Száznyolcvan éve született Munkácsy Mihály

Munkácsy Mihály éles megfigyelő volt. A festőzseni száznyolcvan éve látta meg a napvilágot. Szociográfusi érzékkel, mély pszichológiával rajzolta meg város és a falu közösségeit. Az asztalosinasból lett világsztár bár romantikus-realista festőként ismert, bőven hatottak rá az impresszionisták is.

Mihály Munkácsy Hungarian school Strike 1895 Oil on canvas Mihály Munkácsy (1844-1900) (Photo by Ann Ronan Picture Library / Photo12 via AFP) Fotó: Photo12 via AFP

A művészettörténeti legenda szerint Cécile vitte a nagy tehetséget a zsánerfestészet közelébe, s terelte a szalonképek és polgári életpillanatok felé. Kétségtelen, hogy Munkácsy sok olyan képet festett, amely a megrendelői igényeket tükrözte, s nem a géniusz látomásait formálta meg. Ám, hogy különösebb nehézségek nélkül elkészültek a nagyszabású víziók is, mint a Milton, a Golgota, a Krisztus-trilógia és a többi lenyűgöző festmény, azt mutatja, hogy Cécile nem gátolta, inkább támogatta férje kibontakozását.

Hadd meséljek el egy aprócska jelenetet ebből az együttélésből, amely nemcsak Cécile értékesítői zsenialitását tükrözi, de azt is, milyen mélyen és lényeglátóan ismerte fel Munkácsy festészetének irányát. A népszerű magyar festő jelentőségét, művészi teljesítményét sokan a már évek óta ünnepelt magyar zeneszerző, Liszt Ferenc nagyságához hasonlították. Cécile, aki jól forgott a szalonéletben, elegáns fogadást rendezett a két magyar géniusznak. A kezdeményezést a széles közönség felé úgy hirdették meg, mint ami elsősorban Liszt életművének szólt, ám Cécile úgy irányította az eseményeket, hogy a muzsikus zseni karizmájának fénye Munkácsyra ragyogjon. Így végül a párizsi magyar művészsztárok ünneplése lett az estély.

Cécile felismert valami lényegeset. Liszt, akárcsak Munkácsy, pontosan érezte a század utolsó évtizedeiben uralkodó korszakváltó hangulatot. Az érzelmeket pásztázó, múlt időket kutató, néplelket kereső romantika lassan kimerült, elvesztette erejét, lendületét, s ők mindketten képesek voltak valami egészen újat, eredetit alkotni. Liszt második, harmadik, negyedik Mefisztó keringője vagy A Villa d'Este szökőkútjai már az impresszionistáknak, Debussy és Ravel zeneiségének előhírnökei. Munkácsy is át tudott lépni a realisztikus romantika forma- és színnyelvén. Poros útja akár kikerülhetett volna az impresszionisták első kiállítására is. Éppen abban az évben festette.

A kép két változatban is elkészült. Egyik mélyebb, mint a másik. Az alkonyi tájban vágtató háromlovas kocsi, a felvert por által eltakart mindenség, a hanyatló nap, a semmiből induló, sehova sem vezető út, a valóságtól elszakadó atmoszféra már nem a XIX. század történelmi, tudományos, polgári biztonságáról beszél, hanem valamiféle egzisztencialista elveszettségélményről, mintha a robogó kicsi az eliramodó idő, az élet ködbevesző vonalait mutatná. Ha a képet nézzük, szinte Turner gőzmozdonyát látjuk, vagy – s ez az igazán meghökkentő – Claude Monet 1872-ben festett képét, az Impresszió, a felkelő a napot. Monet művét kiállították az impresszionisták első, 1874 tavaszán rendezett kiállításán, Munkácsy Poros útját nem.

Bár nincs rá bizonyítékunk, hogy Munkácsy megnézte a kiállítást, nehéz feltételezni, hogy az útját kereső sztárfestő kihagyta volna a különleges tárlatot. Az viszont tény, hogy tudott az impresszionistákról, s bizonyos fokig idegenkedett tőlük. De lehet, hogy azok az utalások, amelyeket ezzel kapcsolatban találtak a művészettörténészek nem is annyira a mozgalom céljairól szólnak, inkább azt a sértettséget tükrözik, amit a romantikus-realista festő érezhetett, amikor meg-megtámadták a fiatal modernek. Hogy erősen hatottak rá, azt nehéz tagadni. Sőt vannak, akik úgy vélik, a Poros út (mindkét változata) legalább akkora szellemi ugrás, mint az a munka, amivel berobbant a művészet élvonalába, az előzmények nélkül, a semmiből előbukkant Siralomház.

Hadd hozzam ide a kor ugyancsak különleges alakját, Nietzschét, aki a nyolcvanas években született Zarathusztrájában éppen az általmenőket dicséri: „Szeretem azokat, a kik nem tudnak élni, hanemha mint lemenők, mert ők az általmenők.” S Nietzschével, Liszt Ferenccel, no, meg persze Munkácsyval egy egész korszak megy le és lép át valami másba, egy olyan érába, ami nekünk, XX. századi embereknek nem múlt, hanem jelen. Munkájukban tapintható az a korszakváltás, ami végbement, amit végbevittek művészgéniuszaink.

Hogy mennyiféle bizonytalansággal terhes a XXI. századi ködbe vesző poros utunk, arról elmesélek valami érdekeset. Barátom nemrégiben megvizsgáltatta a falán lógó hatalmas festményt. Tudta, hogy az Újoncozás eredetijét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, ahogy azt is, hogy a képhez készült tanulmányok néha piacra kerülnek, és hogy Munkácsy némelyik képét több példányban is elkészítette. Igaz, az újrafestett képek eltérnek az első változattól, mivel a mester változtatni akart a koncepción. Ez a kép viszont pontos mása az eredetinek. De mégis. Hátha. Úgy döntött tehát, szakemberhez fordul. A tudományos festékanalízis kiderítette, hogy a kép az eredeti elkészülte után három-négy évvel, valamikor a 1880-as évek elején került vászonra. Hogy hol és hogyan, arról nem tudott semmit mondani a szakember. Ha esetleg Munkácsy műtermében, netán a mester részvételével, akkor nagyon sokat ér. Ha csak egy ügyes piktor másolata, esetleg a festmény első tulajdonosa, Eduard von Goebel báró készíttette, mikor eladta az eredetit, akkor ugyan érdekes művelődéstörténeti tanú, de soha nem lesz a műkincspiac sztárja. Örülnék, ha soha nem adná el azt a képet. Szeretek alatta üldögélni és élet, halál, szerelem nagy kérdéseiről elmélkedni öreg barátommal. Hiszen lassan mi, XX. századi emberek is letűnőkké, általmenőkké válunk.

Borítókép: Munkácsy Mihály: Sztrájk (Fotó: AFP)