Néhány hónapja újra kezembe vettem a Háború és békét. Azt reméltem, hogy a hatalmas eposzban válaszokat találok olyan kérdésekre, amelyekre nem léteznek tudományos, racionális feleletek, amelyeket nem lehet számokkal és adatokkal meghatározni. Mielőtt azt gondolnák, a sokezredik néplélektani elemzés következik, amely a szomszédunkban dúló rettenetet levezeti az orosz, ukrán kollektív tudattalanból, sietve jelzem: semmi ilyesmire nem bukkantam. Tolsztoj nagyobb formátumú gondolkodó annál, semhogy a nemzetkarakterológia mágiájával bíbelődjön. Találtam azonban valamit, amiben ugyan semmi szlávos nincs, mégis pontos mását látjuk Ukrajnában: a regény fontosabb szereplői kezdetben úgy beszélnek franciául, mintha az anyanyelvük lenne. Újra és újra áthullámoznak a szövegen a francia mondatok, az ember nem győzi böngészni a lábjegyzeteket: mit jelent az, hogy „Tout Moscou ne parle que guerre…” Aztán ahogy a háború, amelyről a francia mondat szerint egész Moszkva beszél, egyre közelebb kerül a hétköznapokhoz, kikopnak a regényből a francia szövegek. Ki akar az ellenség nyelvén beszélni?

A háború után visszatér a francia, és vele az európai műveltség Oroszországba. Hogyan használhatott volna Tolsztoj ennyi francia szöveget, ha nem lett volna biztos benne: olvasói érteni fogják? Az oroszok csak a huszadik században zárták ki magukat a francia kultúrából, a nyolcszázhatvanas években még vidáman lubickoltak benne.
Már a macskák a kultúrharc áldozatai
Most éppen fordított a helyzet. Mi, nyugatiak zárjuk ki magunkat az orosz kultúrából. Amióta tombol a háború a Don és a Donyec között, egyre-másra taszítják ki az európai és az amerikai intézmények az orosz művészeket, sportolókat, alkotókat köreikből. A napokban Anna Netrebko ügye kavart port. A világhírű orosz szopránénekes rágalmazás, szerződésszegés és más jogsértések miatt perelte be a New York-i Metropolitan Operát, illetve Peter Gelb főigazgatót, válaszul az ukrajnai háború kirobbanása után való elbocsátására. Az orosz sportolók elleni fellépés szinte hétköznapi lett. Most az olimpia szponzorait győzködik a kultúragyűlölők – köztük a brit kulturális miniszter –, hogy ne engedjék szerepelni a világjátékokon az orosz sportolókat. A wimbledoni tenisztorna szervezőit már meggyőzték erről. De vannak ezeknél abszurdabb jelenségek is. A nemzetközi macskaszövetség, vagyis a Fédération Internationale Féline kitiltotta eseményeiről az orosz macskatartókat, de még az Oroszországban tenyésztett macskákat is. Azt írták közleményükben: „nem nézhetik tétlenül az atrocitásokat”. Nem tudom, úgy érzik-e, fontos lépést tettek a háború ellen, de gyanítom, legalább annyira elégedettek, mint Sainte-Genevieve-des-Bois prefektúrája, amely kitiltotta a francia kisváros temetőjéből az orosz halottakat. (Több ezer orosz nyugszik a Párizs melletti település sírkertjében, köztük Ivan Alekszejevics Bunyin író, Andrej Tarkoszkij filmrendező, valamint több balett-táncos és költő.) Ezentúl nem fogadnak el orosz állampolgároktól bérleti díjakat a sírhelyekre. Ugyancsak halottakat akartak megleckéztetni azok az aktivisták, akik például azért lobbiztak, hogy a Milánói Scalából tiltsák ki az orosz darabokat.