A modern kori feljegyzések szerint amióta Izrael állam létezik, két alkalommal láttak havat Jeruzsálemben, először 1950. január–februárban, másodszor pedig 2013. decemberében. Mindkét alkalommal teljesen megdöbbent a szent város lakossága. Az első havazás idején Izrael épphogy túljutott a függetlenségi háborúján, ideiglenesen megpihent az előtte álló véres emberöltő előtt, de olyan romos állapotban volt a gazdasága, hogy jegyrendszer működött, a zsidó lakosság nagy része öt évvel korábban még az európai vészkorszak elől menekült, a fiatalok zöme pedig épp akkor döntött úgy, hogy felépíti a zsidó utópiát ősei földjén, ezzel pedig megássa saját sírját.
Mert az országépítés két kézzel nem járt együtt a személyes boldogsággal.
Az elűzött palesztin lakosság túlélő része menekülttáborokba került, s bár hittek abban, hogy a frissen megalakított Izrael Államot elsöprik az arab csapatok, végül kudarcot vallott az egyesített haderők támadása, elvetve az izzó gyűlölet magvait. Akkor kezdett el havazni. A Közel-Keleten nem úgy építik az utakat, hogy bírja a havazást, nem is bírta. A lakosság aggodalommal figyelte a jelenséget, hiszen még a ritkás élelmiszeradagoktól is eleshetnek, ha elzárja a hó Jeruzsálemet. Végül néhány nap alatt elolvadt a különleges égi adomány, hogy hatvan évig vissza se térjen. 2013-ban egyméteres hó volt Jeruzsálemben, a hadsereg az akkor már stabil és bivalyerős Izrael Államban fenn tudta tartani a rendet. Működött a tömegközlekedés, sőt mentesítő villamost is elindítottak a hóban rekedtek számára, pedig sabbat volt, amikor nem jár a tömegközlekedés. Csakhogy az autók se tudtak közlekedni, a tapasztalatlan izraelieknek így segítségre volt szükségük.
Bár kevésnek tűnik ez a kettő havazás, lényegében egyetlen esetről se tudunk, amikor békében tudta megünnepelni a Szentföld keresztény közössége a Megváltó születését, vagyis összehasonlíthatatlanul több a havas, mint a békés nap. Persze nagy kérdés, mi a béke és mi a háború. A tankönyvekben háborúnak hívják a függetlenségi háborút 1948-ból, a szuezi válságot 1956-ból, a hatnapos háborút 1967-ből, a jóm kippur-háborút 1973-ból, a libanoni háborút 1982-ből, az első palesztin intifádát 1987 és 1993 között, a másodikat 2000 és 2008 között, a 2006-os libanoni háborút és a 2014-es gázai háborút. Közben folyamatosan zajlott a háborúskodás a térség államai, valamint népei között, hol magasra csaptak az indulatok, hol lecsendesedett a torzsalkodás. Ma már minden közintézmény és utcasarok környékén van óvóhely Izraelben, s mindenki óvódáskortól aggastyánkorig tudja, miként kell azonnal felkeresni azokat a rakétaveszély esetén. A palesztin területeken ilyen hívságok nincsenek. Keresztények pedig mindkét oldalon vannak, ők azok, akik a két tűz közé kerültek. Túlnyomó többségük arab, a megszállt palesztin területeken jelentős keresztény közösség él, egyes települések keresztény többségűek, főként ott, ahol Jézus Krisztus élt. Betlehem vagy Názáret keresztény városok, de az aprócska jeruzsálemi óvárosban is vannak keresztény állandó lakosok. A Jeruzsálem és a palesztin Rámalláh között található Tajbeh falu egyike azon településeknek, ahol a többség keresztény. Nem meglepő módon itt sört is főznek, amelyet még izraeli bárokba is szállítanak a palesztin boltok és kocsmák mellett. A palesztinok többsége – muszlim lévén – nem iszik alkoholt, a zsidóknál ilyen megkötés nincs, de ha sörözésről van szó, az izraeli zsidók vagy a Makkabit, vagy a kicsit sötétebb Goldstar márkát választják.
A keresztények igazán otthon vannak Jeruzsálemben, ők sehová sem mentek innen kétezer éve, csak a világ forgott körülöttük.
Így aztán hiába söpört végig a kereszténység az egész világon, csak ideig-óráig tudtak Krisztus követőinek leszármazottjai a Megváltó otthonában békében élni. Mert a keresztesek is úgy érkeztek oda, hogy visszafoglalják a Szent Sírt a megszálló araboktól, de végül elbukott a próbálkozás. Izrael megszületésével nem a keresztények foglalták el Jeruzsálemet, hanem a zsidók, így ma az őslakos keresztények legfőbb támogatója az Apostoli Szentszék, amely híresen kevés tankhadosztállyal rendelkezik. A vészesen megosztott kereszténység nagyjából az 1054-es nagy szkizma óta próbálja jogilag meghatározni, melyik egyház milyen birtokokkal és jogokkal rendelkezik a Szentföldön. A szerződéseket újra- meg újrakötötték, módosították, semmisnek nyilvánították, részt vettek a szövegezésben a keresztesek, a bizánciak, az oszmánok, a britek, a történelem összes fontos szereplője.
A mai jogállás alapját az 1757-es dekrétum adja, amelyet III. Oszmán szultán adott ki meghatározva, hogy melyik keresztény felekezet milyen birtokot igazgat, s milyen jogai vannak.
A döntések lényegében ma is érvényesek, hiába bukott el azóta az Oszmán Birodalom. A Szent Sír Székesegyházat hat keresztény közösség együtt igazgatja, a római katolikusok, a görög ortodoxok, az örmény apostoli egyház, a kopt egyház, a szíriai ortodox egyház és az etióp egyház. A különböző felekezeteknek különböző céljai és lehetőségei vannak, így a római katolikus, messze legnagyobbként az összes keresztény egyház közül, elméletileg sokkal többet tehet, mint a legkisebb etiópok. A különböző egyházak szerzetesei között együttműködés és elkülönülés is tapasztalható, féltékenyen őrizve a békét és a szerzett jogokat. A különleges templomegyüttes, amely több templomot rejt egymásba építve, ahol zegzugos folyosók vezetnek ismeretlen helyekre, s különböző vallású zarándokok tömegei lepik el állandóan, egységében szent, de bizonyos részei csak egyes vallási csoportok számára. A bejáratnál közvetlenül található az a márványtömb, amelyre Krisztus testét fektették kereszthalálát követően, itt hatalmas tömegben gyűlnek általában össze az orosz ortodox hívek, míg a katolikusok elhaladnak mellette. Egy épületen belül van a Golgota csúcsa, itt két egymásba épített templom is található, valamint a sírgödör, ahonnan Krisztus feltámadt. A szent hely és a kiegyezés máig látható furcsa ereklyéje a mozdíthatatlan létra. Az egykori rajzok és festmények alapján kiderül, hogy egy egyszerű létrát valamikor feltehetően egy munkás elhelyezett a templom homlokzatánál, biztosan 1728 előtt. Az említett 1757-es dekrétum rendelkezései szerint az esetleges változtatásokhoz minden felekezetnek egyet kell értenie, márpedig senki sem fogadja el, hogy valaki az épület külső megjelenését módosítsa. Vagyis jogilag lényegében lehetetlenség a létrát elmozdítani a templomról, s ha a történelmet nézzük, könnyen lehet, hogy a létra még egy évezreden át ott fog állni.
Borítókép: Jeruzsálem látképe az aranykupolás Sziklamecsettel (Fotó: AFP/RONALDO SCHEMIDT)
