Az új embertípus elhitte magáról, hogy egy elnyomott kisebbség tagja

Valamikor az ősidőkben, a XX. század második felében sokrétű, gazdag teremtésként tekintettünk az emberre. Az identitás, az egyén önmeghatározása nem valami egydimenziós faktum volt, hanem változatos kötődések színes szövete, melyben egyszerre lehetett valaki ilyen is, olyan is, ide is, oda is tartozó. Az önazonosság sokszoros rétegződése az emberi teljesség kibontakozásához vezető útnak látszott.

LOS ANGELES, CALIFORNIA - DECEMBER 03: A cosplayer dressed as Aquaman is seen during Los Angeles Comic Con at Los Angeles Convention Center on December 03, 2023 in Los Angeles, California. (Photo by Chelsea Guglielmino/Getty Images) Fotó: Chelsea Guglielmino

Akkoriban még úgy tudtuk, kapcsolataink formálnak minket, közössé­geink tesznek bennünket azzá, akik vagyunk. A közös célokból származó közös cselekvések, az együvé tartozásból eredő közös élmények, az így kialakuló érzelmi kötődés és mindezek eredményeként a csoportjaink iránti elköteleződés jelentette az emberi lét legfontosabb dimenzióit. A család, a baráti háló, a gyülekezet, a klub, az olvasókör, a munkahely, a városi közösség szabta meg, hogy hová tartozunk, tehát hogy kik vagyunk.

Sosem volt még ennyire formálható, hogy kik vagyunk. Fotó: Getty Images

A XXI. századi woke identitás azonban egyelemű. Valódi, emberi kapcsolatok helyett egyre többen élnek steril internethálózatokban, s a figyelemmegtartó algoritmusok szorgos munkájának köszönhetően egyre kevésbé látják magukat sokdimenziós lénynek, mindinkább besüppednek egy centrális identitás örvényébe. A XXI. század embere csak ilyen vagy csak olyan, de legalábbis elsősorban ilyen vagy olyan. Könnyen lehet, hogy az önazonosság terjedelmének súlyos beszűkülése összefügg a még az internet megjelenése előtt elterjedt szerepjátékokkal, a később a számítógépes játékok által kínált azonosságváltó lehetőségekkel, s persze legfőképpen talán azzal, hogy az új, internetes nemzedék sokkal kevesebb valódi, személyes kapcsolatot tart fenn, mint az idősebbek, jóval többet merít a kortárs film- és internetkultúra identitásfluiditásából.
 

Erősen hiszem, hogy a szélesen terjedő kulturális jelenségek mögött jól megragadható érdekek munkálnak, ezért feltételezem, hogy az identitás beszűkülését is erős anyagi motivációk hajtják.

A technológiai cégek nyilvánvaló érdekei mellett szerepet játszhat az egyelemű lét terjedésében a politikai előnyök keresése is. Az önazonosság leszűkítése és radikális korlátozása hatékonyabbá teszi az ideológiai és politikai harcot, s a különféle közéleti szereplők lelkesen használják ki, erősítik föl – amennyire tehetik – az egydimenziós identitásértelmezést. Ha ugyanis az elnyomott kisebbségekbe sorolt személyek elsősorban, sőt kiváltképpen az elnyomott kisebbséghez tartoznak, tehát nők, színesek, bennszülöttek, alternatív szexuális életmódokat preferálnak, és így tovább, nem pedig sokféle identitásúak, ahogy a XX. századi boomerek látják egymást, akkor egyszerűbb rájuk húzni az elnyomott lét ideológiai keretét. Vagy talán pontosabb így: akkor könnyebb beletuszkolni őket az elnyomottság élményállapotába.

A propaganda ráadásul mindent elkövet annak érdekében, hogy ezeket az identitáscsoportokat pozitív kontextusba helyezze, felértékelje, a büszkeség forrásává tegye, így könnyítve meg az egyénnek (különösen a bizonytalan személyiségű, szűkös társadalmi kapcsolatokkal bíró, kétes önértékelésű egyéneknek) az azonosulást. E helyzetből viszont az a nem is olyan régen felfedezett következmény adódik, hogy amikor az adott csoport kritikának, támadásnak van kitéve, akkor az egyén nemcsak a csoportot, hanem egyszerre a saját énjét, kontinuitását, elkülönültségét és önbecsülését érzi fenyegetve.
 

Az identitás egydimenzióssá hasítása tehát azzal járt, hogy az adott identitás jelentőségének megkérdőjelezése a személy létezésének tagadását is jelenti, hiszen az ilyen áldozatnak nincs más identitása, csak az, aminek az ideológia meghatározza őt.

 Ebből következően mindazok a törekvések, amelyek tagadják az ilyen típusú identitások létezését vagy jelentőségét, agresszív támadásnak tűnnek az egyes identitásokat kizárólagos önazonosságként megélő emberek szemében, sőt nekik indokoltnak tűnik e tagadó álláspontok elítélése, kriminalizálása. Aki a maga identitását egyeleműnek látja, az természetes törekvésként akar minden vele szemben megfogalmazott vagy csak gondolt ideát eltörölni, tiltani, gyűlöletbeszédnek nyilvánítani, a beszélőket pedig bűnösnek kikiáltani. Valójában azonban az ember ma sem egydimenziós lény. Időgazdálkodásunk, kapcsolatrendsze­reink, így identitásunk is gazdag sokféleséget hordoz, s ezzel az élettel teli hálózattal szembeállítva látszik igazán, milyen ostobán leegyszerűsítő és betegesen egysíkú a korunk internetes ideo­lógiája által megrajzolt emberkép. Aki a többdimenziós emberi valóságból átcsúszik az egykiterjedésű létezésbe, az nem egyszerűen más, mint a többiek, hanem sérült, csonka, hiányzik a létének számos vetülete, melyek nélkül nem lehetséges teljes emberi életet élni.
 

Fontos, hogy figyelmeztessük erre egymást. 

Hiszen amikor egyes politikai mozgalmak az emberi teljességtől idegen, egydimenziós identitáslét problémáiból kiindulva követelnek többletjogokat az adott identitáscsoportoknak, és amikor e követelések előtt meghajolnak a törvényalkotók, akkor egy súlyosan korlátozó, egyoldalú emberképet támogatnak, az emberi lét megcsonkítását legitimálják.

Borítókép: Egy Aquamannek öltözött rajongó Los Angelesben (Fotó: Getty Images)