A szülőség korai élményeit dolgozza fel a Néprajzi Múzeum programsorozata

Kik és hogyan segítik manapság a születést, milyen élmények érik a szülő anyát és a szülővé váló apát? Milyen érzés megélni a baba erősödő autonómiáját és önállóságát? A szülő-baba kapcsolat változásait alkotó módon kísérhetjük nyomon a Néprajzi Múzeum élményfoglalkozásán.

Megjelent az égbolt, csillagfényre ébredt, utána a szél jött, énekelve zengett, szél szülte meg Buokát, földünk első lakóját, törzse, feje, karja nőtt, köszönti a teremtőt – idézi az indián teremtéstörténetet Kolostori Kincső, a Néprajzi Múzeum dráma- és múzeumpedagógusa. Szavait zúgás, susogás kíséri: Kincső gyümölcsmagból, papírból készített eszközön utánozza a szelet, és a hangjátékba zümmögve, süvöltve bekapcsolódnak a baba-mama foglalkozás résztvevői. A fergeteg mindjárt meghozza az esőfelhőket, csattognak a dobok, egyszerre kitör az égiháború: „Felhőben születtem, viharban születtem, sátorban születtem, népemnek születtem. Anyám felhőben szült, anyám viharban szült, anyám sátorban szült, anyám népemnek szült” – énekli a drámapedagógus, és a teste hajladozásával is megidézi a természet elementáris erejét. A gyerekek csörgőkkel, dobokkal ráerősítenek, a közös zenélés, mondókázás pedig már biztos jele annak, hogy a résztvevők ráhangolódtak, bekapcsolódtak a szülőség korai fázisait feldolgozó élményfoglalkozásba.

A MÉTA-Baba ötrészes programsorozat második alkalmán járunk, előző héten a termékenység témához lehetett kapcsolódni: mennyire nehéz várni, ráhangolódni a szülőségre, a babára a várandósság idején? Ezen a keddi délelőttön a szülésről, születésről folyik a szó. Kik és hogyan segítik manapság a szülést? Milyen élmények érik a szülő anyát és a szülővé váló apát? Miért olyan meghatározó a családok életében ez az időszak?

A szülővé válás útjai

Miről beszélgethetnek a karazsa babák? Szülő nő segítőivel. Fotó: Sarnyai Krisztina

 

– Kultúrába cseperedünk – ezen a címen hívogatjuk a szülő-baba párosokat keddenként a MÉTA múzeumpedagógiai térbe. Innen indulunk – mutat körbe Kolostori Kincső –, majd a Kerámiatér érintésével megérkezünk a beszélgetés és az alkotás helyszínére. A Kerámiatérben egyetlen múzeumi tárgyra fókuszálunk, ahhoz az egy tárgyhoz kapcsolódnak a mesék, mondókák és dalok.

Szeretnénk feloldani azt a rideg hangulatot, amelyet a múzeumokhoz társítunk olyan gyakran. A visszajelzések is közvetlenek: a látogatóknak már múlt héten meg-megállt a tekintetük a kicsiken, meglepetéssel, örömmel tekintettek rájuk akkor is, amikor a karazsa babák felé szaladtak vagy tipegtek a zenei kíséret mellett. Szóval nemhogy nem zavaró, de nagyon is örömteli a gyerekek jelenléte a Néprajzi Múzeumban.

 Az épület hosszú-hosszú lépcsőjén felfelé haladva képzeletben megmásszuk a hegyet – ebben a felnőttek is jólesően elfáradnak –, múzeumi tárgyakból építkezünk, és ha kell, az épületet is sűrű erdővé varázsoljuk, hogy aztán a titkokkal teli mesei környezetben átvegye a vezetést M. Ribiczey Nóra pedagógiai szakpszichológus, szülő-csecsemő konzulens.

Átsétálunk a Kerámiatérbe, ahol a szertartásokhoz használt edénytestek között megtaláljuk a karazsa babát. Mi is ez a tárgy? Szülésjelenetet ábrázoló, kézzel formált agyagplasztika. A Néprajzi Múzeum Amerika-gyűjteménye 58 különleges, kis méretű, absztrakt női figurát őriz Brazíliából, a karazsa indiánoktól. Ezek az apró szobrok eredetileg az őserdőben élő karazsa gyerekeknek készültek, akik játék közben megtanulták a törzsi hagyományokat, mítoszokat, megismerték a természetfeletti lényeket, a női szerepeket – így készültek a felnőtt életre. Háromalakos szoborcsoport kerül most a figyelem középpontjába, az alkotáson két segítő asszony támogatja a vajúdó nőt. Megérkeztünk tehát az indiánok közé, bevettük magunkat a sűrű erdőbe, már halljuk a madarakat, a fák susogását, kísérőnk szavára átéljük a teremtést, amikor a semmiből világ lesz: ember még nem volt, de néven nevezve, a szóval megszületett. Ebbe a világba születtünk bele mi is. A varázsbot intésére bátor indiánként útra kelünk, pár lépés után ugyan Kincső figyelmeztet bennünket, hogy a szomszédos törzs csapását keresztezzük – általános iskolások tűnnek fel ekkor, de ők egy másik múzeumpedagógiai foglalkozáson vesznek részt –, méltóságteljesen haladunk el mellettük. Így érkezünk meg a tágas és világos alkotótérbe.

– Ilyenkor már a babáknak is szükségük van arra, hogy kicsit letelepedjünk – állapítja meg M. Ribiczey Nóra pedagógiai szakpszichológus, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens. – A beszélgetés szinte magától indul, elég egy nyitott kérdés, és máris jönnek az emlékek. Az egyik történet előhívja a másikat. Mindenki annyit mond, amennyi neki komfortos, tapasztalatom szerint azonban az anyák szívesen beszélnek az érzéseikről ebben a védett környezetben. Ilyenkor érdemes folyamatában szemlélni a szülőségünket: ha csalódtam volna magamban vagy a környezetemben, mit viszek tovább, meg tudok-e békélni a múlttal? Mit érzek most, hogyan tudok rátekinteni utólag a szüléstörténetemre?

Tervezettség és gravitáció

Ami korábban költői nyelven, szimbolikus gesztusokban megjelent, az most a realitás szintjén kerül terítékre. Miről beszélgethetnek a karazsa babák? Hogyan támogatják a segítők a vajúdó nőt? 

Olyan mondatokat gyűjtünk, amelyeket mi is hallottunk, vagy amilyet jó lett volna hallani akkor, de nem mondta ki senki. A kérdések nem tolakodók, a maguk egyszerűségében előhívják a császáros emlékeket is, miközben szemmel kísérjük azokat, akikről a történetek szólnak: akik megszülettek. Ott kúsznak, másznak, lépegetnek, nézelődnek, játszanak, esetleg békésen szunyókálnak körülöttünk a szőnyegen.

 A harmonikus környezet meghozza az alkotókedvet, segítőink ebben Király Judit művészettörténész, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens és Tőkés Réka képzőművész, múzeumpedagógus.

A falra vigyázunk, azért is fedtük le, hogy megvédjük. Az üvegfalra ragasztott nagy papírra viszont lehet festeni – téríti el a szándékától kedvesen Tőkés Réka azt a kísérletező kedvű kisfiút, aki citromsárga festékbe mártott ecsettel közelít épp felénk. A beszélgető csoportból kiválik egy-egy kíváncsi gyerek, erre az anyukák is felmérik a terepet: kréták, ceruzák, festékek, kartondobozok – minden adott a közös alkotáshoz.

Alkot a család a Néprajzi Múzeumban. Fotó: Tőkés Réka

– A foglalkozás harmadik részében kimondottan az anya-gyermek páros együttműködését támogatjuk, és úgy látjuk, hogy ez egyre inkább meg is valósul – avat be a koncepcióba Király Judit. – Nem véletlenül választottuk ezeket a képzőművészeti alapanyagokat és technikákat Tőkés Rékával, hiszen a mostani játékok – amellett, hogy a kicsik számára biztonságosak és jól használhatók – a szülés, születés témájához kapcsolódnak. Gondoljunk csak bele: amikor vízszintes felületen alkotunk, akkor az irányítás mindvégig a mi kezünkben van, és az elképzelésünk maradéktalanul megvalósulhat. Amikor azonban függőleges felületre festünk, hiába tervezünk, ha ott egy nálunk nagyobb erő: a gravitáció, és a festék a legjobb szándékunk ellenére is elfolyik, keveredik, egyszóval nő a kiszámíthatatlanság. Úgy, mint a szüléskor, mert bár szeretnénk, de akkor sem tudunk mindent előre megtervezni.

A kartondobozok egyikében épp pihenőt tart egy pici lány. Már a talpa is festékes… Ezek a búvóhelyek épp erre valók, megjelenítik a fészek, az anyaöl védelmét, ha elbújok, bent vagyok, ha előbújok, kint vagyok – magyarázza Király Judit. Az átjárás szintén a születés élményéhez kapcsolódik. A foglalkozás vezetői a játékhoz egyértelmű kereteket adnak, és ezzel példát is mutatnak, hiszen a szülőség a határok meghúzásáról is szól. – Miközben otthonos környezetet teremtünk, a gyerek biztonsága érdekében azt is egyértelműen jeleznünk kell, mit lehet és mit nem. Otthon is éppen így működünk – fogalmazza meg az egyik anyuka.

A záróbeszélgetésben a szülők visszajelzéseket adnak, majd kisebb csoportokban indulnak hazafelé, és útközben még megtárgyalják, hogyan érezték magukat, milyen terveik vannak a következő napokra. 

– Elég sokat szoktunk mondókázni otthon – mutat a kislányára egy anyuka –, de most a mosdóban a Holló szárnyán kezdetűt mondta, ez nekem is új volt, ő emlékeztetett rá, szóval érdemes velük mondókázni. – Észrevettem magamon, hogy egyre könnyebben és szívesebben osztom meg a fájdalmas élményeimet is – indul a másik a lifthez, és mi közelebb lépünk egymáshoz, hogy beférjen babakocsival. – De a jó dolgokat is kibeszéljük – teszi hozzá a harmadik, akinek a 15 hónapos kislánya magabiztosan vetette bele magát a zenés játékba. Ringató foglalkozásokra is járnak, talán ezért olyan bátor, hogy a liftből kilépve futnunk kell utána. A kanyarban szem elől tévesztjük egy pillanatra, és mikor utolérjük, huncutan néz ránk.

A következő szülő-baba foglalkozások témái

Május 23. Az első hónapok. Milyen a baba fizikai közelségének megélése számotokra? Mennyire éreztétek könnyűnek/nehéznek a baba jelzéseinek olvasását? Érintett kiállítás: ZOOM

Május 30. A szülő-baba kapcsolat változásai. Mik a szépségei és a kihívásai a tipegőkornak? Milyen érzés megélni a baba erősödő autonómiáját és önállóságát? Érintett kiállítás: ZOOM

Borítókép: Kerámiatér – szülő-baba foglalkozás a Néprajzi Múzeumban (Fotó: Tőkés Réka)