Magna Hungaria volt az a terület, ahová a 13. század 30-as éveiben Julianus barátnak sikerült visszatérnie és találkoznia a még ott élő ősmagyarokkal, közvetlenül a tatárjárás előtt.
A régészeti és nyelvészeti bizonyítékok alapján őseink Kr. e. 4000 körül az Ural-hegység környékén éltek. Az MTA 2023-as kutatási eredményei szerint a magyar őshaza a Urálon túl és Délnyugat-Szibéria nyugati zónájában körvonalazható, a Tobol–Irtis–Isim folyók vidékén.
A Kr. e. III-II. évezred fordulóján válhatott szét a finn ág és a vogul-osztják ág, ez utóbbihoz tartoznak a magyarok ősei is. A magyar őskultúrában azonban nagyon erős a sztyeppei vonal, ami viszont a finnugor népeknél nincs jelen, ezért nagy valószínűséggel magyarság kialakulásában a sztyeppei ótörök népek is részt vettek.
Ótörök lovasnomád népnek tekinthetőek a szkíták, a hunok, a kazárok és az avarok.
A népvándorláskori népcsoportok alapvetően két okból vándoroltak: vagy megváltozott az éghajla és a környezeti viszonyok, vagy pedig egy náluk erősebb nép érkezett az adott területre és annak hatására kell továbbvándorolniuk.
Magna Hungariában ősmagyarok éltek?
Magna Hungaria területe a Volga és Káma folyók vidékén volt, a mai Tatárföld területén. Ehhez a területhez és időszakhoz kötődik az úgynevezett Kushnarenkovo–Karajakupovo régészeti kultúra.
Tudományos viták folynak arról, hogy ez a kultúra mennyiben tekinthető csak ősmagyarnak vagy inkább kevertnek.
A népesség félnomád jellegű volt. Falvaikban félig földbe vájt kunyhókat építettek, és lovat, szarvasmarhát, juhot, valamint kecskét tartottak. Sírmellékleteikben kengyelt, zablát, lószerszámokat is találtak a régészek. Genetikailag kevert, europid-mongolid jellegűnek számítottak. A 2018-ban Kásler Miklós vezetésével végzett archeogenetikai kutatások kimutatták, hogy az Árpád-ház tagjai eurázsiai eredetűek. Csősz Aranka, Szécsényi-Nagy Anna, Csáky Veronika és Mende Balázs
archeogenetikai kutatásaikból egyértelműen kiderül, hogy magyarok női ágon finnugor, türk és közép-ázsiai származásúak.
