– Édesapja, Somogyi Ferenc egyetemi professzorként dolgozott, politizált, rendezett életet élt, amíg mindent tönkre nem tett a II. világháború. Hogyan jutott el Amerikába?
– Hagyománytisztelő dunántúli családban született 1906-ban, legidősebbként a tizenkét testvér közül. Sokáig az elsőszülött gyermektől akkoriban elvárt hivatásra, a papságra készült, ám végül a tanítást választotta. A Pécsi Tudományegyetemen folytatott jog- és államtudományi, bölcseleti, történelmi és irodalomtörténeti tanulmányokat, majd ő lett az egyik legfiatalabban kinevezett professzor. 1939-ben választották a város országgyűlési képviselőjévé, majd több közéleti tisztséget is elvállalt, például vezette a Belügyminisztérium közjóléti osztályait. Nem tervezte a politikusi pályát, de a felkérést elfogadta. A háború végén azonban azért kellett menekülnie, hogy megvédje a munkatársait és a titkos információkat. Tervezte, hogy hamarosan visszatér feleségéhez és négy gyermekéhez. Öt évet töltött egy osztrák táborban, mivel az Egyesült Államok nem sietett befogadni a vesztes országok menekültjeit, már csak azért sem, mivel a magyarokról az a rosszindulatú pletyka terjedt, hogy fasiszták. Édesapám tudta, hogy nem térhet haza, mivel több példát is ismert, hogy akik megpróbálták, azokat kivégezték, bebörtönözték vagy Szibériába küldték. A kommunisták ugyanis a hatalomátvételük előtti értelmiségét el akarták pusztítani. Barátainak ugyanakkor többször figyelmeztetnie kellett őt erre. A táborlakók első csoportjai Dél-Amerikába, a későbbiek Észak-Amerikába kerültek, ő is köztük volt. Az Egyesült Államokban kérte feleségét, hogy menjen utána, ő azonban nem akart, inkább háborús halottnak nyilváníttatta édesapámat, aki így új családot alapíthatott. Nem ő volt az egyetlen, aki hasonló helyzetbe került, mégis sokáig rágódott, hogy haza kellett volna mennie. Legfiatalabb öccsével tartotta a kapcsolatot, rajta keresztül próbálta feleségét és gyerekeit Amerikába juttatni, ám végül feladta és 1953-ban új családja lett. Érdekes, hogy édesanyámmal távolról Magyarországon munkatársak voltak, de akkor nem ismerték egymást.
– Édesapjának az osztrák menekülttáborban, majd Clevelandban is fontos volt a közösségépítés. Miért?
– Szeretett tanítani és fontosnak tartotta a magyar kultúra ápolását, így minden lehetőséget megragadott a menekülttáborban: színházigazgatóként, tanárként és a helyi lap szerkesztőjeként dolgozott. Csak két év után kezdett el társaival együtt megbarátkozni a kivándorlás gondolatával. Körülbelül egy időben számos neves tudós, író, művész került ki Amerikába, akik hamar elkezdtek összejárni a kapcsolattartás okán, illetve rendszeresen beszélgettek a jövőről. 1956-ig ez viszonylag csendesen történt, utána felgyorsultak az események. Amikor Magyarországon a szabadságharcot vérbe fojtották, így az Amerikában élő menekült magyarok végleg feladták a reményt a hazatérésre, hírnevük sokat javult az amerikaiak szemében. Ezért szabadon szólalhattak fel a kommunizmus ellen, és ezt kérték a kormányoktól világszerte. Világméretű mozgalom szerveződött, köztük az 1952-ben Clevelandben újraalapított Magyar Társaság, az éves Magyar Találkozó, az Árpád Akadémia és az Árpád Szövetség. Édesapám ezen szervezetek alapító tagja, a Magyar Társaság közművelődési elnöke és az Árpád Akadémia főtitkára lett. Rendszeresen szerveztek sakk-, bridzs- és tarokk-klubokat, társasági és táncos esteket, szabadegyetem-előadásokat, irodalmi és művészesteket, megemlékezéseket. A szülőket buzdították a magyar szellemben történő nevelésre, támogatták a cserkészmozgalmat, nyelviskolát szerveztek.
– Mi volt a Magyar Találkozók, az Árpád Akadémia és az Árpád Szövetség célja?
– Össze akarták hozni az ausztriai menekülttáborokból a világba szétszóródott, gyakran gyárakban dolgozó, mostoha körülmények között élő értelmiségi magyarokat, hogy legalább évente egyszer személyesen találkozzanak. Ausztráliából, Dél-Amerikából, Kanadából érkeztek hosszú évekig vendégek. A legidőszerűbb magyar kérdésekkel foglalkozó, akadémiai színvonalú előadások, irodalmi és művészestek, díszvacsorák és a Magyar Bálok országos eseményekké váltak. 1962-ben éves pályázatot hirdettek a legkiválóbb szellemi alkotások jutalmazására. Évente keresték a magyar szellem kimagasló értékű alkotásait és szerzőit, és igyekeztek megismertetni őket a nagyközönséggel. 1971-ben a Magyar Társaság a keresztény nemzeti célokat szolgáló és a magyarságnak megbecsülést szerző művészeket tömörítette önálló csoportba. Ez lett az Árpád Szövetség, amelynek tagja volt például Wass Albert, Eszterhás István vagy Tollas Tibor is. A munkásságukat ismertető kiadványt édesapám állította össze, ahogy azt a 450 oldalas művet is, amely 1982-ig tartalmazza az Akadémia tagjainak tevékenységét, a menekült értelmiség által végzett három évtizedes munkát. Édesapám mindig úgy érezte, megéri őrizni és építeni a magyarságot. A határon túli magyarok fogalma akkoriban kezdett kialakulni és fogalmazódott meg, hogy ők is részei a nemzetnek.
– Somogyi Ferenccel a kilencvenes években hazalátogattak Magyarországra. Hogyan látták az országot?
– Elveszettnek érezték magukat a rendszerváltozáskor még élő háborús menekültek, hiszen az oroszok kivonulásával csatát nyertek és Magyarország felszabadult, de már nem az általuk ismert ország volt. És ekkor jöttek a nehéz kérdések: mi lesz a Nyugaton élő, következő generációval? Mi a jövő, mi az érték, mit tartsanak meg és mit adjanak fel az anyaországi változásokkal egy időben? 1992-ben látogattunk haza, találkoztunk édesapám első házasságából származó, idősödő gyerekeivel. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy láttam őket. Nem akartam tartani a kapcsolatot, ami visszatekintve hiba volt. De a fiam a múlt nyáron megkereste őket, így nem veszítettük el teljesen egymást.
– Édesapja 1995-ben hunyt el. Mi történt azóta az általa alapított kezdeményezésekkel?
– A határon túli magyarság gondolata a kilencvenes években a másod- és harmadgenerációsok számára azt üzente, hogy volt értelme szüleik munkájának. Ma is működik Magyar Társaság, de nem úgy, mint egykor. Van éves Magyar Kongresszus, Árpád Akadémia és Magyar Bál, de sokkal kevesebb a résztvevő. A Magyar Társaságban mára én vagyok a leghosszabb ideje regnáló résztvevő. Az utóbbi években csak egy-két új tagot vettünk fel az Árpád Akadémiába, pedig jó lenne folytatni a külföldi magyarok elismerését. Szeretnénk, ha ezt az anyaországgal együtt tehetnénk.
– Fia hogyan választotta ebben a nehéz környezetben a nagyapai örökség folytatását?
– A feleségem 1992-ben vándorolt Romániából Amerikába. Nem tanult magyarul, én nem tudok románul, így angolul beszélünk egymással. Fiunk háromnyelvű, és ennek a kulturális keveredésnek köszönhetően került a Princeton Egyetemre. Jövendő hivatása a diplomácia, a közép-európai népek együttműködését szeretné kutatni és segíteni, ezért Európában látja a jövőjét. Nagyon örülök, hogy a családi örökséget viszi tovább. A gimnázium utolsó évéig azt gondolta, édesanyjához hasonlóan mérnöki pályára lép, de elolvasta édesapám írásait, és úgy érezte, neki kell folytatnia az értékes munkát. Beleásta magát a magyar és a román népi kultúrába. Ma nagyon nehéz a fiatalokat is érdeklő kulturális élményeket találni. Én apámtól, fiam pedig tőlem azonban egyfajta ősi gondolkodást örökölt. Ma a generációk változásával a nemzeti kultúra és az identitás megtartása másképp működik. Ha a számítógép és a mesterséges intelligencia használatával rá tudjuk venni a fiatalokat, hogy bővítsék kulturális ismereteiket – könyveket úgysem olvasnak –, akkor a jó kérdésekre pontos válaszokat kaphatnak, és így van remény a nemzeti kultúra továbbélésére Magyarország határain kívül is.
Fotó: Somogyi Lél (Forrás: Családi archívum)
