Hiába a béke, fű alatt megy tovább a háború és a gyilkolás

A volt Jugoszláviáról és a széteső délszláv államról olvasni egy anyaországi magyarnak gyakran olyan élmény, mintha valami csodálatos, olykor szörnyű „másvilágba” lesnénk be titokban. Rengeteg mű született a nem is olyan régen még létező országban élőkről, viszont talán a háború utáni korszakról jóval kevesebbet tudunk, legalábbis irodalmi feldolgozásokból biztosan.

Számomra éppen ezek a kötet végén lévő írások a legérzékletesebbek, az igazán „elszánt történetek”, melyben Kontra a délszláv háborúról, és annak folytatásáról rajzol megdöbbentő képet. A préda megfigyelése című novella erre az egyik legjobb példa, amikor az elbeszélő békefenntartóként dolgozik, és a „hazafiak” és a „helyiek” tovább zajló harcairól véletlenül megtudja a véres igazságot: hogy még mindig képesek gyilkolni, hogy az egyik fél valóban prédaként tekint a másikra, akinek muszáj menekülni, bujkálni, harcolni, ha élni akar. A szerző nem árulja el, kik a hazafiak és kik a helyiek, de talán sejteni lehet annak, aki többet tud erről az időszakról és régióról. Az elbeszélő és az olvasó számára is az a megdöbbentő, ahogy az egymás ellen acsarkodó felek éreznek; holott már hivatalosan béke van, mégis megy tovább az értelmetlen, kegyetlen küzdelem, háború „fű alatt” a maga borzalmaival. Szívszorító és gyomorforgató, hogy egyesek ebben az illegális harcban visszavedlenek állatokká, hogy kegyetlenkednek nemcsak az ellenséggel, hanem még saját katonáikkal is, hogy az egyik írásban miként vetik rá magukat megvadulva egy kiszolgáltatott, szerencsétlen nőre, akit foglyul ejtettek. Még mindig érthetetlenek ezek az indulatok, ezek az emberséget meghazudtoló, zsigeri gonoszságok; legalábbis a kívülállók számára, és remélhetőleg azok számára is, akik nem a XX. század fiai vagy mostohafiai. 

Eljön az idő, amikor minden perc emlék lesz,

írja valamelyik novellában Kontra. Legyen is minden emlék. Nélkülük elveszünk.  

Borítókép: Kontra Ferenc  (Fotó: MTI/Mónus Márton)