Nem a világ legjobbjai többé az amerikai kosarasok?

Ritkán olvasni egy mondatban, hogy Budapest és NBA, de ez megtörtént a budapesti atlétikai vb-n, ahol a három aranyérmet nyert Noah Lyles rövidtávfutó arról beszélt, hogy az amerikai kosárlabdaliga győzteseinek nem kellene világbajnokoknak nevezniük magukat. A sportoló szavai bejárták a világot, nagy port vertek fel Amerikában és főleg az NBA berkeiben. Azóta viszont az amerikai kosárlabdázók érem nélkül égtek meg a világbajnokságon.

kosárlabda Fotó: AFP

Közben az történt, hogy – részben a Dream Team és Michael Jordan népszerűségének köszönhetően – a világ eltanulta a kosárlabdát. Az NBA draftjain egyre jobb és jobb helyen keltek el az idegenlégiósok: első választott volt az újonctoborzón a kínai Yao Ming, az ausztrál Andrew Bogut és az olasz Andrea Bargnani, ráadásul egyikük sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (tehát még túl is értékelték őket), nem úgy a német Dirk Nowicki, aki az alapszakaszban és a döntőben is nyert a legértékesebb játékosnak járó MVP-díjat és persze bajnoki címet.

Amerikai megváltás

Míg az amerikaiakat lefoglalta az NBA, riválisaik együtt készültek a világversenyekre, összeszokott csapatokat alkottak. Az amerikaiak Athén után kezdték igazán komolyan venni a világversenyeket és hosszabb távon gondolkodni: alkalmi haknik helyett ők is állandó válogatottat akartak. Ami ugyan még csak a bronzig jutott Japánban a világbajnokságon 2006-ban, de 2008-ra, Pekingre már készen állt a Redeem Team, az álomcsapat után a megváltók, és Kobe Bryant (valamint a legendás egyetemi edző, Mike Krzyzewski) vezérletével visszatértek a csúcsra. Kobe Bryant azzal alapozta meg a harci morált, hogy a spanyolok elleni első mérkőzésük első támadásánál előre megfontoltan földre taglózta országos cimboráját és Lakerszes csapattársát, Pau Gasolt, megüzenve mindenkinek, hogy a pályán nincs barátság. Azóta mindent megnyertek, egészen 2019-ig, amikor csak hetedikek lettek a világbajnokságon, megszakítva ötvennyolc mérkőzéses győzelmi sorozatukat az olimpiákon és a vb-ken. 2020-ban (vagyis a Covid miatt egy évvel később) megint nyertek az olimpián Tokióban.

Idén a Fülöp-szigeteken, Japánban és Indonéziában megrendezett tornán az amerikaiak a csoportmeccseken csak a hagyományosan remek litvánoktól kaptak ki, de aztán az elődöntőben kiestek a németek ellen, akiket az NBA-ben percembernek számító kosarasok húztak, amilyen az előző szezonban még minimálbérért játszó, most a világbajnokság MVP-jének választott Dennis Schröder. A németek végül veretlenül nyerték az aranyat, de ez nem menti fel az amerikaiakat, akik még a bronzmeccsen is kikaptak a szintén alig pár NBA-játékossal felálló Kanadától, tehát már gyakorlatilag Észak-Amerikában is másodikok.

Mintha ezt-azt elfelejtettek volna a korábbi tanulságokból. 

Ma már magától értetődő, hogy nem lehet csupa alfahím dobógép a pályán, kellenek a piszkos munkát végző kiegészítő játékosok is, de most a ponterős játékosokból volt kevés. Alig négy All Star-játékos érkezett, ők is közepes és gyenge csapatok fiatal tehetségei: Tyrese Haliburton, Anthony Edwards, Jaren Jackson Jr. és Brandon Ingram – nem csoda, ha nem ismerősek. Játékosaiknál kevesebb NBA-meccset csak a 2019-es válogatott tagjai nyertek az előző szezonjukban. A keret tehát a szokásosnál gyengébb volt, de nem ez az egyetlen gond. Miközben az NBA és a FIBA játékszabályai itt-ott még el is térnek (például a világversenyeken le lehet ütni a gyűrűn pattogó labdát, ami a magasságnak kedvez), az amerikaiak a saját játékukat vitték a megmérettetésre. Viszonylag alacsony játékosokat válogattak be, centerek helyett erőcsatárokkal játszottak, ettől volt gyenge a védekezésük és a lepattanózásuk. Az alacsony szerkezet divatja az NBA-ből jön, ahol napjainkra szinte mindenki megtanult triplát dobni (hét méterről), még a lapátkezű, hórihorgas centerek is, így a magasság vesztett az értékéből. (Pedig két évtizede még a legalacsonyabb poszton játszó irányítók sem mind tudtak büntetőt dobni alig négy és fél méterről.) A centerposzt gyakorlatilag megszűnt, már csak védők és csatárok vannak. A NBA túlfejlődött a maga kis buborékjában. Az idei All Star-gála félpályás triplakísérletek komédiájába fulladt, az amerikaiak tehát hajlamosak elbízni magukat, ilyesmi történet most is.

Ez várható Párizsban

Miután az amerikai válogatott közröhej tárgyává vált odahaza, úgy tűnik, készül a Redeem Team 2, a hírek szerint a 38 éves LeBron James, az NBA történetének pontkirálya (aki még a 2004-es csapatban is játszott) már toborozza a sztárokat a 2024-es párizsi olimpiára. Most egy Z generációs csapat égett meg, James és pár aktív legenda (Kevin Durant és Stephen Curry például) már csak a tapasztalatával is jót tenne a válogatottnak. A párizsi aranyhoz már meg is van tehát a kellő motiváció.

De nekik sem lesz könnyű dolguk, mert a világ az ezredforduló óta is csak egyre jobb és jobb lett. 

Az amerikaiaknak már az NBA-n belül kell az elsőségért harcolniuk az idegenlégiósokkal. 1955-től 2018-ig, azaz hatvanhárom év alatt négyszer volt idegenlégiós az alapszakasz MVP-je (kétszer egy kanadai, Steve Nash), de az utóbbi öt évben mind az ötször külföldit választottak a legértékesebbnek, kétszer a görög Jannisz Antetokunmpót, kétszer a szerb Nikola Jokicsot, majd a kameruni Joel Embiidet. Jokics jelenleg uralja az NBA-t: bár idén nem ő, hanem Embiid lett az MVP, a döntő legértékesebbje viszont már a szerb, aki története első bajnoki címéig vezette a Denver Nuggets csapatát. Az NBA egyik legnépszerűbb – ha nem a legnépszerűbb – fiatal sztárja pedig a szlovén Luka Doncic. Ő a jövő: míg Jokics egy tipikus magas, de nagyon képzett európai center (mint az 1988-as szovjetek litván vezére, Arvydas Sabonis), addig Doncic csak két méter, ő már fejben veri meg a védőjét.

Bár mi, magyarok ritkán jeleskedünk a kosárlabdában, talán ez is változik majd a jövőben, legalábbis most Valerio-Bodon Vincent meghívást kapott a Los Angeles Lakers edzőtáborába, Dávid Kornél óta tehát újra lehet magyar NBA-játékosunk. 

Noah Lylesnak mindenesetre igaza volt Budapesten: habár az NBA messze a legszínvonalasabb kosárlabdaliga a világon, ez egy üzleti vállalkozás (mint az USA-ban oly sok minden), a nézettséghez, a reklámszünetekhez és a büfék forgalmához idomított szabályokkal. Nem pedig világverseny. 

Borítókép: Daniel Theis zsákol az amerikai–német elődöntőben (Fotó: AFP)