Harmincöt éve ért véget a Szovjetunió afganisztáni háborúja

Harmincöt éve hagyták el a szovjet csapatok az 1979-es afganisztáni offenzíva területét. A háború egyike a XX. század neves helyettesítő háborúinak, mivel valójában nemcsak a szemben álló felek csatáztak. A hidegháború végével sem szűntek meg az összecsapások, sőt jelenleg is legalább három konfliktuszónát lehet összeszámolni, ahol a nagyhatalmak érdekszférája szerint történnek az események.

1998477705 Fotó: Getty Images/Mohammed Hamoud

A koreai háborút követően Amerika ismét az indokínai térségre figyelt, mivel a nemzetbiztonsági bizottság jelentése megállapította, hogy a kommunisták vietnámi előretörése fegyveres beavatkozás nélkül is befolyásnövekedést eredményezne a nem kommunista országokban, tehát az USA számára presztízsveszteség a lezárult indokínai háború. Washington a Viet­námi Köztársaságban látta az ellensúlyt jelentő antikommunista államot, ami képviselheti az amerikai érdekeket, ezért pénzügyileg, katonailag és technikailag támogatta Saigont.

1965-től az Egyesült Államok folyamatosan küldte a szárazföldi csapatokat Dél-Vietnámba, ahol az amerikai katonák egyszerre harcoltak az észak-vietnámiakkal és a dél-vietnámi gerillákkal. Az USA 1973-ban hagyta el vesztesként a területet, majd három év múlva, északi vezetéssel megalakult a Vietnámi Szocialista Köztársaság. Az ott harcoló amerikaiak több generációra szóló traumát szereztek.

Ekkor már túl volt a világ az 1962. októberi kubai rakétaválságon, a hidegháború legforróbb pillanatán. Washington korábban Nagy-Britanniába, Olaszországba és Törökország területére telepített a Szovjetunió felé néző rakétákat, mire válaszlépésként a Fidel Castro vezette szovjetbarát Kubába érkeztek rövid és közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákra szerelt atomfegyverek. A sziget köré vont tengeri blokád az invázió lehetőségét hordozta, ám végül kompromisszumos megoldás született: Kubából és Törökországból is eltűntek a rakéták. Mind az USA, mind a Szovjetunió presztízsveszteségként élte meg az eseménysort.

Afganisztán a SZU Vietnámja

Az afganisztáni szovjet beavatkozás mindezen tapasztalatok nyomán született, és a hidegháború utolsó, nagy fegyveres konfliktusaként vonult be a történelembe. Az 1979 és 1989 közötti időszak alapvetően nem volt újdonság az ország számára, mivel területe számos esetben szolgált ütközőzónaként az egyes birodalmak között. A szovjet offenzíva előtti évtizedekben a két nagyhatalom erőviszonyai kiegyenlítettek voltak a térségben, ám az 1977-es pakisztáni puccs és az iráni forradalom nyomán ez megváltozott.
1973-ig Zahir sah vezette az országot, majd a monarchia megbukásával elnöki rendszer következett. Az Afgán Népi Demokratikus Párt puccsot hajtott végre és átvette az ország vezetését. A párt azonban nem volt egységes, míg a miniszterelnök nyitott az Egyesült Államok és Pakisztán felé, a másik oldal Brezsnyevvel tartotta a kapcsolatot. Az ott lakók között végül az egész országra kiterjedő felkelés robbant ki. A szovjetek intervencióját a Brezsnyev-doktrína ázsiai alkalmazásának is nevezik, okaként pedig a térségben bekövetkezett változásokat, a szovjetek Irán és Pakisztán támogatását sejtik a szakértők a háttérben. De az sem elhanyagolható, hogy veszélybe kerülhetnek az Afganisztán déli határánál haladó kőolajszállítmányok. Csicsmann László tanulmánya szerint az 1979. december 24-én kezdődő offenzívát a szovjetek Vietnámjának hívja, mivel a háború hatalmas ember- és presztízsveszteséggel járt a Szovjet­unió számára.

– Afganisztánt a domborzati viszonyai teszik nehéz tereppé. A kevert etnikum, a társadalmi struktúra, a vallási fanatizmus, az egyén szerepe a közösségben mind hozzájárult a Szovjetunió nagy méretű veszteségeihez – mondja el Kaiser Ferenc, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense.

Amerika pénzzel és fegyverekkel támogatta Afganisztánt, a CIA-n és a pakisztáni titkosszolgálaton keresztül jutott el a segítség az afgán ellenállókhoz. Gyarmati István biztonságpolitikai szakértő szerint a háború nem úgy indult, hogy az amerikaiak felhasználták az afgánokat a helyettük való háborúzás érdekében, hanem „az ellenségem ellensége a barátom” elv alapján a már zajló háborúban gyengítették a szovjeteket az afgánok támogatásával.

A napjainkban zajló konfliktusok közül Magyarországot legjobban az orosz–ukrán háború érinti, amelyben szintén a támadás után érkezett az amerikai és az európai segítség, tehát – ahogy Gyarmati István fogalmaz – a háború „elproxysodott”. Az izraeli háború is magán viseli a proxyháború egyes jegyeit. Ám a Hamász és a Hezbollah nem államok, hanem résztvevők, amelyeket Kasier Ferenc szerint Irán ruházott fel eszközökkel, kiképzéssel és pénzzel.

Szakértők gyakran jelzik, hogy a gázai konfliktus kitörése után az ukrajnai háború a nagyhatalmi geopolitikában második helyre szorult, ha pedig Tajvanon is kiéleződik a helyzet, még hátrébb kerülhet. A Kínai Népköztársaság kikiál­tásakor, 1949-ben dekralálta, hogy a sziget Kína része. A gyakorlatban a II. világháborút köve­tően számosan menekültek ide, akik nem akartak kommunizmusban élni. Amerika számára a koreai háború kitörését követően lett fontos a terület. XX. század második felében Tajvan több válságot is megélt, a legutóbbi hivatalos konfliktusban, 1995-ben Washington repülőgép-hordozókkal segítette a szigetet. Az elmúlt hónapokban ismét egyre több hír szól a területen tapasztalható feszültségről és agresszióról. Az Egyesült Államok szerepvállalása sokak szerint a térségbe telepített bázisok és az ott lévő katonák, illetve eszközök ­miatt is várható.

Kaiser Ferenc szintén a lehetséges gócpontok között említi Tajvant, emellett Venezuelában, Guyanában, Szíriában látja a következő proxyháború kialakulásának lehetőségét. Utóbbi területén ráadásul jelenleg is konfliktus zajlik. Gyarmati István pedig Afrikában számít újabb közvetítőháborúra.

Borítókép: Tüntetés a gázai konfliktus nyomán (Fotó: Getty Images)