Százhuszonöt éve lett merénylet áldozata Sisi

Vasárnap lesz 125 éve, hogy az anarchista Luigi Lucheni halálra késelte Erzsébet osztrák császárnét és magyar királynét. Sisi kultuszának jelentős része lett – 1854-es házasságkötése és 1867-es koronázása mellett – az 1898-as merénylet. A királynéval szinte egyidősek a róla szóló mítoszok, amelyek a Habsburgok állami és politikai kommunikációjának is részei voltak.

Sisi Fotó: pictore

Ki volt valójában Sisi?

Erzsébet ausztriai császárné és magyar királyné 1837 szentestéjén született Münchenben a bajor Wittelsbach-ház egyik nem uralkodó, de hercegi címet viselő ágának leszármazottjaként. A főnemesi család egyébként már a középkor óta kötődik hazánkhoz, hiszen egyik tagja, III. Ottó alsó-bajországi herceg – „a második honalapító”, IV. Béla király unokája – 1305 és 1307 között Magyarország uralkodója volt.

Erzsébet jó nevelést kapott, de nem volt felkészülve arra a mind protokollárisan, mind politikailag, diplomáciailag összetett és kényes feladatkörre, amely a Ferenc Józseffel kötött szerelmi házasság után Ausztria császárnéjára várt. 

Gyermekei közül az első, Zsófia kétévesen elhunyt. Erzsébet ennek a tragédiának a hatására mély depresszióba esett, Rudolf trónörökös és Gizella gyermekkori nevelésében nem is nagyon vállalt szerepet (ebben a jelenségben egyébként nagy szerepe volt anyósának, Zsófia főhercegnőnek is), csak legfiatalabb lánya, Mária Valéria nevelkedett jórészt mellette.

Élete utolsó évtizedében Erzsébet kizárólag fekete ruhában járt, ezzel is kifejezve az 1889-ben öngyilkosságot elkövetett egyetlen fia – és az Osztrák–Magyar Monarchia első trónörököse – elvesztése miatt érzett feldolgozhatatlan gyászát. Feketében volt akkor is, amikor Genfben 1898. szeptember 10-én egy megélezett reszelővel halálra késelte az olaszországi származású, de Svájcban élő munkás és anarchista aktivista, Luigi Lucheni (akit a merényletért életfogytiglani börtönre ítéltek, és aki aztán tizenkét évvel később a börtönben öngyilkos lett). Az Erzsébet halálát követő évtizedekben Magyarországon mintegy félszáz emlékművet avattak a tiszteletére, nagyjából száz ligetet és számos közterületet neveztek el róla.

A Sisi-kultusz egyik fontos tényezője, hogy az európai modernitásban az uralkodó és az uralkodócsalád hatalmi reprezentációjának új formái jelennek meg. 

A középkortól az uralkodó alkalmasságának bizonyítéka hatalmának szakralitása és személyes rátermettsége, karizmája volt, amelyet isteni eredetűnek véltek. Ezek az alakzatok nyomokban a Ferenc József-i kor politikai kommunikációjában is megfigyelhetők, hiszen az uralkodó mint a szent ősök leszármazottja és hangsúlyozottan mint apostoli király regnált. A XIX. század második felétől azonban a jótékonyság és a szociális érzékenység reprezentálása is fontos elemévé vált a magyar királyi család kommunikációjának, és ennek megtestesítőjeként a királyné jelent meg a társadalmi nyilvánosság előtt.

A következő összetevő a hatalom női és az államiság feminin princípiumának megjelenítési igénye. Erzsébet királyné recepciójának jellegzetes eleme volt az elesettekről és a rászorulókról való gondoskodás erényének kiemelése éppúgy, mint az anyaság tényének és tartalmának hangsúlyozása. A gyermekeit gyöngéd szeretettel nevelő és a másokkal alázattal törődő királyné képe kapóra jött az 1850-es években nem túl népszerű Habsburg-család imázsának alakításában.

Sisi és a magyarok

Erzsébet királyné magyarországi kultuszának két főbb tartalmi eleme figyelhető meg: egyrészt „magyarbarátsága”, másrészt Ferenc József „átfordításának” emléke. Az előbbi abból fakadt, hogy – mint arról a korabeli sajtó is részletesen beszámolt – szívesen időzött hazánkban, főleg a gödöllői kastély volt kedves tartózkodási helye. A sorozott katonák és a fegyencek között pedig az terjedt el, hogy az uralkodó az ő hatására enyhített bizonyos büntetőszabályokon. Ennek alapja az volt, hogy 1854 áprilisában (házasságkötésekor) és 1858 augusztusában (Rudolf trónörökös születésekor) amnesztiát hirdettek, míg 1855-ben betiltották a botozást és a vesszőfutást mint büntető- és fegyelmezőmódszert. Kiskunhalason úgy tartották Erzsébetről, hogy a betyárvilág felszámolására rendelt Ráday Gedeon kormánybiztos kegyetlenségeinek megfékezője volt. Egy dévaványai adatközlő pedig azt jegyezte meg Ferenc Józsefről, hogy 

mikor megnősült, a felesége sok magyar embert mentett meg.

A Szeged melletti Tápé katolikus népi hagyományvilágának egyik különös alakja volt Tápai Pista – Miklós (Jakó) István – helyi „szentembör”, akit az ottaniak gunyorosan Fütyü Pistának neveztek, hiszen a ferences harmadrend tagjaként szerzetesi ruhában is járó férfi gyakran beszélt magában vagy – példaképéhez, Assisi Szent Ferenchez hasonlóan – az állatokhoz és növényekhez. (A fütyü szó „bolond”, „hülye” jelentéssel is bír a helyi tájnyelvben.) Bálint Sándor néprajzkutató örökítette meg Erzsébet királynéval kapcsolatos történetét: 

Örzsébet királyné sorvadó beteg volt. Az udvari dámák rontották meg, akik a király után sóvárogtak. A legjelesebb orvosok sem tudtak rajta segíteni. Amikor Ferenc Jóska hírét hallotta a szentemberként tisztelt Tápai Pista tudományának, Örzsébettel együtt titokban, éjszakának évadján négy fekete lovas hintón fölkereste. Így szólt hozzá: Pista fiam, gyógyítsd mög a feleségömet! Mán csak benned van mindön bizodalmam. Pista bácsi meg is gyógyította. A király kérdezte, hogy mivel tartozik. Tápai Pista azt mondta, semmivel sem, de ha mégis valamit szán, adjon a temetői kápolna oltárára gyertyatartókat, mert azok ott még hiányoztak. A királyi ajándékozás – természetesen a monda szerint – meg is történt.

A Sisihez fűződő történetek, anekdoták és hagyományok jelentős része a városi írásbeliségből (például sajtóorgánumokon és a ponyvairodalom alkotásain keresztül) került a paraszti szóbeliségbe és a népi emlékezetbe. Ugyanakkor a királyné kultuszát a politikai és egyházi intézmények, illetve vezetőik terjesztették a szélesebb társadalmi nyilvánosságban.

Borítókép: Sisi (Fotó: Getty Images)