Majd szemlét tartott. Maradt annyi csirke és kolbász, hogy nyolc emberre éppen elegendő. A fácánlevesből nem maradt semmi, csak a rengeteg zöldség, abból zöldségkrémleves lesz, s az úgy jó. De kell valami, ami friss. Valami előétel. S akkor Rezeda Kázmérnak eszébe ötlött az örök segítség, a kedves barát, akire mindig lehet számítani: a rákfarok.
A rákfarok a vajat kívánja, de cefetül, Rezeda Kázmér mindig úgy csinálta, hogy legalább két tízdekás vajat olvasztott alá a serpenyőbe. Amit még kíván a rákfarok, a hagymán és a fokhagymán kívül – Rezeda Kázmér az újhagymának volt barátja, amennyiben rákfarokról vagy úgy általában olasz tésztákról volt szó –, az chili. Rezeda Kázmér nem tudta nem megfigyelni, hogy a chili abban különbözik a jó magyar erős paprikától, hogy míg a jó magyar erős paprika úgy csíp, hogy sziszegve-szentségelve kell szenvedni és izzadni, addig a chili kedvesen, barátságosan csíp, izzadás nélkül, és nem tart ki másnapig.
És a rákfarok rajong a sok chiliért. No meg a petrezselyemért. Két csomag petrezselymet is felzabál a rákfarok, legalább.
Szóval ez úgy néz ki, hogy két kocka jó magyar teavajon megdinsztelünk két csomag újhagymát, vagy hat gerezd fokhagymát, két-három chili paprikát felkarikázva, igazi ínyencek mainapság vethetnek oda egy padron paprikát is, szintúgy felkarikázva, az egyik csomag petrezselymet s néhány szem koktélparadicsomot. Erre vetjük rá aztán a megtisztított rákfarkat, s mikor az is üveges, akkor rászórjuk a másik csomag petrezselymet, mert akkor a másik csomag szinte nyers marad, s jobban kiadja az ízét. Mikor elkészül mindez, addigra ügyes szakács éppen elkészül a tésztával is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!