Proxyháborúnak nevezi a szakirodalom azokat a fegyveres konfliktusokat, amelyek során két vagy több hatalom úgy harcol egymás ellen, hogy a konfliktus más felek területén zajlik, azok erőforrásait emészti fel. A külső szereplők és a harcoló felek között közvetlen és hosszú távú kapcsolat (kiképzés, fegyverek, anyagi és hírszerzésbeli támogatás) van. Elsősorban a gyarmatbirodalmaknak köszönhetően már a korábbi évszázadokban is számos példát találni, a két világégés után azonban az USA és a Szovjetunió használt ki minden lehetőséget, hogy politikai, ideológiai és gazdasági téren is gyengítse a másikat. Ezért a két nagyhatalom szemtől szemben sosem csapott össze, de a beavatkozások, a támogatások vagy segítségnyújtások nyomán jelen voltak a helyi konfliktusokban.
Az első ilyen jellegű háború az indokínai háború volt, amelyben a franciák a Japán által a II. világháborúban megszállt gyarmataikat akarták visszaszerezni. A korábbi gyarmattartó ellen a Liga Vietnám Függetlenségéért harcolt 1946 és 1954 között a Szovjetunió és Kína támogatásával. Bár a francia diplomácia az Egyesült Államok nyílt fegyveres beavatkozását kívánta elérni, erre nem került sor, Sztálin 1953-as halálát követően pedig felsejlett a megegyezés lehetősége. Az 1954. március 13-án kezdődött Dien Bien Phu-i csata 55 nap után a franciák vereségével zárult. A genfi egyezmény ezek után osztotta Vietnámot két részre a 17. szélességi fok mentén, megalapozva az újabb háborút, mivel bár szovjet szempontból a tárgyalások sikeresnek bizonyultak, az amerikaiak elégedetlenek voltak.
Sokáig Délkelet-Ázsia volt a proxyháborúk elsődleges helyszíne
Ekkor már bőven zajlott a hidegháború első fegyveres konfliktusának, a formálódó kétpólusú világrend első erőpróbájának is nevezett koreai háború. Az országot geostratégiai szerepe teszi fontossá Délkelet-Ázsiában. Japán, Kína és a Szovjetunió szempontjából Korea folyosó a többi ország felé, az USA számára pedig a Kínai Népköztársaság kikiáltása miatt lett a terület stratégiai jelentőségű. Koreát a II. világháború után a 38. szélességi foknál osztotta ketté a két nagyhatalom, az északi rész szovjet, a déli amerikai befolyás alá került. 1950-ben azonban a kommunista csapatok szovjet és kínai támogatással megtámadták a déli területeket. A térségbe érkező, főként amerikai ENSZ csapatok (mintegy kilencven százalék) átmenetileg megfordították a háború állását. Az ENSZ történetében először szólította fel tagjait a fegyveres beavatkozásra. Jogilag ma sem zárult le a konfliktus, mivel csak az 1953-as panmindzsoni fegyverszünetet írták alá.
A koreai háborút követően Amerika ismét az indokínai térségre figyelt, mivel a nemzetbiztonsági bizottság jelentése megállapította, hogy a kommunisták vietnámi előretörése fegyveres beavatkozás nélkül is befolyásnövekedést eredményezne a nem kommunista országokban, tehát az USA számára presztízsveszteség a lezárult indokínai háború. Washington a Vietnámi Köztársaságban látta az ellensúlyt jelentő antikommunista államot, ami képviselheti az amerikai érdekeket, ezért pénzügyileg, katonailag és technikailag támogatta Saigont.
1965-től az Egyesült Államok folyamatosan küldte a szárazföldi csapatokat Dél-Vietnámba, ahol az amerikai katonák egyszerre harcoltak az észak-vietnámiakkal és a dél-vietnámi gerillákkal. Az USA 1973-ban hagyta el vesztesként a területet, majd három év múlva, északi vezetéssel megalakult a Vietnámi Szocialista Köztársaság. Az ott harcoló amerikaiak több generációra szóló traumát szereztek.
Ekkor már túl volt a világ az 1962. októberi kubai rakétaválságon, a hidegháború legforróbb pillanatán. Washington korábban Nagy-Britanniába, Olaszországba és Törökország területére telepített a Szovjetunió felé néző rakétákat, mire válaszlépésként a Fidel Castro vezette szovjetbarát Kubába érkeztek rövid és közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákra szerelt atomfegyverek. A sziget köré vont tengeri blokád az invázió lehetőségét hordozta, ám végül kompromisszumos megoldás született: Kubából és Törökországból is eltűntek a rakéták. Mind az USA, mind a Szovjetunió presztízsveszteségként élte meg az eseménysort.
Afganisztán a SZU Vietnámja
Az afganisztáni szovjet beavatkozás mindezen tapasztalatok nyomán született, és a hidegháború utolsó, nagy fegyveres konfliktusaként vonult be a történelembe. Az 1979 és 1989 közötti időszak alapvetően nem volt újdonság az ország számára, mivel területe számos esetben szolgált ütközőzónaként az egyes birodalmak között. A szovjet offenzíva előtti évtizedekben a két nagyhatalom erőviszonyai kiegyenlítettek voltak a térségben, ám az 1977-es pakisztáni puccs és az iráni forradalom nyomán ez megváltozott.
1973-ig Zahir sah vezette az országot, majd a monarchia megbukásával elnöki rendszer következett. Az Afgán Népi Demokratikus Párt puccsot hajtott végre és átvette az ország vezetését. A párt azonban nem volt egységes, míg a miniszterelnök nyitott az Egyesült Államok és Pakisztán felé, a másik oldal Brezsnyevvel tartotta a kapcsolatot. Az ott lakók között végül az egész országra kiterjedő felkelés robbant ki. A szovjetek intervencióját a Brezsnyev-doktrína ázsiai alkalmazásának is nevezik, okaként pedig a térségben bekövetkezett változásokat, a szovjetek Irán és Pakisztán támogatását sejtik a szakértők a háttérben. De az sem elhanyagolható, hogy veszélybe kerülhetnek az Afganisztán déli határánál haladó kőolajszállítmányok. Csicsmann László tanulmánya szerint az 1979. december 24-én kezdődő offenzívát a szovjetek Vietnámjának hívja, mivel a háború hatalmas ember- és presztízsveszteséggel járt a Szovjetunió számára.
– Afganisztánt a domborzati viszonyai teszik nehéz tereppé. A kevert etnikum, a társadalmi struktúra, a vallási fanatizmus, az egyén szerepe a közösségben mind hozzájárult a Szovjetunió nagy méretű veszteségeihez – mondja el Kaiser Ferenc, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense.
Amerika pénzzel és fegyverekkel támogatta Afganisztánt, a CIA-n és a pakisztáni titkosszolgálaton keresztül jutott el a segítség az afgán ellenállókhoz. Gyarmati István biztonságpolitikai szakértő szerint a háború nem úgy indult, hogy az amerikaiak felhasználták az afgánokat a helyettük való háborúzás érdekében, hanem „az ellenségem ellensége a barátom” elv alapján a már zajló háborúban gyengítették a szovjeteket az afgánok támogatásával.
A napjainkban zajló konfliktusok közül Magyarországot legjobban az orosz–ukrán háború érinti, amelyben szintén a támadás után érkezett az amerikai és az európai segítség, tehát – ahogy Gyarmati István fogalmaz – a háború „elproxysodott”. Az izraeli háború is magán viseli a proxyháború egyes jegyeit. Ám a Hamász és a Hezbollah nem államok, hanem résztvevők, amelyeket Kasier Ferenc szerint Irán ruházott fel eszközökkel, kiképzéssel és pénzzel.
Szakértők gyakran jelzik, hogy a gázai konfliktus kitörése után az ukrajnai háború a nagyhatalmi geopolitikában második helyre szorult, ha pedig Tajvanon is kiéleződik a helyzet, még hátrébb kerülhet. A Kínai Népköztársaság kikiáltásakor, 1949-ben dekralálta, hogy a sziget Kína része. A gyakorlatban a II. világháborút követően számosan menekültek ide, akik nem akartak kommunizmusban élni. Amerika számára a koreai háború kitörését követően lett fontos a terület. XX. század második felében Tajvan több válságot is megélt, a legutóbbi hivatalos konfliktusban, 1995-ben Washington repülőgép-hordozókkal segítette a szigetet. Az elmúlt hónapokban ismét egyre több hír szól a területen tapasztalható feszültségről és agresszióról. Az Egyesült Államok szerepvállalása sokak szerint a térségbe telepített bázisok és az ott lévő katonák, illetve eszközök miatt is várható.
Kaiser Ferenc szintén a lehetséges gócpontok között említi Tajvant, emellett Venezuelában, Guyanában, Szíriában látja a következő proxyháború kialakulásának lehetőségét. Utóbbi területén ráadásul jelenleg is konfliktus zajlik. Gyarmati István pedig Afrikában számít újabb közvetítőháborúra.
Borítókép: Tüntetés a gázai konfliktus nyomán (Fotó: Getty Images)
