A történettudománynak viszonylag új, de így is bő egy évszázados ága a társadalomtörténet, az életmódtörténet, a mindennapok története, amelyek központi kérdése, hogy az egyének és a közösségek hogyan éltek a történelemben, s miként élték meg a történelmi folyamatokat, amelyeknek nem voltak formálói, „csak” tanúi és átélői. Ezek mellé – szintén jó pár évtizede már – fölsorakozott a nőtörténelem is. Ez nem csak bizonyos történeti kérdések feminista alapú vagy nőközpontú végiggondolását, újraértékelését és kutatását jelenti, hanem azt, hogy a nők (mint a legnagyobb társadalmi kisebbség) állnak a kutatások központjában.
Bizonyos társadalmi rétegekben – például egyes foglalkozási ágakban és munkakörökben – a XX. században igen erőteljes feminizáció volt megfigyelhető, amelynek az oka elsősorban az első és a második világháború után következett férfi munkaerőhiány. A nők társadalmi szerepeinek XX. századi újraértékeléseiben igen nagy határvonal volt az államszocialista korszak kezdete, amikor is a nő mint hasznos munkaerő, mint a család középpontja és mint öntudatos, közéletileg is aktív személy jelent meg az ideológiai anyagokban éppúgy, mint a nyilvános közbeszédben.
Már csak a fönt említett szempontok miatt is fontos Magyari Hajnalka Trendi nő a szocializmusban című, Nőideálok, szépségápolás és szépségipar alcímű kötete, amelyben jó történeti problémaérzékenységgel és a téma iránti érezhető elkötelezettséggel kerülnek földolgozásra a történelmi szakmunka filológiai hátterét adó források. Ezek körét egyébként a vonatkozó szakirodalom mellett elsősorban korabeli sajtótermékek (Nők Lapja, Pest Megyei Hírlap, Dolgozók Lapja stb.), interjúk, valamint szubkulturális, zenei és filmes referenciák adják.
Az időrendben haladó könyv egyes fejezeteiben megismerhetjük azt a változást, ami az 1950-es évektől az 1980-as évekig következett be a magyarországi nőképekben. A korszak elején a kommunista ideológiától terhelt, a munkaerő-, az anya- és a feleségszerepet hangsúlyozó narratíva az igényes – fodrászhoz, kozmetikushoz rendszeresen járó, változatosan öltözködő és parfümöt használó – trendi nőket (akiket akkoriban gunyorosan dísznőknek neveztek) kritikával illette. Erre jó példa a kommunista pártállami tömegszervezet, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége által kiadott Nők Lapjában 1950-ben megjelent következő cikkrészlet. „A »nőideál« szerencsénkre megváltozott. Nem kötelező már nádszál karcsú, légies tüneményként járkálnunk a világban. Az esett vállú, kígyózó »modernség« már senkinek nem tetszik. Örülünk a gyermekkocsi fölé hajoló telt fiatalasszonynak, jól felépített »stramm« nőket szeretünk látnia a darun.”
A számos korabeli fényképpel illusztrált kötetből a szocializmuskori nőkép, s az ötvenes és a nyolcvanas évek között jelentősen megváltozó nőideálok (amelyeket a sajtó, a filmek és a reklámok is befolyásoltak, illetve meghatároztak) alakulása rajzolódik ki, de lapjain többek között például a szépségápolás (a hajviselettől a szőrtelenítésig, a samponhasználattól az intimhigiéniáig) és a társkeresés (az újsághirdetésektől a magányosok klubjaiig) kérdései is előkerülnek.
Nagyon találó és igaz Magyari Hajnalkának a kötet összegzésében olvasható megállapítása, amely szerint: „A nők szépség iránti vágya a szocializmus bármely szakaszában is, függetlenül annak puritánságától vagy hiánygazdasági jellemzőitől, mindig jelen volt, és egyéni életstratégiák határozták meg gyakorlati megvalósulását. A Rákosi-kor szovjet típusú rendszerében a szépségápolást hivatalosan mint a »jól-lét« egyfajta megnyilvánulását a kizsákmányoló osztályokhoz, de legalábbis a középosztályhoz társították. A kádári konszolidáció pedig elhozta a professzionális szépségápolás rehabilitációját, létrehozva egy sajátos specifikus szegmenst, a szocializmus »megfizethető luxusát«, amely igaz, hogy »kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk« volt.”
(Magyari Hajnalka: Trendi nő a szocializmusban. Nőideálok, szépségápolás és szépségipar. Jaffa Kiadó, Budapest, 2024. 208 old. 4999 Ft)
