Száznyolcvan éve született Munkácsy Mihály

Munkácsy Mihály éles megfigyelő volt. A festőzseni száznyolcvan éve látta meg a napvilágot. Szociográfusi érzékkel, mély pszichológiával rajzolta meg város és a falu közösségeit. Az asztalosinasból lett világsztár bár romantikus-realista festőként ismert, bőven hatottak rá az impresszionisták is.

Mihály Munkácsy Hungarian school Strike 1895 Oil on canvas Mihály Munkácsy (1844-1900) (Photo by Ann Ronan Picture Library / Photo12 via AFP) Fotó: Photo12 via AFP

Lenyűgöz Munkácsy festészete. Legjobb barátomnál, a nappaliban egy fél falat beborítja egyik képe. Az Újoncozás alatt birkóztunk, társasoztunk, tanultunk, és próbálgattuk, miket kell a lányok fülébe sugdosni. Különös kép. Ha a néző nem tudja a címet, vagy nem érti, mit jelentett a XIX. században az újoncozás, nehezen igazodik el a festményen. Számomra éppen ez adta az érdekességét. A kocsmai társaság főalakja egy semmibe meredő, feszült testtartású férfi. Valamivel küszködik. Mellette, az asztal túloldalán hárman beszélgetnek, mintha valami komoly dologról vitatkoznának. Egyikük mond valamit, a másik a borosüveggel felé bökve szól közbe, a harmadik erősen figyelve felettük áll. Az asztal innenső oldalán egy szerelmespár. A fiúnak mintha felszaladna a szemöldöke, talán kérdez valamit. A lány megbillenő fejjel, apró mosollyal felel, bizonyára azt válaszolja: persze, hogy megvárlak, persze, hogy hű leszek. S végül a kompánia két tagja vidáman borozgat, nevetve incselkedik velük egy lány, aki a kocsmához tartozhat. Milyen sok arc, indulat és gondolat. Milyen sokféleképpen lehet viszonyulni ugyanahhoz a kérdéshez. Mert – tudva a kép címét – Munkácsy éppen azt beszél el, ki hogyan dolgozza fel, ha el kell menni katonának, el kell hagyni az otthont, más életet kell kezdeni vagy éppen a meglévő egyetlent kell kockára tenni.

Sok olyan képet festett, amely a megrendelői igényeket tükrözte, de könnyen elkészültek a nagyszabású víziók is. Fotó: Heritage Images

Éles megfigyelő volt Munkácsy, kivételes tehetség, méltán világhírű festőzseni. Az elemzők azt írják róla: szociográfusi érzékkel festette meg város és a falu közösségeit, de talán fontosabb, hogy kiváló lélekismerő volt. Mély pszichológiai tudással alkotott arcokat, teremtett testbeszédet, a legbanálisabb emberi gesztustól, az ásítástól egészen a legmagasztosabb helytállásig, a megfeszíttetésig. Zsenialitásához méltó volt nagyszerű művészpályája: asztalosinasból lett világsztár. Tehetségét könnyű volt felismerni, szinte kézről kézre adták pártfogói, míg – ugyancsak támogatóinak segítségével, egészen pontosan a De Marches házaspár bőkezűségének köszönhetően – meg nem nyithatta párizsi műtermét, ostromolni nem kezdték műgyűjtők, galériák, megrendelők.

Nem csak a műértők szerették. 

Rajongtak érte az asszonyok is. 1875-ös önarcképén szinte úgy néz ki, mint antik faun, aki Árkádia ligeteiben hajkurász nimfákat és kalandokat. Bozontos, göndör haj, előrekunkorodó kusza szakállrengeteg, elszánt pillantás, határozott arcél. Bizonyára erősen közelítette a kor férfiideálját. Ifjú korában súlyos nemi betegséget szedett össze, s bár felgyógyult a kórságból, úgy tartják, végül mégis a szifilisz szövődményei vezettek elméje megbomlásához és halálához. Kezdet és vég, s közben néhány hatalmas kaland, viharos szerelem, őszinte rajongás és csalfa számítás. Legfontosabb kapcsolatát Henri Edouard de Marches báró felesége, illetve özvegye, Cécile Papier jelentette, akit később el is vett. Hogy mikor szövődött a románc, azt nem tudta kideríteni a művészettörténeti nyomozás, de tény, hogy a báró 1873-ban bekövetkezett halála után a pár hamar egybekelt. A báró és neje 1870-es megismerkedésük után nyomban bőkezűen támogatta a sikeres festőt, s a művészfeleséggé vált hajdani báróné egész életében rendkívüli tehetséggel menedzselte Munkácsyt.

A művészettörténeti legenda szerint Cécile vitte a nagy tehetséget a zsánerfestészet közelébe, s terelte a szalonképek és polgári életpillanatok felé. Kétségtelen, hogy Munkácsy sok olyan képet festett, amely a megrendelői igényeket tükrözte, s nem a géniusz látomásait formálta meg. Ám, hogy különösebb nehézségek nélkül elkészültek a nagyszabású víziók is, mint a Milton, a Golgota, a Krisztus-trilógia és a többi lenyűgöző festmény, azt mutatja, hogy Cécile nem gátolta, inkább támogatta férje kibontakozását.

Hadd meséljek el egy aprócska jelenetet ebből az együttélésből, amely nemcsak Cécile értékesítői zsenialitását tükrözi, de azt is, milyen mélyen és lényeglátóan ismerte fel Munkácsy festészetének irányát. A népszerű magyar festő jelentőségét, művészi teljesítményét sokan a már évek óta ünnepelt magyar zeneszerző, Liszt Ferenc nagyságához hasonlították. Cécile, aki jól forgott a szalonéletben, elegáns fogadást rendezett a két magyar géniusznak. A kezdeményezést a széles közönség felé úgy hirdették meg, mint ami elsősorban Liszt életművének szólt, ám Cécile úgy irányította az eseményeket, hogy a muzsikus zseni karizmájának fénye Munkácsyra ragyogjon. Így végül a párizsi magyar művészsztárok ünneplése lett az estély.

Cécile felismert valami lényegeset. Liszt, akárcsak Munkácsy, pontosan érezte a század utolsó évtizedeiben uralkodó korszakváltó hangulatot. Az érzelmeket pásztázó, múlt időket kutató, néplelket kereső romantika lassan kimerült, elvesztette erejét, lendületét, s ők mindketten képesek voltak valami egészen újat, eredetit alkotni. Liszt második, harmadik, negyedik Mefisztó keringője vagy A Villa d'Este szökőkútjai már az impresszionistáknak, Debussy és Ravel zeneiségének előhírnökei. Munkácsy is át tudott lépni a realisztikus romantika forma- és színnyelvén. Poros útja akár kikerülhetett volna az impresszionisták első kiállítására is. Éppen abban az évben festette.

A kép két változatban is elkészült. Egyik mélyebb, mint a másik. Az alkonyi tájban vágtató háromlovas kocsi, a felvert por által eltakart mindenség, a hanyatló nap, a semmiből induló, sehova sem vezető út, a valóságtól elszakadó atmoszféra már nem a XIX. század történelmi, tudományos, polgári biztonságáról beszél, hanem valamiféle egzisztencialista elveszettségélményről, mintha a robogó kicsi az eliramodó idő, az élet ködbevesző vonalait mutatná. Ha a képet nézzük, szinte Turner gőzmozdonyát látjuk, vagy – s ez az igazán meghökkentő – Claude Monet 1872-ben festett képét, az Impresszió, a felkelő a napot. Monet művét kiállították az impresszionisták első, 1874 tavaszán rendezett kiállításán, Munkácsy Poros útját nem.

Bár nincs rá bizonyítékunk, hogy Munkácsy megnézte a kiállítást, nehéz feltételezni, hogy az útját kereső sztárfestő kihagyta volna a különleges tárlatot. Az viszont tény, hogy tudott az impresszionistákról, s bizonyos fokig idegenkedett tőlük. De lehet, hogy azok az utalások, amelyeket ezzel kapcsolatban találtak a művészettörténészek nem is annyira a mozgalom céljairól szólnak, inkább azt a sértettséget tükrözik, amit a romantikus-realista festő érezhetett, amikor meg-megtámadták a fiatal modernek. Hogy erősen hatottak rá, azt nehéz tagadni. Sőt vannak, akik úgy vélik, a Poros út (mindkét változata) legalább akkora szellemi ugrás, mint az a munka, amivel berobbant a művészet élvonalába, az előzmények nélkül, a semmiből előbukkant Siralomház.

Hadd hozzam ide a kor ugyancsak különleges alakját, Nietzschét, aki a nyolcvanas években született Zarathusztrájában éppen az általmenőket dicséri: „Szeretem azokat, a kik nem tudnak élni, hanemha mint lemenők, mert ők az általmenők.” S Nietzschével, Liszt Ferenccel, no, meg persze Munkácsyval egy egész korszak megy le és lép át valami másba, egy olyan érába, ami nekünk, XX. századi embereknek nem múlt, hanem jelen. Munkájukban tapintható az a korszakváltás, ami végbement, amit végbevittek művészgéniuszaink.

Hogy mennyiféle bizonytalansággal terhes a XXI. századi ködbe vesző poros utunk, arról elmesélek valami érdekeset. Barátom nemrégiben megvizsgáltatta a falán lógó hatalmas festményt. Tudta, hogy az Újoncozás eredetijét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, ahogy azt is, hogy a képhez készült tanulmányok néha piacra kerülnek, és hogy Munkácsy némelyik képét több példányban is elkészítette. Igaz, az újrafestett képek eltérnek az első változattól, mivel a mester változtatni akart a koncepción. Ez a kép viszont pontos mása az eredetinek. De mégis. Hátha. Úgy döntött tehát, szakemberhez fordul. A tudományos festékanalízis kiderítette, hogy a kép az eredeti elkészülte után három-négy évvel, valamikor a 1880-as évek elején került vászonra. Hogy hol és hogyan, arról nem tudott semmit mondani a szakember. Ha esetleg Munkácsy műtermében, netán a mester részvételével, akkor nagyon sokat ér. Ha csak egy ügyes piktor másolata, esetleg a festmény első tulajdonosa, Eduard von Goebel báró készíttette, mikor eladta az eredetit, akkor ugyan érdekes művelődéstörténeti tanú, de soha nem lesz a műkincspiac sztárja. Örülnék, ha soha nem adná el azt a képet. Szeretek alatta üldögélni és élet, halál, szerelem nagy kérdéseiről elmélkedni öreg barátommal. Hiszen lassan mi, XX. századi emberek is letűnőkké, általmenőkké válunk.

Borítókép: Munkácsy Mihály: Sztrájk (Fotó: AFP)