Igen, ma is készítek… – határozta el magában Rezeda Kázmér, s már abban a korban volt, hogy csak olyasmiket határozott el, amiket aztán végre is hajtott.
Így például elég régóta nem határozta el, hogy lefutja a maratoni távot, vagy hogy modern lesz. És azt sem, hogy feltalálja a rák ellenszerét, vagy hogy Angliát néhány ügyes diplomáciai húzással Magyarországhoz csatolja mint egyszerű gyarmatot. Azt ellenben igen, hogy mindennap olvas egy kicsit, méghozzá könyvet, mert könyvet olvasni manapság a legnagyobb lázadások egyike. S ha már, akkor például Karinthyt, a jó kedély végett, mert a jó kedély segíti az emésztést, s Rezeda Kázmér korában már fontos az ilyesmi.
Persze az eddigiekből sokan azt hihetik, hogy Rezeda Kázmér elhatározásai csupa hibátlan elhatározások.
De ez nem így van.
Mert például azt is elhatározta Rezeda Kázmér, hogy nem hagyja elkanászodni a kutyát, aztán beletörött a bicskája ebbe az elhatározásba, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebben Rezeda Kázmér felesége volt a főbűnös, aki bármely esemény bekövetkezésekor, amikor Rezeda Kázmérnak már ütni készült ökle csontos buzogánya (hiába no, tanult embernek nincsen párja), akkor belépett a felesége, odaállt a kutya és Kázmér közé, és a lehető legszelídebb hangján azt mondta, „de hát ő még kicsike, Kázmér, még buta, ne bántsd szegényt!”.
És olyankor Rezeda Kázmér elment duzzogni a kert végébe – jó idő esetén –, vagy a dolgozószobája végibe – rossz idő esetén –, és azon töprengett, vajon meddig lesz még kicsike az ő kutyájuk.
Aztán rádöbbent, hogy mindörökre.
S azt is elhatározta Rezeda Kázmér, hogy két vendégség között mindig tart legalább egy hét szünetet, de akkor ismét előkerült a felesége, és akkor kedd estére jöttek a Tamásék, a másik Tamásék, az Attiláék, a Gáborék, a Mátéék, vagyis Rezeda Kázmér tizenkét főre főzött vacsorát, fácánlevest – maga ejtette el a belévalót –, kicsike jó házi kolbászt sütve, meg még kurkumás-fokhagymás-petrezselymes-barna cukros csirkét, amit úgy kell érteni, hogy a csirke mellehúsa ilyen összetételű pácban állt sokat, mindehhez sütött krumplikat – Rezeda Kázmér mostanában úgy csinálta, hogy például kolbászsütéskor a kolbászzsírban sütötte ki a hozzá való krumplit, a csirkemellekkel pedig együtt sütötte, és nagyon büszke volt magára –, szóval mindezt tizenkét főre, és vacsora végeztével, mikor holtfáradtan összeszámolta, mennyi jó borát itta meg ráadásul a siserehad, és megelégedetten gondolt arra, hogy jövő hétig nem lesz vendégség, akkor a felesége a hálószoba felé menet még odavetette, hogy „holnapra meghívtam a Laciékat, a Jóskáékat meg a Donátékat, találj ki valami könnyű, de finom vacsorát”, és akkor Rezeda Kázmér még kitöltött magának egy pálinkát, és hosszan, csendben nézett maga elé.
Majd szemlét tartott. Maradt annyi csirke és kolbász, hogy nyolc emberre éppen elegendő. A fácánlevesből nem maradt semmi, csak a rengeteg zöldség, abból zöldségkrémleves lesz, s az úgy jó. De kell valami, ami friss. Valami előétel. S akkor Rezeda Kázmérnak eszébe ötlött az örök segítség, a kedves barát, akire mindig lehet számítani: a rákfarok.
A rákfarok a vajat kívánja, de cefetül, Rezeda Kázmér mindig úgy csinálta, hogy legalább két tízdekás vajat olvasztott alá a serpenyőbe. Amit még kíván a rákfarok, a hagymán és a fokhagymán kívül – Rezeda Kázmér az újhagymának volt barátja, amennyiben rákfarokról vagy úgy általában olasz tésztákról volt szó –, az chili. Rezeda Kázmér nem tudta nem megfigyelni, hogy a chili abban különbözik a jó magyar erős paprikától, hogy míg a jó magyar erős paprika úgy csíp, hogy sziszegve-szentségelve kell szenvedni és izzadni, addig a chili kedvesen, barátságosan csíp, izzadás nélkül, és nem tart ki másnapig.
És a rákfarok rajong a sok chiliért. No meg a petrezselyemért. Két csomag petrezselymet is felzabál a rákfarok, legalább.
Szóval ez úgy néz ki, hogy két kocka jó magyar teavajon megdinsztelünk két csomag újhagymát, vagy hat gerezd fokhagymát, két-három chili paprikát felkarikázva, igazi ínyencek mainapság vethetnek oda egy padron paprikát is, szintúgy felkarikázva, az egyik csomag petrezselymet s néhány szem koktélparadicsomot. Erre vetjük rá aztán a megtisztított rákfarkat, s mikor az is üveges, akkor rászórjuk a másik csomag petrezselymet, mert akkor a másik csomag szinte nyers marad, s jobban kiadja az ízét. Mikor elkészül mindez, addigra ügyes szakács éppen elkészül a tésztával is.
A rákfarok a minél szélesebb tésztákat kedveli, Rezeda Kázmér vajas-chilis rákfarok esetén rákapott a pappardellére, és nem is tágított mellőle többé.
Úgy szerette tehát Rezeda Kázmér, hogy mire kész lett a feltét, addigra kifőtt a tészta is, szigorúan al dente, és akkor hamarjában rá is tette Rezeda Kázmér a vajas csodát a tésztájára, gonddal összekeverte, gusztálta, kóstolta, vetett rá még kicsike Maldon sót, s akkor befutottak a Jóskáék, a Laciék meg a Donáték, látszott rajtuk, hogy ők is sokat készültek, vagyis tegnap óta nem ettek, és elpusztítottak mindent, a jó, friss, guszta rákfarkas tésztát meg minden maradékot, megitták a jó borokat, a Sauska sárgamuskotályát, előbb a mandolás, utóbb a Szepsi jó furmintjait, aztán volt merszük igent mondani a kínálásra, miszerint „megkóstoljátok a kolbászhoz a Matusko Dingacomat?” – és megkóstolták, s nevettek sokat, s benne jártunk már bőven az éjszakában, amikor felkerekedtek és elköszöntek, Rezeda Kázmér pedig úgy döntött, mindjárt kitölt egy pálinkát, és mered a sötétbe, hátha így megússza.
– Drágám, holnapra meghívtam a Szilárdékat, a Gabiékat és a Laciékat, csak valami igazán könnyű vacsorára gondoltam, semmi extra…
Rezeda Kázmér akkor előkapart a titkos készletből egy szivart is. Ami meg volt neki tiltva. De vannak pillanatok, amikor a tiltás mit sem számít…
Borítókép: Séfek alapanyagmustrája a rákfarok elkészítéséhez Lipcsében (Fotó: Sebastian Willnow/Picture Alliance via Getty Images)
