Demkó Attila: Van jövő Kárpátalján

Száz-egynéhány éve egy vasútvonal határozta meg a magyar–csehszlovák határt. Aki annak délnyugati oldalán élt, Magyarországon maradt, aki északkeleti oldalán, Csehszlovákiához került. Addig nem létezett „kárpátaljai magyarság”, az új határ két oldala között semmilyen különbség nem volt. Az emberek ugyanazon az életszínvonalon, ugyanabban az országban éltek – mint ezer éve folyamatosan.

Mécsesgyújtás a Kárpátalja magyar férfilak 1944-es, szovjet lágerekbe történt elhurcolásának évfordulóján. Fotó: Nemes János

Nem, nem akar a frontvonalra kerülni, de amint a háború véget ér, családot ott fog alapítani, a Beregszászi-dombvidéken. Egy másik, Magyarországról tavaly visszatért barátom kertjében ülve is ezt érezni: a ragaszkodást a földhöz. Harminc-egynéhány évesen akár újra is lehetne kezdeni máshol, de ez fel sem merül. Itt kell megmaradnunk, mondja. 

Ha valaki azt gondolja, hogy 2024-ben Kárpátalja üres, rosszul gondolja. A beregszászi MCC vagy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola termei, folyosói tele vannak fiatalokkal, és ők a jövő. Igen, jöttek be belső menekültek, egy részük soha nem megy majd vissza. De főleg a nagyvárosokban, Munkácson és Ungváron telepedtek le, ahol már eleve alacsony volt a magyarság aránya. Persze vettek házakat falvakban is. Ahogy egy helyi vendéglátóm mondja: a falujukban a Harkiv környéki gyerekek már kiválóan tudnak magyarul. Mert a magyar nyelvnek van presztízse. Sok helyi ukrán is magyar iskolába íratja gyermekét: azért, mert megéri. Magyarország ukrán perspektívából a fejlett nyugat, és Kárpátaljáról sokkal könnyebb átjönni Budapestre, mint elmenni Kijevbe. Európa, sőt a világ a magyar fővárosból nyílik ki Kárpátalja számára, nemzetiségtől függetlenül.

De a kapcsolat fordított is lehet, már csak ezért is van jövő. Gyönyörű ez a vidék. Nemcsak a Kárpátok magasai vagy a Tisza mély völgye, hanem a magyarlakta határ menti rész is. A Beregszászi-dombvidék hirtelen emelkedik ki a síkságból. A dombtetőkről egyik irányban a Kárpátok lánca látszik – Dercenből még a munkácsi vár is –, a másik irányban pedig az Alföld végtelenje. A dombok lábánál remek termálvíz tör fel, csak ki kell használni.

A városokon érezhető az elmúlt száz év, kevés érték épült a magyar idők óta. Elhanyagolt régiója volt ez először Csehszlovákiának, majd a Szovjetuniónak, de Ukrajnának is. Nekünk viszont máig ott van a gótikától a szecesszióig a magyar építészet számos gyöngyszeme, amire joggal büszke a kárpátaljai magyarság, és ami fontos célpontja lehet újra a magyar turizmusnak. 

Itt van Verecke, Husztnak romvára, Kárpátalja határán, Bukovelben pedig hetven kilométeres összhosszúságú, osztrák színvonalon kiépített sípályarendszer. De épülnek pályák közelebb is a határhoz. Ha egy nap vége a pusztításnak, megindulhat újra a turizmus. Miért ne lehetne ide befektetni: szállodákba, éttermekbe, amelyek a magyar közönségre specializálódnak? Van egyébként már erre példa Körösmezőn, nem is egy vendégház a helyi kicsi, de kitartó magyarság kezében van. Rajtunk is múlik, hogy megérje visszamenni.

A háború negatív hatásai ellenére nincs kőbe vésve semmi. Ha Ungváron, Munkácson, sőt Beregszászon csökken is a magyarság aránya, a falvak megmaradnak. Az intézményrendszer kiválóan szervezett, az asszimiláció nem nagy, sőt nemritkán fordított, az ukrán–magyar problémák meg tárgyalással rendezhetők. Remek diplomatáink vannak Kárpátalján, sokat tesznek az ügyért. Azt kell látnunk, hogy a helyi magyarság szerint van magyar jövő Kárpátalján. Ez a döntő, az ő véleményük, a mi kötelességünk pedig a támogatás.