Hasonlóan a Magyar Zene Házában megrendezett Thy Catafalque-koncerthez, a MOMkultban felvonultatott előadás is szokatlannak ígérkezett. Anneke harminc éve énekel a metálszíntéren, így nagyrészt a rockereket vonzza, akiket viszont ezúttal a küzdőtér helyett egy színházteremben várták ülőhelyeik, és ha kiállták a hosszú sort a büfénél, a sört sem vihették be magukkal. Érkezésemkor még a vártnál is több normcore ruhákba öltözött zenerajongó fogadott, ám mint kiderült, az ugyanitt megrendezett Jazzy Fesztivál miatt. Kezdés előtt belenéztem egy szabadtéri koncertbe: ha már előzenekar nem volt, valahogy pótolni igyekeztem a szokásos középszerű zenei élményt, csak a miheztartás végett, hogy még jobban értékeljem a nagyságrendekkel jobb fő műsorszámot.
A koncert fél óra csúszással kezdődött az énekesnő kérésére, aki szerint behallatszódott a jazzfesztivál – mivel én ilyesmit nem tapasztaltam, ez elismerésre méltó perfekcionizmusnak tűnt, de aztán később valóban beszűrődött itt-ott a párhuzamos koncert. Amivel szerencsére a végére is értünk az est komolyabb negatívumainak. Látványvilágában igen minimalista előadást láthattunk: zongora, két hegedűs, egy brácsás és egy csellista, Annekével együtt négy nő és két férfi, semmi felszínesség, beszéljen csak a zene. És persze Anneke, aki minden dalt igyekezett felvezetni, tette mindezt szórakoztatóan, egy ízben például szemüveget öltve, papírról ismertette a metál számtalan alműfaját, benne olyan vadhajtásokkal, mint
a nemzetiszocialista black metál és a pornogrind.
A nyitány a funkos Faith No More From Out of Nowhere című dala volt, amiben a vonósok inkább csak az újdonság varázsával tudták észrevétetni magukat, nem úgy a második tétel, az Iron Maiden-féle The Trooper alkalmával, ami instrumentális részről abszolút felért az Apocalyptica legjobb Metallica- (és persze Slayer-, Pantera- és a többi) átirataihoz. Aztán jött a Scorpionstól a Still Loving You, ami világossá tette, hogy Anneke és társai nem azzal töltötték a próbákat, hogy lemásolják az Apocalyptica receptjét, és a metálzene minden lendületét és dallamosságát átültessék vonósokra és zongorára. A tempón lassítottak, a hangszeresek pedig inkább csak kísérték Anneke gyönyörű hangját, aki mintha azt próbálta volna bizonyítani, hogy a gitáralapú metálzene nemcsak instrumentális virtuozitásban, de vokálban is végtelen lehetőségeket rejt. Ő legalábbis megpróbált felülmúlni mindenkit Bruce Dickinsonon át James Hetfielden keresztül Ozzy Osbourne-ig.
