Amalie Bruun zenészcsaládból származik: zongorázni és gitározni tanult, apjával, a gitáros-énekes Michael Bruunnal közösen debütált lemezen 2006-ban, 21 évesen. 2011 és 2014 között az Ex Cops nevű popduóban zenélt az akkori pasijával, akit aztán lecserélt egy metáldobosra, 2014-től pedig a Myrkur (izlandi nyelven: sötétség) lett zenei munkásságának fő fókusza. Eleinte nem is lehetett tudni, hogy ő áll a fekete fém műfajú szólóprojekt mögött, az M című debütáló albuma alkalmával pedig az Ulver, a Mayhem, az Arch Enemy és a Satyricon hangszeresei segítettek be neki a skandináv metálos színtérről.
A lemez producere az Ulver frontembere, Kristoffer Rygg volt, e zenekar hatását pedig le sem tagadhatná Amalie (a Darkthrone és fekete fémes társai inspirációja mellett, természetesen). Ami azért is érdekes, mert a norvég együttes hiába alkotott maradandót 1993 és 1997 között három zseniális metál albummal, a negyedik lemezükkel már szakítottak is a műfajjal. Az Ulver a fekete fémzene szokásos nyers, koszos és karcos hangzását, misztikus, borongós atmoszféráját éteri énekkel avatta földöntúlivá, ehhez a kombinációhoz pedig talán még jobban is illik Bruun Enya- és Loreena McKennitt-idéző, túlvilági, autentikus és fülbemászóan melodikus éneke. A Myrkur tehát ott folytatta, ahol az Ulver 1997-ben abbahagyta, az eredmény pedig egy zseniális és nagy elődeihez képest is különleges megszólalású lemez lett. És pont ahogy az Ulver is megindult az ambient és az elektronika felé (egyben fősodorbeli ihletőik előtt is tisztelegtek például a hippikorszak zenéjét megidéző Childhood’s End című pazar feldolgozásalbummal), úgy a Myrkur is a folkzene felé finomodott az évek során, ami azért sem probléma, mert mindkét előadó kihozta a maximumot a műfaj kereteiből, ideje volt továbblépniük.
Hiába minden lágyulás és lassulás, a Myrkur továbbra is vonzza a metálosokat, ráadásul szép számban, derült ki az A38-on megrendezett koncert közönségének összetételéből. (Amiről az jutott eszembe, hogy ha a hölgy nem őszinte rajongásból, hanem csak sikerekre vágyva választotta volna ezt a műfaj, akkor sem tett volna rossz lóra, hiszen talán a metálnak vannak a legfanatikusabb rajongói, akiknek még az öltözködését is zenei ízlésük határozza meg.) Előzenekarként egy hasonlóan megszelídült zenész melegítette a közönséget szólóban, Jonathan Hultén, a svéd Tribulation egykori gitárosa, aki heavy metal helyett immár folkos countryzenében utazik. A színpadot virágokkal és szőlővel futtatták be, valamint madárcsicsergés és lombokat borzoló szellő hangjával varázsolták burjánzó kertté, ahol Jonathan Hultén egy boltív előtt énekelt és játszott egy szál akusztikus gitáron, fehér arcfesték, sötét fátylak és egy gigantikus fejdísz alatt (utóbbi olyan volt, mint amit Charlotte Rampling viselt a Dűne című film boszorkányaként). Habár tizenöt évig gitározott a Tribulationben, inkább énekének széles hangtartománya marad emlékezetes alig félórás fellépéséből. Összességében Jonathan Hultén produkciója találó felvezető volt a Myrkur fellépéséhez, hogy aztán Amalie Bruun bemutassa, hogyan kell ugyanezt még sokkal jobban csinálni.
Miután a színpad arborétumból egy téli skandináv erdővé kopott csupasz fák sziluettjével, megérkeztek a Myrkur turnézenészei. A nemek aránya is egészen kiegyensúlyozott volt Maja Shininggel, aki a Forever Still nevű dán rockbandából érkezett, basszusgitár és billentyűk mellett háttérvokálosként már-már Amalie Bruunhoz is felért. A frontasszony nemcsak vele énekelt olykor duettet, de a legfolkosabb szám, a négyszáz éves skót népdalon alapuló House Carpenter alkalmával Jonathan Hultént is visszahívta az akusztikus gitárjával együtt.
