Vlagyimir Viszockij tótágasai

Viszockij többször járt hazánkban, sokan látták őt színpadon, dalai és sorsa pedig sok magyar művészt és kutatót megihletett. Hobótól Bereményi Gézán át Viczai Péterig tucatjával sorolhatnánk a hagyaték őrzőit.

Viszockij 1974 júliusában látogatott először Magyarországra. Sztanyiszlav Govoruhin rendezőnek írt levelében az énekes-színész a humorát is megcsillogtatta:: „17-én indulok Budapestre forgatni és bulizni… vissza Magyarországról 25-én, ha nem lesz puccs, ha pedig lesz, akkor 30-án.” Viszockij azért utazott Budapestre, mert a Mr. McKinley szökése című filmjéhez Mihail Svejcer rendező nálunk is vett fel jeleneteket. Az eredetileg megígért bőséges dalbetétek helyett Viszockij azonban csak csekély szerepet kapott a filmben, a végső vágásnál kiszórták a vele forgatott anyag nagy részét.

Ekkor, vagyis 1974 júliusában – Mészáros Márta filmrendező közbenjárására – Bánki Iván és csapata dokumentumfilmet forgatott a hazánkban tartózkodó Viszockijról. A Költő a Tagankáról páratlanul fontos filmfelvétel az énekesről, hiszen több dalát is előadta, valamint röviden színházáról, terveiről is szólt. 

A felvételen Viszockij társaságában Kozák András színművésszel „beszélgetett” egy presszó teraszán, kissé feszélyezetten ültek egymás mellett, talán a nyelvi akadályok, talán a láthatóan előre rögzített, merev témaválasztás miatt. A helyszínen hat vagy hét dalt rögzítettek, végül öt került be a dokumentumfilmbe. A belső tér, ahol Viszockij gitározik és énekel, a Rege szálló bárja, azért választották ezt a helyszínt, mert itt zongorát is tartottak. Odakint, a teraszon az egyik dal közben Viszockij váratlanul letette a gitárt, tótágast állt egy széken, majd szépen kinyomta magát egy asztalon is. Kár, hogy magyar kritikus éppen nem látta, nyilván nem tetszett volna a mutatvány…

Tudjuk azt, hogy Magyarországon Viszockijnak szinte mindig fel kellett lépnie a szovjet nagykövetségen és a megszálló szovjet hadsereg alakulatai előtt. Ez utóbbiról a mai orosz sajtó sok érdekes adalékot összeszedett, idős emberek emlékeznek arra, ahogyan Tökölön, Budapesten és más helyszíneken játszott nekik. Akadt olyan visszaemlékező, aki szerint szakmai értelemben Viszockij kimagaslott a társulatból, társai pedig szemmel láthatóan irigyen méregették, féltékenykedtek rá. Hogy az énekes-költő 1975-ben járt-e hazánkban, nem igazán világos, erről ellentmondásos nyilatkozatokat olvastunk, ha igen, akkor csak magyarországi szovjet hallgatóság előtt léphetett fel. Könnyen meglehet azonban, hogy mindössze annyi történt, hogy több akkori amatőr felvételére utólag rossz évszámot (vagyis 1975-öt) írtak, talán innen a félreértés. Egy évvel később, 1976 őszén azonban ismét hazánkban járt az orosz dalnok, a Taganka Színház látogatott Magyarországra. Két hétig tartózkodtak itt, hatalmas, elsöprően sikeres előadásokat tartottak, többek között a Hamletet is bemutatták, Viszockij karizmatikus és egyéni megformálásában.

A Taganka művészei tartalmas programokat bonyolítottak Budapesten. Megnézték például Darvas Ivánt az Egy őrült naplójában, és elragadtatással nyilatkoztak róla, még később, Moszkvában is emlegették. Több magyar színésszel, például Halász Judittal oroszul is tudtak szót váltani. Miután a debreceni Csokonai Színházban is játszottak, jutott idő egy hortobágyi lovasbemutatóra. Itt a lovakhoz jól értő Viszockij merész magánbemutatót tartott, a magyarországi bemutatókat kísérő szovjet újságírónő fel is jegyezte tudósításában a váratlan epizódot.

1976-ban Viszockij azt nyilatkozta egy magyar lapnak, hogy a szovjet televízió még nem fedezte fel, de húsz filmben játszott. A Magyar Nemzetnek adott interjújában néhány magyar barátját is megnevezte: Jancsó Miklóst, Makk Károlyt, Mészáros Mártát. Közülük talán az utóbbi a legfontosabb, nem véletlen, hogy 1977-ben forgatott Ők ketten című új filmjéhez Marina Vladyt és Viszockijt egyaránt megnyerte szereplőnek. Igaz, Viszockij csak afféle kameoszerepet kapott, valószínűleg pusztán azért, mert Vlady és ő ekkor már évek óta házasságban éltek. Igaz, inkább külön, mint együtt, hiszen mindketten sokat utaztak és dolgoztak, de a budapesti találkozás kiváló lehetőségnek látszott a vitás kérdések tisztázására. Ekkor ugyanis Viszockij már mindenféle szerekkel kábította magát, váltogatta a nőket, a szovjet titkosrendőrség pedig ráállt, tehát a közös munka jó alkalomnak látszott zilált magánéletük rendezésére.

Vlagyimir Viszockij ekkor járt utoljára Magyarországon.

Cseh Tamás többször is beszélt egy furcsa éjszakáról, amikor Jancsó Miklós elhatározta, hogy Rózsa utcai lakásán bemutatja neki Viszockijt. A buliban egyébként néhány más híresség, Andrzej Wajda és Marina Vlady is megjelent. 

Cseh Tamás a legszívesebben Vlady bámulatos alakját bámulta volna egész éjszaka, de Jancsóék szelíd unszolására végül kettesben maradhatott Viszockijjal. „Egyszer találkoztam vele. Úgy mutattak be neki, mint a magyar megfelelőjét. Ez persze nem igaz, én nem játszottam Hamletet, az utcán nem kapnak ölbe a rajongók. Az én hazámban csendesebben örülnek az emberek, másképpen szeretik az énekeseiket. Viszockijjal egész éjszaka énekeltük egymásnak a dalainkat. Nem értettem, mit énekelt, de fantasztikus erő áradt belőle. Tanultam tőle. Én addig halk, szomorkás dallamokat írtam. Viszockij akkor este kikapta a gitárt a kezemből és üvöltött. Kidagadtak a nyakán az erek. Hatására hajtottam ki én is a vadabb irányba.” Cseh és Viszockij valamiféle angol–orosz keveréknyelven igyekezett megértetni magát a szobában, de magukkal vittek két üveg vodkát is. Másfél-két órát muzsikálhattak együtt, „felváltva nyomkodtuk egymás kezébe a gitárt, belőlem is eltűnt a gátlás”, de aztán Viszockijnak végül mennie kellett, már várták a szovjet nagykövetségen. „Elvitték egy autóval, de mutatta, hogy jön vissza, mert ezt az éneklést nekünk tovább kell csinálnunk. Nem találkoztunk többé, nem tudom, mit gondolt erről a fiatal fiúról, aki voltam” – emlékezett Cseh Tamás, majd ezzel zárta visszaemlékezését: „Viszockij közölt valamit. Azt tőle tanultam, hogy nem a szépészetre kell helyezni a hangsúlyt, hanem hogy ott kell lenni. Hatalmas energiával mondta a dalokat, pedig csak nekem énekelt. Dehogy nekem, a dalt énekelte. Szerintem örült, hogy bemehetünk abba a szobába, és nem kell jópofáskodni.” Bereményi Gézával is találkozott ekkoriban Viszockij, arról beszélgettek, hogy az orosz énekes útlevelet, papírokat sem hozott magával, amikor Magyarországra érkezett, egyszerűen csak felszállt egy gépre, hazafelé pedig egy ismerős diplomata segítségével, zöldségszállító repülővel utazott. 

Marina Vlady később jól emlékezett az 1977-es budapesti forgatásra. Szerelmem, Viszockij című könyvében elmesélte, hogyan találkoztak és hogyan dolgoztak együtt ugyanazon filmben – életükben először és utoljára.

 „Másnap este kell forgatnunk egyetlen közös jelenetünket. Mészáros Márta rendezőnő egy futó kalandra csábító férfit játszat el veled. El vagyunk ragadtatva a gegtől. Még soha nem játszottunk együtt. De már nem olyan vicces a dolog, mert csak két napod van, és a rossz idő már ellopott tőlünk egy éjszakát. Több hete nem találkoztunk. Rengeteg mondanivalónk van egymásnak. Megyek a szállodába aludni egy kicsit. Szép akarok lenni a kettős találkozáskor, az életben és a filmen egyaránt. Pontosan fél hatkor begördül a vonat az állomásra. Bár bunda van rajtam, agyonfagytam, talán a kialvatlanságtól. Meglátlak a peron másik végén sápadtan, két óriási ismeretlen bőrönddel. Rám mosolyogsz, és kényszeredetten intesz a fejeddel, pompás néger lány száll le mögötted. Egy dzsesszzenekar tagjaként jött Budapestre, rokonszenvesek voltatok egymásnak a hosszú úton, és persze te nem tudsz ellenállni a női bájaknak. Most én erőltetek magamra egy mosolyt, nem csókollak meg, veled együtt kísérem a szép nőszemélyt a kijáratig. Ezek az elrontott találkozások szorongással töltenek el, amit csak nehezen tudok leplezni. Közös életünk során soha nem tudtam, kit kapok vissza elválás után. Az, hogy két annyira különböző országban, Franciaországban és a Szovjetunióban, két különböző világban élünk, örökös újabb alkalmazkodást igényel. Be kell mennünk a stúdióba, ki kell választani a »csábító« kosztümjét, meg kell tanulni a szöveget (oroszul játszunk), el kell próbálni a jelenetet. Nagyon fáj a fejem, és a szórakozottságod még jobban elszomorít. Nem vagy alkoholszagú, diszkréten meggyőződtem róla, de egy kicsit kótyagos vagy, és hiába keresem jóságos, gyöngéd tekinteted. Amikor megérkezünk a forgatás színhelyére, egy kis falusi utcába, minden olyan, mint a mesében. A reggel óta sűrű pelyhekben hulló hó mindent betakar, a lámpák nagy, csillogó pocsolyákat olvasztanak, teljes a csönd. A jelenet egyszerű. Egy asszonyt alakítok, akit egyik munkatársa meghív szombat estére. Moziból jövünk ki, csevegünk, rám nézel, átölelsz és megcsókolsz. Fölnevetek, te dühös vagy, elmagyarázom, hogy most először csókoltam meg férfit, aki nem a férjem, és hogy nem is olyan rossz, aztán otthagylak, a kamera rajta marad haragos arcodon. Többször fölvesszük a jelenetet. Minden egyes felvételnél megtörténik a csoda: szemed csupa huncutság, a migrénemet mintha elfújták volna, ajkunk összeforr, a kamera előtt átéljük azt, amit a valóságban nem sikerült átélnünk. Azóta több év eltelt. Ma már tudom, hogy szorongásom indokolt volt. Először láttam meg szemedben a jéghideg pánikot, amit az elvonás vált ki. De a filmvásznon egy férfi kíván egy nőt, és fölkavarja.” A csókra Mészáros Márta is jól emlékezett: „Marina Vladyval forgattunk, Viszockij meg átutazóban volt Magyarországon, eljött a forgatásra. Korábban összevesztek, nem nagyon tudtak beszélni egymással. Viszockij nem azért jött, hogy játsszon a filmben, de ki akartam békíteni őket, mondtam, hogy ugorjon be a következő jelenetbe, és szólítsa meg idegenként az utcán sétáló nőt. Leszólította, beszélgettek kicsit, majd váratlanul megcsókolta. Ez nem volt benne a forgatókönyvben. Ahogy az sem, hogy némi habozás után Marina visszacsókolta Vlagyimirt. Ez egy igazi csók volt, nem rendező találta ki.”

Ekkor azonban már semmi sem volt rendben a két színművész házasságában. Viszockij hamarosan újabb csapdába esett: alkohol után a kábítószerébe.

 Bő két év alatt annyira leromlott az állapota, hogy a halál leselkedett rá minden percben. Elvis Presley-hez és Michael Jacksonhoz hasonlóan őt is egy orvosi stáb tartotta életben különféle gyógyszerekkel, ha pedig elvonás kínozta, időnként a drogot is elnézték neki, sőt egyesek szerint még kapott is tőlük. Viszockijt gyakran kínozták különféle rohamok, vélhetően gyakori pokoli testi-lelki kínokat élt át. 1979-ben az egyik előadásán szívrohamot kapott, a klinikai halál állapotába került, egy orvos azonban megmentette. Végül – egy évvel később – a moszkvai olimpia idején már nem ébredt fel többé: valószínűleg újabb szívroham végzett vele. Temetésén hatalmas tömeg jelent meg, ami akkoriban ellenzéki politikai fellépésnek számított.

Mi volna az örökség? Az örökség maga a mindenség, a szabadság, az akarat – a nehéz sorsú művész testamentuma. A híres dalok változatlanul fontosak, Viszockij hajdani igazsága pedig ma is érvényes: „A daloknak sokkal jobb sorsuk van, mint az embereknek. Ha érdemesek rá, sokáig tudnak élni, nem úgy, mint az ember. Az ember ugyanis, ha jó, sokat idegeskedik, nyugtalankodik, és hamarabb meghal, mint a rossz. De a dal nem hal meg, sokáig tud élni.”

Farkashajsza

Rohanok, inam majd beleszakad,
De ma megint, akárcsak tegnap,
Tőrbe csaltak minket, tőrbe csaltak!
A kordon felé hajtanak!

Dupla csővel a fák mögül lőnek,
A vadászok árnyékban rejtőznek,
A hóban farkasok hemperegnek,
Mindnyájan mozgó céltáblák lettek.

Farkashajsza folyik, szürke ragadozókra,
Szopós kölykökre és anyafarkasokra,
Ordít a sok hajtó, tombolnak a kutyák,
Az erdő szélén vér ömlik a hóra.

Nem adnak semmi esélyt a farkasnak,
A vadászkéz még meg sem remeg!
Szabadságunk az erdőszélig tarthat,
Biztos kézzel leterítenek.

A farkas nem szeghet meg hagyományt,
Kölyökkorunkban vakok vagyunk,
Még farkasanyánk nevelte belénk:
A zászlókon túl mind meghalunk.

Lábaink és állkapcsaink gyorsak,
Felelj, falkavezér, mondd meg hát,
Puskacsövek elé űznek minket,
Miért nem törünk ki a tiloson át?

A farkas sem szabad, nem tehet mást,
Már én is érzem időm végét,
Akinek én jutottam, elvigyorodik,
És csendben rám fogja fegyverét.

Rohanok, inam majd beleszakad,
Ahogyan tegnap volt, úgy lesz ma is,
Tőrbe csaltak engem, tőrbe csaltak!
De üres marad a vadász marka is!
(Fordította: Földes „Hobó” László)

Ballada a két sebzett hattyúról

Harsan a kürt, gyerünk, gyerünk!
Hogy nyüzsög a sok szolga,
A kopók lelke nem remeg,
Kötélből lett fonva.

Hogy rohan a banda lőni,
A két hattyút megölni,
Száz nyíl süvít a cél felé.
A két madár régóta várt,
Csak egy percre, de egymásra talált,
És szállt a végzet elé.

A lány a Nap alatt lakott,
Hol kéklenek a csillagok,
Ott fenn csak a hattyú jár,
Ő a legszabadabb madár.

Tárd ki a szárnyad és repülj,
A felhők fölé kerülj,
Várnak az Úr hegyei,
Ahol más madár nem jár,
Ahová csak a jajszó száll,
És az angyalok énekei.

De a fiú ott is elérte,
Csak egy pillanat volt,
Csak egy perc, de megérte,
S már a hattyúdaluk szólt.

A két angyal táncolt, örült,
Aztán a föld felé repült.
Nem volt bennük félelem,
Az erdő mindent eltakart,
A sok vadász csak egyet akart,
Hogy vesszen el a szerelem.

Hogy izzadnak a gyilkosok,
Mert zuhannak, mint a kő,
Gyónnának, de hiába,
Hogy álljon meg az idő!

Szép szerelmük röpke násza,
Száll e versben a világba,
Egyetlen perc volt a szerelem,
Aztán zuhantak sebesen,
De örökre együtt maradnak fenn,
A mennyekben.
(Fordította: Földes „Hobó” László)

Maszkabál

Mosolyom, mint görbe tükörben, torz –
Ravaszul átejtettek, már belátom.
Kampós az orr, fülig ér a vicsor,
Akár egy velencei karneválon.

Szűkül a gyűrű, kezük elfogad,
És úgy cibál egész a szédülésig.
Bizony, lehet, hogy élő arcomat
A maskarások erre maszknak vélik.

Petárdafüst, konfetti! Mégse, nem…
Sandán merednek rám a maszkok mostan,
Azt ordítják, hogy rossz volt az ütem,
S megint a partnerem lábán tapostam!

Most mit tegyek? Jobb tán, ha elszököm?
Vagy zengjem azt, ami fülembe harsog?
Remélem, hogy vadálarcok mögött
Fogok találni egy-egy emberarcot.

Paróka, álarc – lám, felölti mind,
Rajtuk mesék vagy hősi művek rongya.
Balról a Hóhér, jobbról Harlequin,
És minden harmadik: Világ Bolondja.

Ez itt derékre festi át magát,
A másik bújni jött közénk a maszkban,
S van az, ki addig hordott álruhát,
Amíg feledte: ő a maszk alatt van.

Felkacagok, s magába vonz a tánc,
De lelkemet a nyugtalanság marja:
A Hóhér homlokán simult a ránc –
Letépni ezt a maszkot nem akarja?

Harlequin most már mindig könnyet ont,
És legbúsabbik képét fitogtatja?
Hát megbolondult mindegyik Bolond,
S magán felejtett képét mutogatja?!

A jó arcát csak el ne nézzem én!
A becsületét eltakarja rút had.
Hisz maszkot hord a védtelen fején,
Ki joggal fél, hogy gáncstól arcra bukhat.

Az álarc-titkot megfejtem pedig,
Hiszem, hogy analízisem a pontos:
A közöny maszkját azok viselik,
Kik védik arcuk köpéstől, pofontól.
(Fordította: Veress Miklós)