Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami közel fekszik a fővároshoz, az már nem is vidék. Azonban csak időrabló, kilométerfaló korunkban hiheti azt bárki, hogy a fővároson kívül már nincs is világ. Pedig húsz, negyven, hatvan kilométerre Budapesttől máris kinyílnak a virágok, bőg a jószág, csobog a víz, hajlik a nád, szánt-vet a nép. Legalábbis abban a korban, amikor Maczkó Mária meglátta a napvilágot – ő talán inkább azt mondaná, „földi születésnapján” – a vidék még vidék mindenféle értelemben.
Hogy a Pest megyei Turát éppen faluként vagy mezővárosként forgatta-e az időben a történelem, talán nem is annyira fontos. Aki valaha járt itt, szívesen visszaréved arra, amit látott. Sétál egy jót a Schossberger-kastély körül, mérlegeli, hogy valamiféle Loire-parti kultúrát igyekezett idelapátolni az építész, de magyar lett ez is, ahogyan minden, ami ideérkezett, immáron véglegesen a miénk. Tura ősi katolikus templomát hétszáz éve szentelték fel, s bár sokszor átépítették, máig élénken pislákol benne a hit lángja. A település sok jeles alkotó otthona, itt született például Sára Sándor filmrendező, ahogyan sokan mások is a magyar művelődés, tudomány nagyjai közül. Mégis a népművészet, és főleg a zene birodalma leginkább Tura, elég, ha csak a Cimbaliband, Zagyva Banda, Kovács László (a Gyöngyösbokréta alapítója), Győri Szabó József, Szaszkó József, Turai Kiss Mária nevét említjük. Az sem véletlen, hogy Bartók Béla annak idején másfél száz népdalt gyűjtött Turán – a népzene tehát nem jelképesen, hanem valóságosan is honos az itt élők szívében.
Honnan jönnek a dalok? Otthonról, erdőről-mezőről, nyári munkáról, vendéglőből, utcáról és tanóráról, vagyis jóformán mindenhonnan. Idős szülők harmadik gyermekeként született, nőtt, majd fülelt, figyelt a turai kislány, majd hamar eldöntötte, hogy maga is énekelget mások örömére. A fiatal Maczkó Mária zenei tehetségére tanárai figyeltek fel, majd következtek a debreceni tanulóévek. Talán az a pillanat a fordulópont az életében, amikor Olsvai Imre népzenekutató megérezte, hogy nem akárki, hanem csillogó fényű gyémánt kisasszony bukkant fel Turáról. Mária huszonkét évesen győzött egy Pest megyei énekversenyen, de – mint írja – „úgy éreztem, az isteni jel, amire figyelnem kell.” Szülőföldjén, a Galga mentén, vagyis a nyugati palócság déli területén kutatta, kereste a régi dalokat, énekelt asszonykórussal, barátkozott adatközlőkkel. Aztán a ’80-as években Halmos Bélával, Tímár Sándorral és másokkal közreműködve Maczkó Mária megérkezett az országos színtérre. Én is akkoriban hallottam először, valamikor a rendszerváltozás környékén. Valahogyan a magyar népdalnak, különösen a női éneknek mégis csak olyannak kell lennie, mintha lágy szellőt éreznénk a folyóparton, a hangot pedig a víz ringatná tovább, hogy így terjedjen a dal, sodorja a víz, majd jusson el mindenhova, ahol szeretetre és békére vágynak az emberek. Amikor Maczkó Mária énekét hallgatom, mindig lehunyom a szememet, a teremtő erő pedig elsodor messze tájakra, más időkbe, öröklétre ítélve, szabadon, szépen.