– Az I. világháború előtt létrejött békék – szigorúság és területveszteség tekintetében – hogyan viszonyulnak a nagy háborút lezáró, úgynevezett Párizs környéki békék rendelkezéseihez?
– Napóleon megalázó békefeltételeket erőszakolt például 1807-ben Poroszországra, majd 1809-ben Ausztriára, amelyekkel az volt a szándéka, hogy ellenségeit alaposan meggyengítse. Végül Waterloo után éppen Franciaország fizetett meg Napóleon miatt.
A büntető szándékú kíméletlenség tehát nem volt új keletű, a trianoni béke így semmiképp sem mondható egyedi esetnek.
A napóleoni korszakot lezáró bécsi kongresszus – amely az I. világháború előtti legnagyobb hatású nemzetközi rendezést végezte – viszont igyekezett úgy dönteni, hogy egyik félben se keltsen revansvágyat.
– Vagyis az 1814–15-ben Bécsben megjelent nagyhatalmak engedékenyebb békefeltételeket dolgoztak ki. Az 1919–20-ban Párizsban megjelent „Nagy Négyes” – Clemenceau francia, Lloyd George brit, Orlando olasz miniszterelnök, valamint Wilson amerikai elnök – viszont kimondottan keményet és durvát. Mivel magyarázható a különbség?
– Míg Bécsben leginkább uralkodók és azok meghatalmazottjai találkoztak, és tekintettel voltak a vesztesek igényeire is, Párizsban a nemzeti parlamenteknek felelős, választott kormányok képviselői gyűltek össze. Ez utóbbiakat meghatározott időre juttatták be a hatalomba, és el kellett számolniuk választóiknak. Igazolniuk kellett, hogy azok áldozatvállalása és kitartása nem volt hiábavaló, a háború árát pedig a vesztesekkel akarták megfizettetni. És az antant államok egyszerűen akkora győzelmet arattak, hogy érdemi tárgyalások nélküli békefeltételeket erőltethettek a vesztesekre.
– Amikor Ferenc József a Szerbiának küldött hadüzenet napján kiadott kiáltványában úgy fogalmazott: „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”, valóban nem számolt azzal, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia a háború végére felbomlik, és egyik országa területének kétharmadát elcsatolják a győztesek?
– Biztos, hogy nem.
A Monarchia vezetése 1914 nyarán Szerbia ellen vívott rövid villámháborúban gondolkodott, amelynek során 53 milliós birodalom támad meg négymilliós kis államot.
Az, hogy Oroszország bekapcsolódhat a szerbek oldalán, nem okozott nagy félelmet, mert a császár és tanácsadói úgy gondolták: német szövetségesük hadereje elég ahhoz, hogy legyőzzék az oroszokat is. De a Szerbia ellen küldött osztrák–magyar csapatok egy része még el sem érte a déli hadszínteret, egy részüket máris át kellett csoportosítani az időközben hadba lépett Oroszország ellen.
– Tisza István magyar miniszterelnök azért tartott attól, hogy az eredetileg Szerbia ellen irányuló háború újabb államokra is kiterjedhet. Hangot is adott az ezzel kapcsolatos aggályainak…
– Így van, Tisza felismerte ezt az eshetőséget, és 1914 júliusában sokáig ellenezte, hogy Ausztria–Magyarország háborút indítson. Azonban megváltoztatta az álláspontját, mert Berlin jelezte: ha Bécs – a szarajevói merényletet kihasználva – nem kezd háborúba Belgrád ellen, a jövőben nélkülöznie kell Németország katonai támogatását.
Vagyis: a Monarchia elveszíti a nála lényegesen erősebb nagyhatalmi szövetségesét, amely a balkáni terjeszkedésben támasza lehetett az orosz riválissal szemben. Tisza semmiképp sem akarta, hogy ez bekövetkezzen.
Egyébként azt, hogy 1917-ben az Amerikai Egyesült Államok is belép a háborúba az antant oldalán, ő sem látta előre – pedig tulajdonképpen ez a fejlemény döntötte el a háború végkimenetelét. Az európai hatalmak kimerülőben voltak, de az USA hadiipari és mezőgazdasági kapacitása, illetve bevethető milliós számú katonatömegei az antant javára billentették az addigi patthelyzetet.
Hermann Róbert előadása Trianon 1848/49-es előzményeiről
– Hogyan hatottak az események alakulására a magyarországi nemzetiségek?
– A hazánkban élő nemzetiségiek centrifugális erővel feszítették szét a történelmi országkereteket: a hadüzenet évében a Magyar Királyság lakosainak fele nem volt magyar ajkú. Az antant már 1915-ben titkos szerződést kötött Szerbiával, és magyar területeket ígért neki arra az esetre, ha végig kitart. Szerbia nem is kötött különbékét. 1916-ban aztán a románokkal is megállapodott az antant, szintén magyar területekért cserébe. Románia ’18 tavaszán ugyan különbékét kötött, de az antant végül elismerte az áldozatot, amelyet Bukarest a világháború során meghozott.
– A Trianonban megvont határok kérdésére áttérve: ha szomszédaink valamennyi területi követelése megvalósul, Magyarország területe a jelenleginél is kisebb volna. Mennyivel?
– A románok az egész Tiszántúlra igényt tartottak, a csehek a Vác–Miskolc vonalig szerettek volna eljutni, a szerbek – elsősorban a mecseki szénmezők miatt – Baranyát akarták megkaparintani, és ott volt még a „szláv korridornak” szánt vármegyék kérdése.
Ha az utódállamok valamennyi elképzelése valóra vált volna, csak a Dunántúlnak és a Duna–Tisza közének egy része maradt volna magyar kézen.
De ezeket a követeléseket maga az antant is túlzottnak tartotta, amikor Magyarország határairól döntött.
– 1920 nyarán egyesek mégis úgy vélekedtek: hiba volna aláírni a békeszerződést. Mi egyebet tehetett volna a magyar fél?
– Egyszerűen nem volt más választása. Óriási volt az infláció; nem volt elég szén és olaj az ipari termelés számára, nem volt tűzifa a városok téli fűtésére; az Alföld mezőgazdasága az 1919-es román megszállás után képtelen volt a csonkaország élelmiszer-szükségletét fedezni, főleg úgy, hogy jó félmillió menekült ellátásáról is gondoskodni kellett volna, akik az ellenség által megszállt területekről menekültek az ország belsejébe, és vagonlakótelepeken éltek. Ráadásul – a kisantant gyűrűjében – nemzetközileg elszigetelődött az ország, így nem juthatott a gazdasági konszolidációhoz szükség nyersanyaghoz és tőkéhez. Ha tehát Magyarország 1920 nyarán nem írja alá, az év őszén pedig nem ratifikálja a békeszerződést, azt kockáztatta volna, hogy újra benyomulnak az ország szívébe a románok, de jönnek velük a csehek és a szerbek is, és az ország elleni gazdasági blokád elhúzódik. Ezt pedig nem reszkírozta a korabeli politikai elit.
– Utalt a Tanácsköztársaság bukását követő román megszállásra…
– Az 1919 nyarától 1920 tavaszáig tartó hónapokra, amikor román csapatok garázdálkodtak Magyarország területén: kirámolták a szatócsboltokat, kifosztották a bankok és polgármesteri hivatalok pénztárait, elhajtották a jószágot, összeszedték a telefonkészülékeket, elvitték a vasúti vagonokat – a Monarchia legnagyobb ágyúgyára, a győri felszerelésével együtt. A magyar lakosságot sem kímélték: számos nemi erőszakot követtek el a nőkön, túszokat szedtek, botoztak meg, végeztek ki, a magyar Vörös Hadsereg 45 ezer katonáját hadifogolytáborba zárták, a munkaképes férfiak közül rengeteget a Kárpátokon túli Regátba hurcoltak kényszermunkára. Tették mindezt azért, hogy bosszút álljanak 1916-os vereségükért, amikor a központi hatalmak hadserege elfoglalta Bukarestet.
A szóban forgó nyolc-kilenc hónap Magyarország XX. századi történelmének leggyötrelmesebb időszakai közé tartozik, mégis mindmáig alig kutatott területről van szó.
De a lényeg: a békediktátumot aláíró magyar fél nem szerette volna, ha bármilyen formában megismétlődik hazánk ellenséges megszállása.
– Mi Trianon legfőbb tanulsága Magyarország számára?
– Máig ható tanulsága az lehet, hogy amikor több tíz milliós államok, igazi nagyhatalmak összevesznek mellette, egy tízmilliós ország nem lehet eléggé elővigyázatos és óvatos.
NÉVJEGY:
Anka László (1980) történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa. Kutatási területe: Apponyi Albert élete; dualizmus kori politikatörténet; Trianon. Ő szerkesztette a Valami fáj, ami nincs – A trianoni békekötés előzményei és következményei című kötetet (Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2021).
