Az elmúlt hetekben több olyan esemény is történt, amely alapjaiban rengette meg a hidegháború vége óta fennálló, Oroszország és az Egyesült Államok együttműködésére alapozó transzatlanti biztonsági rendszert. Ha gonoszak akarunk lenni, mondhatnánk azt, hogy Vlagyimir Putyin két tollvonásával közelebb sodort minket a harmadik világháborúhoz, azonban ez ebben a formában a valóság eltorzítása lenne.
Az oroszok a spájzban
November elején az orosz elnök aláírta az átfogó atomcsendegyezmény (CTBT) ratifikációjának visszavonásáról szóló törvényt. Ezt követően Moszva hivatalosan is felmondta a fegyveres erők jelenlétét több fontos szempontból is korlátozó megállapodást, az európai hagyományos fegyveres erőkről szóló szerződést (CEF). Végül a NATO – Washington támogatásával – bejelentette az egyezmény felfüggesztését. A két esemény gyors egymásutánisága sugallhatja, hogy rohamosan romlik Európa biztonsági helyzete – tény, hogy évtizedek óta nem tapasztaltunk olyan szintű fenyegetéseket, amelyek most leselkednek Európára –, valójában azonban ezek az egyezmények, megállapodások, szerződések hosszú évek óta működésképtelenek voltak. Mindez pedig az orosz–amerikai viszony romlásának tudható be.
Ahogy azt Jake Sullivan amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó is kiemelte,
Oroszország 2007 óta nem tett eleget a CEF-ben vállalt kötelezettségeinek.
Az egyezményt többek közt azért kötötték a kilencvenes évek elején, hogy megakadályozzák a felek nagy mennyiségű csapatösszevonását és az európai támadásokat. Ez utóbbit Moszkva már 2008-ban, a grúz–orosz háború idején megszegte, később pedig 2022. február 24-én bizonyította, hogy fittyet hány a korábbi, európai biztonságot garantáló egyezményekre.
A CTBT célja a nukleáris fegyverek kísérleti robbantásának és minden egyéb, polgári és katonai célú nukleáris robbantás tilalma környezettől függetlenül.
Erre – a nagyhatalmak közti bizalmatlanság mellett – azért is volt szükség, mivel az ilyen kísérletek rengeteg káros következménnyel jártak a környezetre és a kísérleti helyszínek közelében élőkre. Francia Polinézia például évtizedeken keresztül szolgált a nukleáris kísérletek helyszínéül, több tucat tesztet hajtottak végre itt a hatvanas és a kilencvenes évek között. Egy nemrégiben bemutatott jelentés szerint ennek következtében mintegy 110 ezer ember volt kitéve közvetlenül radioaktív sugárzásnak, így kimutathatóan megemelkedett a rákos megbetegedések száma a térségben. „Jó” nagyhatalomhoz hűen Franciaország természetesen nem közölt megbízható adatokat a sugárzás veszélyeiről, valamint egészen eddig csak keveseket kompenzált a hatások miatt.
Az ENSZ közgyűlése által 1996. szeptember 10-én elfogadott, és két héttel később aláírásra megnyitott CTBT-t 187 állam írta alá, közülük 178 ratifikálta is.
Az atomhatalmak közül ezt eddig Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország – egészen az erre vonatozó visszavonásig – tette meg. A szerződés ugyanakkor sosem lépett hatályba, mivel ehhez mind a negyvennégy, nukleáris technológiával rendelkező országnak ratifikálnia kellett volna, de közülük az Egyesült Államok, Kína, India, Pakisztán, Irán, Izrael, Egyiptom és Észak-Korea sem tette meg ezt. Éppen ezért is lenne kár most Oroszország nyakába varrni a szerződés kvázi értelmetlenné válását.
Ennek fényében fontos megvizsgálni, hogy milyen következményei lehetnek a CTBT ratifikációja visszavonásának.
Oroszország egy potenciális nukleáris tesztet készíthet elő a szerződésből való kihátrálással, ami további feszültséget generálhat a Nyugattal szemben, valamint arra késztetné a többi atomhatalmat, hogy hasonlóan cselekedjenek
– írta a Reuters hírügynökség korábban, amikor a CTBT-ratifikáció visszavonása még nem volt teljesen biztos. Valóban, a lépés olyan jogszabályi keretet eredményez, amely lehetővé teszi egy nukleáris teszt lefolytatását. Hogy ennek mekkora a valószínűsége, az már más kérdés. Hogyha a technológia fejlesztésének szempontjából közelítjük meg a dolgot, akkor a válasz egyértelmű: nagyon alacsony. „Ennek a valószínűsége minimális, hiszen olyan mennyiségű kísérleti tapasztalat és gyártási rutin halmozódott fel, amely szükségtelenné teszi azt, hogy rendkívül szennyező nukleáris robbantásokat hajtsunk végre” – mutatott rá lapunknak korábban Kaiser Ferenc, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója, hozzátéve: manapság különféle számítógépes és egyéb szimulációkkal körülbelül meg lehet állapítani egy-egy fegyver működését, robbanóerejét.
Az atomháború a jövő?
Hogyha az elrettentés szempontjából vizsgáljuk a kérdést, akkor a válasz már nem ennyire világos, noha még ekkor is kevésbé valószínű, hogy a nukleáris kísérlet eszközéhez nyúlna Oroszország. Ez mindenesetre komoly intő jel lehetne a Nyugatnak, meddig érdemes elmenni a Moszkvával szembeni erőfitogtatásban. A Reutersnek nyilatkozó orosz diplomaták közölték, csak abban az esetben hajtanak végre nukleáris tesztet, ha Washington is hasonlóképp cselekszik, valamint a jövőben is megosztanak információkat az ország nukleáris tevékenységével kapcsolatban. Fontos leszögezni, hogy jelen esetben a nukleáris kísérlet alatt nem azt értjük, hogy például atomtöltet hordozására alkalmas ballisztikus rakétákat tesztel egy ország, konkrétan nukleáris robbanással járó kísérletekről van szó.
Így nem csoda, hogy a média hangzatos szalagcímekben újfent nukleáris háború kirobbanásával fenyegeti az olvasókat.
Főleg igaz ez akkor, amikor izraeli parlamenti képviselők a Gázai övezet elleni atomtámadásról beszélnek, vagy az orosz „héják” vetik fel atomfegyverek bevetésének lehetőségét Ukrajnában. Ugyanakkor egy ilyen forgatókönyv bekövetkezése még a legpesszimistább szakértők szerint is csak tizedszázalékokban mérhető. Még akkor is, ha Szaúd-Arábia nukleáris arzenál létrehozásával fenyeget az iráni atomfegyver-fejlesztés esetén, akkor is, ha Washington szerint Kína a becsültnél sokkal gyorsabban bővíti nukleáris kapacitásait, és akkor is, ha Észak-Korea újbóli nukleáris tesztet hajt végre. Egyik nagyhatalom sem akarja a világvégét, márpedig még egy korlátozott atomháború is olyan következményekkel járna – politikai, társadalmi és környezeti szempontból egyaránt –, amely végső soron ezt hozná el.
Jelen eseményeket tekintve sokkal aggasztóbb a transzatlanti és globális biztonsági rendszer összeomlása, amely szoros kapcsolatban áll a világrend egypólusúból multipolárissá válásával. Ahogy az Egyesült Államok folyamatosan veszít erejéből, úgy válnak semmisé a Washington vezetésével – és gyakran erőteljes nyomásával – megkötött megállapodások. Ennek utolsó pillére a nukleáris fegyverkezési verseny megakadályozására létrehozott új START-egyezmény. Ezt ugyan Moszkva felfüggesztette, de még mindig részese – noha a megállapodás által előírt, nukleáris arzenálra vonatkozó ellenőrzéseket a gyakorlatban már 2020 óta nem tudják végrehajtani az erre hivatott hatóságok.
Abban szakértők is egyetértenek, hogy a szemünk láttára összeroskadó biztonsági architektúrák helyére újaknak kell lépnie, ahogy abban is viszonylagos konszenzus van, hogy ennek az Egyesült Államok, Kína és Oroszország részvételével kell létrejönnie. A kérdéskört már Orbán Viktor is pedzegette nemrégiben a Türk Államok Szervezetének kazahsztáni csúcstalálkozóján. A kormányfő az ülésen elkerülhetetlennek nevezte új európai biztonsági architektúrák felépítését, valamint leszögezte: ezeknek részesének kell lennie Törökországnak, Törökországon keresztül pedig a türk világnak – azaz Közép-Ázsiának is. Az új rendszer kiépítésének első lépése volt a múlt héten Washington és Peking hosszú idő utáni első tárgyalása, hogy megvitassák a nukleáris fegyverkezés nemzetközi szabályozására és korlátozására vonatkozó szerződések végrehajtását.
