegőben játszódó szaggatott részletek végül koherens egésszé állnak össze, Nolan pedig másodpercről másodpercre építi fel filmjét.

Mindenkit kimenteni: jelenet Christopher Nolan Dunkirk című háborús filmjéből. Fotó: InterCom

Václav Marhoul A festett madár című szenvedéseposzának nyitányában parasztfiúk egy ártatlan menyétfélét ragadnak el gazdájától, majd meggyújtják és kivégzik. Sokan már itt is elhagyták a mozit bemutatásakor, ám Marhoulnál ez csupán a kezdet: az egyik legnagyobb tabut, a gyermeket érő erőszak ábrázolásáét hágja át. 

A cseh–szlovák–ukrán koprodukció alapjául szolgáló regény, a lengyel Jerzy Kosinski műve már 1965-ös megjelenésekor is megdöbbentette az olvasókat brutalitásával (magyarul 1990-ben jelent meg). Az író 1991-ben öngyilkosságot követett el, könyve pedig életrajzi ihletésű: gyermekkorában, a második világháború idején valóban nevelőhöz került, annak halála után pedig vándorolt a vidéki világban. 

A festett madár névtelen gyermeke is kedvencét védő ártatlan fiúból válik gyilkossá közel három óra alatt egy olyan világban, amely akár elterülhetne a Jöjj és lásd! hadszíntere mögött. Kosinski regénye az emberiségből való kiábrándulásról szól, a film azonban a kisfiú keresztútja végén mégis visszafordul, és megváltást kínál. Jó, ha van időnként olyan film, amely emlékeztet.

Borítókép: Jelenet a Nyugaton a helyzet változatlan című filmből (Fotó: Netflix)