Igen, ma is készítek… – határozta el magában Rezeda Kázmér, s már abban a korban volt, hogy csak olyasmiket határozott el, amiket aztán végre is hajtott.
Így például elég régóta nem határozta el, hogy lefutja a maratoni távot, vagy hogy modern lesz. És azt sem, hogy feltalálja a rák ellenszerét, vagy hogy Angliát néhány ügyes diplomáciai húzással Magyarországhoz csatolja mint egyszerű gyarmatot. Azt ellenben igen, hogy mindennap olvas egy kicsit, méghozzá könyvet, mert könyvet olvasni manapság a legnagyobb lázadások egyike. S ha már, akkor például Karinthyt, a jó kedély végett, mert a jó kedély segíti az emésztést, s Rezeda Kázmér korában már fontos az ilyesmi.
Persze az eddigiekből sokan azt hihetik, hogy Rezeda Kázmér elhatározásai csupa hibátlan elhatározások.
De ez nem így van.
Mert például azt is elhatározta Rezeda Kázmér, hogy nem hagyja elkanászodni a kutyát, aztán beletörött a bicskája ebbe az elhatározásba, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebben Rezeda Kázmér felesége volt a főbűnös, aki bármely esemény bekövetkezésekor, amikor Rezeda Kázmérnak már ütni készült ökle csontos buzogánya (hiába no, tanult embernek nincsen párja), akkor belépett a felesége, odaállt a kutya és Kázmér közé, és a lehető legszelídebb hangján azt mondta, „de hát ő még kicsike, Kázmér, még buta, ne bántsd szegényt!”.
És olyankor Rezeda Kázmér elment duzzogni a kert végébe – jó idő esetén –, vagy a dolgozószobája végibe – rossz idő esetén –, és azon töprengett, vajon meddig lesz még kicsike az ő kutyájuk.
Aztán rádöbbent, hogy mindörökre.
S azt is elhatározta Rezeda Kázmér, hogy két vendégség között mindig tart legalább egy hét szünetet, de akkor ismét előkerült a felesége, és akkor kedd estére jöttek a Tamásék, a másik Tamásék, az Attiláék, a Gáborék, a Mátéék, vagyis Rezeda Kázmér tizenkét főre főzött vacsorát, fácánlevest – maga ejtette el a belévalót –, kicsike jó házi kolbászt sütve, meg még kurkumás-fokhagymás-petrezselymes-barna cukros csirkét, amit úgy kell érteni, hogy a csirke mellehúsa ilyen összetételű pácban állt sokat, mindehhez sütött krumplikat – Rezeda Kázmér mostanában úgy csinálta, hogy például kolbászsütéskor a kolbászzsírban sütötte ki a hozzá való krumplit, a csirkemellekkel pedig együtt sütötte, és nagyon büszke volt magára –, szóval mindezt tizenkét főre, és vacsora végeztével, mikor holtfáradtan összeszámolta, mennyi jó borát itta meg ráadásul a siserehad, és megelégedetten gondolt arra, hogy jövő hétig nem lesz vendégség, akkor a felesége a hálószoba felé menet még odavetette, hogy „holnapra meghívtam a Laciékat, a Jóskáékat meg a Donátékat, találj ki valami könnyű, de finom vacsorát”, és akkor Rezeda Kázmér még kitöltött magának egy pálinkát, és hosszan, csendben nézett maga elé.
