Ha egy kérdést lehet feltenni a Nyugaton a helyzet változatlan új Netflix-adaptációval kapcsolatban, az az lenne, hogy vajon volt-e értelme újra elmesélni ezt a történetet. Erich Maria Remarque klasszikus német regényét 1930-ban, alig néhány évvel az első világháború vége után adaptálták először vászonra, és szinte azonnal a háborúellenes film etalonjává vált.
Bizonyos szempontból minden harctéren játszódó film, amely a háború borzalmait mutatja be és nem csak egy John Wayne-szerű hőst, aki diadalmasan rohamozza meg egy távoli vidék partjait, a Nyugaton a helyzet változatlan előtt tiszteleg. Kínál-e tehát bármi újat az egyébként első német feldolgozás a műfajban, vagy egy technikailag pazarul összerakott, Sam Mendes 1917-éhez hasonló feldolgozás lesz, csak éppen a fiatal német katona szemszögéből? Edward Berger filmje bebizonyította: képes megragadni a háborúban rejlő abszurditást.
Paul Baumer (Felix Kammerer) német gimnazista a háború kitörése után osztálytársaival azonnal bevonul katonának. Felveszik új egyenruháikat, és olyan büszkék és izgatottak, hogy szinte észre sem veszik az előttük járt fiúk kézjegyeit – egy gallérba tűzött nevet vagy egy eltévedt golyó maradványát. Illúzióikat aztán a frontra érkezve hamar feladják, amikor szembesülnek a lövészárok valóságával.
A háborúnak ebben a változatában nincs dicsőség. Volker Bertelmann feszültséggel teli partitúrája minden jelenethez baljós előérzetet kölcsönöz, és elragadtatja a nézőt a következő horror előtt, a német adaptáció pedig nemcsak saját létezését tudja igazolni, hanem új utakat is talál a harctér borzalmainak felfedezésére.
A hangot ötvözi a látvánnyal, hogy megállás nélküli szenzoros túlterhelést hozzon létre, amitől szinte olyan érzésünk támad, mintha Paul megelevenedett rémálmában járnánk. Sokszor tűnhet olybá, mintha mindezt már láttuk volna, ám a Nyugaton a helyzet változatlan című filmben látható kétségbeesés és kiábrándultság valahogy szívszorítóan friss.
Apropóját mi más is adhatná, mint a beszámolókban oly sokszor a világháborúk harcmodorához hasonlított ukrajnai háború. Az emberéletek millióit megnyomorító fegyveres konfliktus immár bő egy éve tart, és noha az Oscar-gála színpadán senki nem említette meg a beszédében, a háborús filmek üzenete a filmkészítés hajnala óta egyértelmű: figyelemfelhívás arra, hogy soha többé ne történjen meg hasonló.
A háborús film zsáner persze nagyon tág fogalom: akár idevehetnénk a trójai háborút és a keresztes csatákat, ám a néző egy Mária Terézia korabeli lovasrohamra egészen más érzelmekkel tekint, mint a modern kori történelem kegyetlenségeire. Míg előbbi a távoli múltba teleportáló, kosztümös „kalandfilm”, történelmi tabló lesz, még akkor is, ha igaz történetet mesél el, egy XX. századi harctéri dráma viszont mai aggyal is átélhető akár a személyes, családi vonatkozások miatt, akár csak azért, mert az épített környezet, a ruházat no meg a fegyverek is hasonlatosak a maiakhoz.
Háborús klasszikusok és új nézőpontok
„Ne hagyd, hogy az igazság jó történet útjába álljon” – mondta egykor Mark Twain. A háborús filmek esetében azonban a történethűség mindennél többet ér. Mindannyian ismerjük a klasszikusokat: Híd a Kwai folyón, A halál 50 órája, A piszkos tizenkettő, Schindler listája, Apokalipszis, most, Ryan közlegény megmentése, A szakasz, A szarvasvadász, Sztálingrád, Katyn, A bukás – Hitler utolsó napjai.
A maga nemében mindegyik felsorolt film a műfaj mérföldkövének számít: Steven Spielberg előtt például senki sem ábrázolta a harctér poklát olyan plasztikusan, mint ahogy a Ryan közlegény megmentésében láthattuk, Oliver Stone pedig saját élményei alapján írta meg A szakasz forgatókönyvét, és sokkolta Amerikát, amiért nemcsak a hősöket, hanem a háborúban elkövetett bűnöket is bemutatta.
A bombák földjén az iraki háborúról adott feszült képet, míg Roland Joffé 1984-es drámája, a Gyilkos mezők helyszíne a vérfürdőbe fulladó Kambodzsa a vörös khmerek rémuralma alatt. Clint Eastwood 2006-ban két különálló filmben mesélte el ugyanazt a történetet, az 1945-ös Ivo Dzsima-i csatát a szemben álló (amerikai és japán) oldalról: ez A dicsőség zászlaja és a Levelek Ivo Dzsimáról.
Ha pedig más nézőpont: minden idők egyik legzseniálisabb háborús filmjét szintén németek csinálták. Wolfgang Petersen pacifista drámáját, A tengeralattjárót 1981-ben mutatták be. Az alkotás német szemszögből láttatja a második világháborút, Petersen pedig más utat választott, mint amely egy hollywoodi produkció sajátja lett volna: olyan közel visz, hogy a nézőnek nem marad ellenségképe.
Nem léteznek se németek, se angolok, csak áldozatokat látunk. A tengeralattjáró személyzete ötven fiatal fiú, akik szinte eggyé válnak ezzel az úszó koporsóval, amelynek fedélzete a második világháború talán legcsekélyebb életben maradási esélyt kínáló helyszíne volt: negyvenezer német tengeralattjárós katonából harmincezret örökre elnyelt az Atlanti-óceán.
A fiatal katonák a járműhöz hasonlóan szép lassan ronccsá válnak, miközben a mélyvízi bombák robbanásaitól rettegnek, vagy éppen beleőrülnek a tétlen várakozásba. A Das Boot Lothar-Günther Buchheim német haditudósító azonos című regénye alapján készült, az író pedig valóban végigcsinált több atlanti-óceáni bevetést az U–96-os tengeralattjáró fedélzetén, így saját élményeit örökítette meg. A könyv 1973-ban jelent meg, és akkora világsiker volt, hogy Hollywood azonnal lecsapott rá, ám végül Buchheim úgy döntött, hogy nem adja el a tengerentúlra a jogokat, mert tartott tőle, hogy Amerika meghamisítja az üzenetét. A tengeralattjárót végül hat Oscarra jelölték, és a mai napig az egyik legélőbb, legmaradandóbb élményt nyújtó mozgóképes mementó a háború értelmetlen kegyetlenségéről.
Hősiesség helyett értelmetlen szenvedés
Elem Klimov Jöjj és lásd! című fehérorosz–orosz 1985-ös háborús drámája is a teljes nihilről szól, nincs benne bajtársiasság, nemesség, csak értelmetlen pusztítás. A háború azt jelenti, hogy védekezni képtelen parasztokra gyújtják rá katonák a házukat, vagy azt, ahogy mások mindezt tehetetlenül végignézik.
Ma már ilyesmi elképzelhetetlen, de Klimov anno helyi parasztokat bérelt fel statisztaként, főleg olyanokat, akik tényleg átélték a borzalmakat, és azt kérte tőlük, játsszák el újra az emlékeiket: a Jöjj és lásd! ettől olyan valódi. No meg attól, hogy a stáb tényleg lebombázott egy fél erdőt, miközben színészei benne voltak, és egy jelenet kedvéért éles lövedékekkel lőtték a főszereplőt. Képei Tarkovszkijt és Tarr Bélát idézik: nem kiontott beleket, hanem arcokat, nagyon közelről. A tekintetek elől pedig nincs menekvés.
Danis Tanovic 2002-es Senkiföldje című alkotásához a boszniai polgárháború szolgáltatja a hátteret. Ez a szerb–bosnyák–horvát–francia–angol koprodukcióban készült film is hitelességével tűnik ki, ugyanis a rendező tévés tudósítóként végigkövette a konfliktussorozatot. Egyetlen nyári nap történetét meséli el a délszláv háborúban, ahol mondhatni testvér testvér ellen vívott élet-halál harcot.
Tanovic könnyed hangnemben mesél: az egyik pillanatban megnevettet, a másikban elgondolkodtat, filmje pedig beskatulyázhatatlan. Bemutatja a hadsereg rugalmatlan és elkeseredett természetét, amint egy idő után egyszerűen képtelenek az öldöklés mindennapossá vált rutinjából kitörni.
Megfricskázza az ENSZ-békefenntartókat és a sajtót is, melyek képviselői a Senkiföldjében a kényelmes semmittevést választották ahelyett, hogy a térség lakóin segítettek volna. Az alkotás nemzetközi sikere a nemzetközi békefenntartók körül kialakult visszás helyzet bemutatásával is összefügg: a nagyközönség jelentős része szerint ugyanis az emberi jogok nevében fellépő szervezetek sokszor nemhogy nem akadályozzák meg, de egyenesen biztosítják a feltételeket, hogy egy-egy etnikai konfliktus népirtássá alakulhasson.
Tanovic filmje elnyerte a legjobb nem angol nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, a Senkiföldje mondanivalója pedig olyan univerzális, hogy megállja a helyét a világ bármelyik pontján háborúzó felek helyzetértékeléseként.
A kortárs mondanivaló az időtlenségben rejlik. Az olyan újítások, mint az 1917 forradalmi kameramunkája persze nagyban hozzátesznek egy háborús film minőségéhez, és az újrahasznosított történetek új megközelítéseket kívánnak. A holokausztfilmek külön zsánert képviselnek, de Nemes Jeles László Saul fia című filmje ékes példája annak, hogy egy ezerszer elregélt horror egészen új szögből képes gyomrost adni, ha csak egy apró dolgot, a perspektívát változtatjuk meg.
Erdély Mátyás klausztrofób élményt okozott, míg Roger Deakins egy véget nem érő csatába vitte a nézőt. Christopher Nolan a Dunkirkben az 1940-es legendás Dinamó hadműveletet filmesítette meg, a szövetséges katonák evakuálását azonban impresszionista módon, már-már álomfoszlányok sorozatában meséli el. A parton, a tengeren és a levegőben játszódó szaggatott részletek végül koherens egésszé állnak össze, Nolan pedig másodpercről másodpercre építi fel filmjét.
Václav Marhoul A festett madár című szenvedéseposzának nyitányában parasztfiúk egy ártatlan menyétfélét ragadnak el gazdájától, majd meggyújtják és kivégzik. Sokan már itt is elhagyták a mozit bemutatásakor, ám Marhoulnál ez csupán a kezdet: az egyik legnagyobb tabut, a gyermeket érő erőszak ábrázolásáét hágja át.
A cseh–szlovák–ukrán koprodukció alapjául szolgáló regény, a lengyel Jerzy Kosinski műve már 1965-ös megjelenésekor is megdöbbentette az olvasókat brutalitásával (magyarul 1990-ben jelent meg). Az író 1991-ben öngyilkosságot követett el, könyve pedig életrajzi ihletésű: gyermekkorában, a második világháború idején valóban nevelőhöz került, annak halála után pedig vándorolt a vidéki világban.
A festett madár névtelen gyermeke is kedvencét védő ártatlan fiúból válik gyilkossá közel három óra alatt egy olyan világban, amely akár elterülhetne a Jöjj és lásd! hadszíntere mögött. Kosinski regénye az emberiségből való kiábrándulásról szól, a film azonban a kisfiú keresztútja végén mégis visszafordul, és megváltást kínál. Jó, ha van időnként olyan film, amely emlékeztet.
Borítókép: Jelenet a Nyugaton a helyzet változatlan című filmből (Fotó: Netflix)
