– Az I. világháború előtt létrejött békék – szigorúság és területveszteség tekintetében – hogyan viszonyulnak a nagy háborút lezáró, úgynevezett Párizs környéki békék rendelkezéseihez?
– Napóleon megalázó békefeltételeket erőszakolt például 1807-ben Poroszországra, majd 1809-ben Ausztriára, amelyekkel az volt a szándéka, hogy ellenségeit alaposan meggyengítse. Végül Waterloo után éppen Franciaország fizetett meg Napóleon miatt.
A büntető szándékú kíméletlenség tehát nem volt új keletű, a trianoni béke így semmiképp sem mondható egyedi esetnek.
A napóleoni korszakot lezáró bécsi kongresszus – amely az I. világháború előtti legnagyobb hatású nemzetközi rendezést végezte – viszont igyekezett úgy dönteni, hogy egyik félben se keltsen revansvágyat.

– Vagyis az 1814–15-ben Bécsben megjelent nagyhatalmak engedékenyebb békefeltételeket dolgoztak ki. Az 1919–20-ban Párizsban megjelent „Nagy Négyes” – Clemenceau francia, Lloyd George brit, Orlando olasz miniszterelnök, valamint Wilson amerikai elnök – viszont kimondottan keményet és durvát. Mivel magyarázható a különbség?
– Míg Bécsben leginkább uralkodók és azok meghatalmazottjai találkoztak, és tekintettel voltak a vesztesek igényeire is, Párizsban a nemzeti parlamenteknek felelős, választott kormányok képviselői gyűltek össze. Ez utóbbiakat meghatározott időre juttatták be a hatalomba, és el kellett számolniuk választóiknak. Igazolniuk kellett, hogy azok áldozatvállalása és kitartása nem volt hiábavaló, a háború árát pedig a vesztesekkel akarták megfizettetni. És az antant államok egyszerűen akkora győzelmet arattak, hogy érdemi tárgyalások nélküli békefeltételeket erőltethettek a vesztesekre.
– Amikor Ferenc József a Szerbiának küldött hadüzenet napján kiadott kiáltványában úgy fogalmazott: „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”, valóban nem számolt azzal, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia a háború végére felbomlik, és egyik országa területének kétharmadát elcsatolják a győztesek?
– Biztos, hogy nem.
A Monarchia vezetése 1914 nyarán Szerbia ellen vívott rövid villámháborúban gondolkodott, amelynek során 53 milliós birodalom támad meg négymilliós kis államot.
Az, hogy Oroszország bekapcsolódhat a szerbek oldalán, nem okozott nagy félelmet, mert a császár és tanácsadói úgy gondolták: német szövetségesük hadereje elég ahhoz, hogy legyőzzék az oroszokat is. De a Szerbia ellen küldött osztrák–magyar csapatok egy része még el sem érte a déli hadszínteret, egy részüket máris át kellett csoportosítani az időközben hadba lépett Oroszország ellen.