– Igaz, hogy ön hívta Magyarországra Tucker Carlsont?
– Igaz, és büszke is vagyok rá. Barátok vagyunk, és alig pár hete voltam itt Budapesten 2021-ben, amikor küldtem neki egy sms-t: mindenképp el kell jönnöd, mert Magyarország egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a média otthon mondja. Klassz konzervatív hely, ahol rengeteg izgalmas dolog történik. Visszaírt, hogy jön szívesen. Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója segített felszámolni a bürokratikus akadályokat. Tucker eltöltött itt egy hetet, és teljesen megváltoztatta azt, ahogyan az egyszerű konzervatív amerikaiak – nem pedig a washingtoni republikánus elit – gondolkodnak Magyarországról. Ők bíznak Tuckerben, aki pedig az önök országát olyan oldalról mutatta be nekik, ami ismeretlen volt a számukra.
– A budapesti nagykövetükön azért még Carlsonnak is dolgoznia kell egy kicsit.
– David Pressmanen? Nézze, szeretem a hazámat, büszke amerikainak vallom magam, de mélyen felháborít, amit a nagykövet megenged magának. Úgy avatkozik be ennek az országnak a belügyeibe, amit más amerikai diplomata sem tenne meg Szaúd-Arábiában vagy másutt, egy NATO-szövetségesről már nem is beszélve. Ostobának kell lenni ahhoz, hogy az ember ne ismerje fel, milyen befolyásos Amerika a világban politikailag és kulturálisan is. Mégis Közép-Európába kellett jönnöm ahhoz, hogy érzékeljem, milyen mélyre hatol ez. 2019-ben Varsóban jártam, a Hazugság nélkül élni című könyvemhez készítettem interjúkat. Lengyel fiatalokkal beszélgettem, akik elmondták, egy amerikai multicég ottani leányvállalatának dolgoznak, és arra kényszerítették őket, hogy LMBTQ-büszkeségi felvonulásokon vegyenek részt. Azt mondták nekem: ők katolikusok, akiknek ez ellenkezik a vallásával. Nincs kifogásuk ellene, hogy melegekkel dolgozzanak együtt, de nem akarják, hogy rákényszerítsék őket az ajnározásukra. Viszont az állásra szükségük van, családosak. Kérdezték, hogy mit tegyenek. Tanácstalan voltam. De feldühített, hogy a saját országom az intézményein keresztül – beleértve a magánintézményeit – ilyenfajta woke, kulturális imperializmusra vetemedik Közép-Európa népeivel és azok hagyományaival szemben. Pusztán azért, mert mi, amerikaiak, úgymond, jobban tudjuk. Hozzáteszem ehhez, hogy az amerikai konzervatívokkal ugyanígy bánnak.
– A Szent Benedek válaszútján című könyvében egyenesen egy posztkeresztény világot vázol fel. Nem túlzás ez?
– Ez a könyvem hét évvel ezelőtt jelent meg. Csak feleannyi példányban fogyott el, mint a Hazugság nélkül élni (mindkettő megjelent magyar fordításban is — a szerk.), mégis az előzőről beszélnek inkább. Sokan azok közül, akik bírálják, nem is olvasták. Úgy tudják, arról szól, hogy a hegyekbe küldöm a keresztényeket, hogy éljenek monostorban! Pedig nem erről van szó. A könyv tizenegy nyelven jelent meg, de a franciáknál és az olaszoknál fogyott a legjobban. Mégpedig azért, mert ők jól értik, miről szól. A francia könyvbemutatókon azt tapasztaltam, az ötvenen felüliek kötik az ebet a karóhoz, milyen jó helye is van az egyháznak a francia társadalomban. De a fiatalabbak világosan látják, ezek az idők már elmúltak, mégis szeretnének hinni egy keresztény jövőben. Keresztényként az egyik legnagyszerűbb pillanatomat a római bemutatón éltem meg, amikor Georg Gänswein érsek, XVI. Benedek emeritus pápa magántitkára dicsérően szólt a könyvről. Utána olasz újságírók elmondták, Gänswein egy szót sem mondana a főnöke jóváhagyása nélkül. Noha ma már az ortodox hitet követem, XVI. Benedek az egyik hősöm. A kritikát is el tudtam volna fogadni, de így a fellegekben jártam. Ráadásul azok a keresztények, akik annak idején azt gondolták, csak riogatok, később belátták, hogy egy lépéssel előrébb jártam. Amerikában a hagyományos keresztényeket a woke ideológia felemelkedésével és a George Floyd 2020-as halálát követő zavargásokkal egyre inkább a társadalom peremére szorították.
– Pedig Amerikát annak idején a vallásuk miatt elüldözöttek alapították. Lapunkban nemrég azt írta, az Egyesült Államok ma a XIX. századi polgárháború óta példátlan módon polarizált. Mi lehet ennek a feloldása?
– Ez a legfontosabb kérdés, amellyel mi, amerikaiak szembenézünk. De nem tudom rá a választ. Amerikát azelőtt a kereszténység szelleme tartotta össze. Voltak liberálisabb és konzervatívabb keresztények, és olyanok is, akik nem is osztoztak ebben a vallásban, de a mégis volt egy közös alapunk. Ez – különösen a woke-ideológia kezdete, nagyjából 2012 óta – radikálisan megváltozott. A woke egyik jellegzetessége, hogy olyan, mint egy megosztottságra épülő valláspótlék. Egymásnak ugrasztja az embereket bőrszín és nem, sőt a homoszexualitás szerint. Átvette az irányítást az amerikai élet fő intézményei felett, mostanra már a hadseregben is. Úgy vélik, hogy aki nem osztja a véleményüket, az nem egyszerűen téved, hanem gonosz. Ezért aztán kompromisszumra sem hajlandók. Csak behódolni lehet nekik vagy legyőzni őket. De egyik oldalon sem áll annyi ember, hogy döntő módon győzedelmeskedjék a másik fél felett.
