Véres motorkerékpár: Lengyel Gábor az 1956-os Széna téri harcokról és az emeletes kozákról

A 97 évesen is kiváló testi-szellemi egészségnek örvendő Lengyel Gábor gépészmérnök ma egy érdi idősotthon boldog és energikus lakója. A budai Széna tér szélén élt ötven évet, ahol akaratlanul került bele az 1956-os forradalmi események sűrűjébe. Valahányszor a környéken jár, felidéződnek benne a félelmetes napok.

A budapesti Széna tér az 1956-os forradalom idején, jobbra a Retek utca torkolata. Fotó: Fortepan/Berkó Pál Forrás: Fortepan/Berkó Pál

A harcok során megrongálódott nagykörúti villamos. Fotó: Fortepan/Gyarmati Béla

– Fónay Jenő visszaemlékezése szerint október 24-én már szerveződött a Széna téri felkelőcsoport munkásokból, ipari tanulókból. Vasúti kocsikat húztak a térre barikádként, majd 26-án csatlakozott hozzájuk az ötvenkilenc éves sofőr, Szabó bácsi, aki rövidesen parancsnok lett. Felszólították fegyverletételre, aminek nem tett eleget.

– Ebből mi annyit érzékeltünk, hogy lövöldözés kezdődött, amikor orosz tankok jöttek, a felkelők átmenetileg kiszorultak a védhetetlen térről, de a 29-ei fegyverszünet után Szabó bácsi csoportja visszatért, és a fél kerületet ellenőrzésük alá vonták. A harcok szünetében a tanulók megkapták ösztöndíjukat, mi pedig hazaküldtük őket. Csak a nyolc állami gondozottunk maradt, őket viszont nem tudtuk lebeszélni arról, hogy beálljanak a felkelőkhöz. A többi ifjú hazaküldése miatt persze Szabó bácsi és két testnevelő tanárunk, Bujtás Balázs és Enders Ede, akiket megválasztottak a Nyár utcai forradalmi tanács élére, ugyancsak haragudtak rám, első dühükben majdnem kirakták a családomat az utcára.

T–34-es harckocsioszlop valahol Budapesten, 1956-ban. Fotó: Fortepan/Mattheidesz Konrád

– Nem féltette őket a csatatér kellős közepén?

– Egyrészt nem volt hová mennünk, a pincébe költöztünk, másrészt nem gondoltuk, hogy november negyedike után ennyire eldurvul a helyzet. Az oroszok támadását a felkelők eleinte megakasztották, mire aknazáport zúdítottak a környékre. A kollégiumra is hullott az áldás, egyetlen cserép sem maradt a tetőn, majd következtek a gyújtógránátok, amelyek tüzét csak homokkal lehetett oltani. Szerencsére volt mivel, Guba László nevelővel ketten oltottuk a tüzet a padláson.

– Mialatt folyt a csata a környéken?

– Igen, az egyik ablakunkon be is lőttek harckocsiágyúval. Aztán, amikor már épp elcsendesedett volna a csatazaj, két állami gondozott tanulónk, a fűtésszerelő Marci és az öttusázó Szőrös – a nevükre pontosan nem emlékszem – az iskola előtt lévő konyhaépület felől tüzet nyitott a ruszki tankokra két géppisztollyal. Én a portáról láttam, hogy miután kiürítették a „davajgitárok” tárait, a fegyverükkel a vállukon bemásznak a kollégium ablakán. Mindez másodpercek alatt zajlott le. A fiúk eltűntek, a négy páncélos tornya pedig nyikorogva lassan felénk fordult. T–34-esek voltak, meg valami nagyobb is.

A Bakfark utca, háttérben a konyhaépület (téglavörös) sarka, ahonnan a két tanuló géppisztollyal tüzet nyitott a szovjet tankokra. Fotó: Bach Máté

– Nem uralta el a halálfélelem?

– Dehogyisnem! Ledermedve álltam ott Szántai Lajos egyetemista portásunkkal és egy közelben lakó vöröskeresztes nővérrel. Aztán magunkhoz térve úgy határoztunk, hogy kimegyünk feltartott kézzel, és szólunk, hogy itt civilek vannak, mielőtt rommá lövik a kollégiumot. Hárman egymásba karolva léptünk ki a kapun, én középen. A nővérke félt a legkevésbé, mert mint mondta, „engem az angyalok védenek”. Szóval a ház előtt állva kiabálni kezdtünk a tankok felé, hogy „ruszki, igyi szudá!”. Erre visszaüvöltöttek valamit, de nem értettük. Aztán elindult felénk három kiskatona, az egyik kezében dobtáras, a másiknál talán a világháborúban zsákmányolt német Schmeisser géppisztoly, a harmadiknál meg egy „kétlábú” nagyobbacska golyószóró. Láttuk a járásukon, hogy ezek sem akarnak meghalni, be vannak tojva, akárcsak mi. Mögöttük lépkedett egy „emeletes” kozáktiszt és egy alacsonyabb. A nagyobbik durva hangon ösztökélte az embereit. Megérkeztek, próbáltam makogni valamit oroszul, de a melák csak legyintett: davaj! Állával mutatta, hogy be akarnak menni, aztán fel a padlásra, már amennyi megmaradt belőle. Már odafenn voltunk, mikor a kozák egy gyújtólövedék hatszögletű maradványára mutatott, és rám ordított: fasiszt! Belőlem erre kitört, hogy „az anyád p…csáját, ezt ti lőttétek ide!”. Erre az alacsonyabb tiszt idegesen a pisztolya után kapott, szeme szikrázott, de aztán visszafogta magát. Nem gondoltam, hogy kárpátaljai és ért magyarul.

– Ez mikor lett egyértelmű?

– Amikor leértünk a pincébe, és ott az egyik katonának úgy tűnt, mintha az árnyékban lapulna valaki, erre odalőtt egyet. Ez akkorát szólt, mint egy ágyú, mire anyósom jajveszékelni kezdett. Azt hitte, kivégezték a vejét. Ekkor megszólalt a magyarul értő alacsonyabb tiszt: nyugi, nyugi, mama! Ruszki nem ölt meg senkit! – Hát te beszélsz magyarul? – fakadt ki a kérdés valakiből. – Beszélek ám! – válaszolta, majd odalépett a fal mellett sorakozó hét-nyolc állami gondozott egyikéhez, megragadta a kezét, és megszagolta. – Te ránk lőni!

Erre a többiek ösztönösen hátratették a kezüket, ebből a hülye is rájöhetett, hogy mindegyiknek lőporszagú volt.

Lengyel Gábor az egykori kollégium előtt. Fotó: Bach Máté

– Hogyan reagált az orosz?

– Utólag képtelenségnek tűnik, de nyugodtan. Elkezdte leckéztetni a fiúkat, mondván „nektek csak kézifegyveretek van, de van kint sok ruszki katona nehéz fegyverekkel. A szétlőtt ház agyonnyom titeket, mint tégla a kisegeret.” Elmondta a hegyibeszédet, aztán elmentek, és mi fellélegezhettünk.

– Mi lett azzal a két állami gondozottal, akik a fal mögül tüzet nyitottak?

– Menekülés közben a koksz alá dugták a fegyvereket, majd eltűntek a hátsó kijáraton át. Soha többé nem hallott róluk senki semmit, nem jutottak arra a sorsra, mint Széna téri bajtársuk, Mansfeld Péter. Feltételezem, sikerült emigrálniuk.

– A fegyverek előkerültek a szén alól?

– Persze, de nem ebből lett problémám. A munkahelyemen felrótták, hogy hazaküldtem a fiatalokat ahelyett, hogy a felkelőkkel szemben velük együtt védtem volna a szocializmust. Vicces, hogy Szabó bácsiék korábban ugyanezért nehezteltek rám, csak fordított előjellel. Pedig csak a gondjaimra bízott gyerekeket próbáltam megóvni. Azzal, hogy nem viselkedtem „elvhűen”, méltatlanná váltam a minisztériumi munkakörömre, ezért száműztek melósnak a Hernád utcai iskolába. A vége az lett, hogy hagytam a csudába az egész oktatásügyet, mérnökként megtaláltam helyemet ipari vonalon is. A lelkiismeretem viszont tiszta maradt, egyetlen kollégistánk sem veszett oda a harcokban. Mindezért nem kaptam dicséretet, de a kilencvenhetet taposva ma már világosan látom, hogy a Mindenható gondoskodott a jutalmamról azzal, hogy ez idáig megtartott jó egészségben.

Borítókép: A Széna téri barikád és környéke 1956-ban (Fotó: Archív felvétel)