Ma az egyik oldalon egy háborúban álló ország, Ukrajna, a másik oldalon pedig Magyarország van. Az utóbbi három-négyszeres fizetéseket tud kínálni, és a békés életet. Ezért gondolják sokan, hogy a kárpátaljai magyarságnak nincsen jövője. De ez nagy tévedés. Aki ezt gondolja, az nem ismeri az elmúlt száz év harcait, azt a szívósságot, amivel a magyarok mindent túléltek. Munkácstól nem messze, Szolyván az egykori gyűjtőtábor területén fekete táblákra tizenkétezer név van felvésve, akiket elpusztított a málenkij robot és a sztálini terror. Nem csak kárpátaljaiak persze, a trianoni Magyarország területéről is hurcoltak oda férfiakat, de az biztos, hogy a térség magyarsága hihetetlen véráldozatot szenvedett el a háborúban és utána a megtorlásban. A halottakat tekintve a délvidéki magyarság mellett a legnagyobbat. Mégis talpra állt.
A Szovjetunió bukása után a magyar közösség megszervezte önmagát, és magyarországi segítséggel ugyan, de saját akarattal és nyakas makacssággal egy olyan intézményrendszert épített ki, amely lehetővé tette a megmaradást. Bölcsődétől a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskoláig teljes körű lett a magyar oktatás, és alapvetően a politika is hozta az eredményeket. Arányaiban Ukrajna nemzeti kisebbségei közül ma is a magyar a legszervezettebb és legöntudatosabb. Ez látszik a számokban, a magukat magyarnak vallók első nyelve 96 százalékban a magyar, a románoknál ez 92 százalék – a lengyeleknél viszont csak 12 százalék. Ezért is értelmetlen dolog a magyarokat, a magyarság számára fontos iskolarendszert és nyelvi jogokat a lengyelekéhez hasonlítani: az ő asszimilációjuk majdnem teljes, iskoláik alig vannak. A román-moldáv kisebbség összeadva létszámában több mint kétszerese a magyarnak – mégis kevesebb iskolája van, politikai szervezettsége jóval alacsonyabb. Van tehát mire büszkének lenni.
A kivándorlás mindig létezett, és tény: a háború 2014-es kitörése után felgyorsult. A 2022-es teljes körű orosz invázió után több tízezren menekültek el, többségükben katonakorú férfiak, de jórészt egyedül, nem a családdal együtt. A célpont ugyanakkor elsősorban Magyarország volt, ahonnan könnyű egy nap visszatérni.
Van is erre példa már most is, a háború alatt, amikor ez egyértelmű veszéllyel jár, hiszen a huszonöt és hatvan év közöttiek könnyen a frontra kerülhetnek, ha nincsen mentességük. Van olyan magyar férfi, akit fél év után vitt vissza a szíve egy kis Beregszász melletti faluba 2022-ben. Azóta, lassan két éve nem lép ki a házából-telkéről, ami egyébként már csak viszonylagos biztonságot ad. De otthon van, saját családja körében.
Nem, nem akar a frontvonalra kerülni, de amint a háború véget ér, családot ott fog alapítani, a Beregszászi-dombvidéken. Egy másik, Magyarországról tavaly visszatért barátom kertjében ülve is ezt érezni: a ragaszkodást a földhöz. Harminc-egynéhány évesen akár újra is lehetne kezdeni máshol, de ez fel sem merül. Itt kell megmaradnunk, mondja.
Ha valaki azt gondolja, hogy 2024-ben Kárpátalja üres, rosszul gondolja. A beregszászi MCC vagy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola termei, folyosói tele vannak fiatalokkal, és ők a jövő. Igen, jöttek be belső menekültek, egy részük soha nem megy majd vissza. De főleg a nagyvárosokban, Munkácson és Ungváron telepedtek le, ahol már eleve alacsony volt a magyarság aránya. Persze vettek házakat falvakban is. Ahogy egy helyi vendéglátóm mondja: a falujukban a Harkiv környéki gyerekek már kiválóan tudnak magyarul. Mert a magyar nyelvnek van presztízse. Sok helyi ukrán is magyar iskolába íratja gyermekét: azért, mert megéri. Magyarország ukrán perspektívából a fejlett nyugat, és Kárpátaljáról sokkal könnyebb átjönni Budapestre, mint elmenni Kijevbe. Európa, sőt a világ a magyar fővárosból nyílik ki Kárpátalja számára, nemzetiségtől függetlenül.
De a kapcsolat fordított is lehet, már csak ezért is van jövő. Gyönyörű ez a vidék. Nemcsak a Kárpátok magasai vagy a Tisza mély völgye, hanem a magyarlakta határ menti rész is. A Beregszászi-dombvidék hirtelen emelkedik ki a síkságból. A dombtetőkről egyik irányban a Kárpátok lánca látszik – Dercenből még a munkácsi vár is –, a másik irányban pedig az Alföld végtelenje. A dombok lábánál remek termálvíz tör fel, csak ki kell használni.
A városokon érezhető az elmúlt száz év, kevés érték épült a magyar idők óta. Elhanyagolt régiója volt ez először Csehszlovákiának, majd a Szovjetuniónak, de Ukrajnának is. Nekünk viszont máig ott van a gótikától a szecesszióig a magyar építészet számos gyöngyszeme, amire joggal büszke a kárpátaljai magyarság, és ami fontos célpontja lehet újra a magyar turizmusnak.
Itt van Verecke, Husztnak romvára, Kárpátalja határán, Bukovelben pedig hetven kilométeres összhosszúságú, osztrák színvonalon kiépített sípályarendszer. De épülnek pályák közelebb is a határhoz. Ha egy nap vége a pusztításnak, megindulhat újra a turizmus. Miért ne lehetne ide befektetni: szállodákba, éttermekbe, amelyek a magyar közönségre specializálódnak? Van egyébként már erre példa Körösmezőn, nem is egy vendégház a helyi kicsi, de kitartó magyarság kezében van. Rajtunk is múlik, hogy megérje visszamenni.
A háború negatív hatásai ellenére nincs kőbe vésve semmi. Ha Ungváron, Munkácson, sőt Beregszászon csökken is a magyarság aránya, a falvak megmaradnak. Az intézményrendszer kiválóan szervezett, az asszimiláció nem nagy, sőt nemritkán fordított, az ukrán–magyar problémák meg tárgyalással rendezhetők. Remek diplomatáink vannak Kárpátalján, sokat tesznek az ügyért. Azt kell látnunk, hogy a helyi magyarság szerint van magyar jövő Kárpátalján. Ez a döntő, az ő véleményük, a mi kötelességünk pedig a támogatás.
