„Velem volt Szerb Tóni is, de sajnos csak volt…”

Ma nyolcvan éve hajszolták a halálba Szerb Antalt.

Forrás: Facebook

Szinte minden évben – általában nyaranta, vagy tavaszi hétvégéken – néhány napos családi kirándulást szervezünka a Fertő-tó környékére, ahol nemcsak az egykori Eszterháza kastélyának varázslatos világa, a Nezsideri-tó (ez a Fertő-tó régi elnevezése) környékének kerékpárútjai, Ruszt városának (amely valaha a történelmi magyar állam legkisebb szabad királyi városa volt) gólyái és a helyi borkóstoló események az érdekesek, de az ókori misztériumvallások titokzatos történeteit idéző (és éppen a magyar–osztrák határ vonalában lévő) fertőrákosi Mithrász-szentély is különleges hely.

Ezen alkalmakkor rendszeresen ellátogatunk Balfra is, ahol szomorú emlékhely hirdeti, hogy 1945. január 27-én – éppen ma nyolc évtizeddel ezelőtt – ott hunyt el Szerb Antal író, irodalomtörténész, műfordító. Zsidó származása miatt, súlyos bántalmazások következtében, munkaszolgálatosként. Pont azon a napon, amikor az auschwitzi haláltáborkomplexum – ahol minden második meggyilkolt zsidó magyar volt – a Vörös Hadsereg uralma alá került.

A háború végét és az intézményesített antiszemitizmus borzasztó korszakának bukását már éppen nem élhette meg. 

Szerb Antal számomra az „irodalmi iniciátor” szerepét töltötte be. Talán ő maga sem tartaná tiszteletlenségnek, hogy egyfajta művelt távoli rokonként vagy talán idős tanárként él a fejemben az  alakja. Általános iskolai tanulmányaim végén ugyanis a Magyar irodalomtörténet című munkája volt az, amelyet elolvasva úgy döntöttem, végigolvasom azokat a műveket, amelyeket ő említ és értékel ebben a szellemtörténeti szintézisében. Később – már középiskolásként – így tettem a világirodalom klasszikus műveivel is. Szerb Antal értékítéletei és interpretációi nyomán helyeztem el a magam világában azokat a szövegeket és alkotókat, amelyeket és ő is tárgyalt. (Akkoriban úgy véltem, volt olyan szerző, akit túlértékelt, s olyan is, akit alábecsült. Később úgy láttam, Szerb Antal tökéletesen, szinte tűpontossággal jelölte ki az egyes alkotók helyét az irodalomtörténetben, s a patikamérleg pontosságával adta meg súlyukat kulturális emlékezetünkben.)

Megismerkedtem később szépirodalmi műveivel is. Bár Szerb Antal mindig szépírónak tartotta magát, s úgy vélte, hogy néhány szépirodalmi igényű művének a tárgya tudományos. Szaktanulmányait és mesterien megkomponált irodalom- és művelődéstörténeti esszéit a szépirodalom esztétikai igényeivel, ugyanakkor meggyőző tudományos – főleg szellemtörténeti – fölkészültséggel készítette. A Pendragon legenda művelődéstörténeti rétegzettsége és bohókás, groteszk világa éppoly szellemes és tanulságos, mint az emberi kapcsolatok különleges árnyalatait bemutató Utas és holdvilág. A politikai (általános, abszolút értelemben vett közéleti és nem aktuálpolitikai), valamint társadalmi karikatúrának is fölfogható VII. Olivér című szatírájában olyan kérdéseket boncolgat, mint az ember egyénisége és kényszerű szerepe közötti ellentmondás. Csodálatos esszéregénye, A királyné nyaklánca pedig lenyűgöző freskó és eszmetörténeti panoráma a XVIII. század második felének francia királyi udvarának univerzumáról, az ancien régime édességéről – és keserűségéről. (Erről a korszakról mondta a francia diplomáciát évtizedekig irányító, kaméleontermészetű Talleyrand herceg:

nem ismerheti az élet édességét, aki nem élt az ancien régime idején.

Ezt az édes érát – persze minden árnyoldalával és kisszerűségével együtt – mutatja be Szerb Antal esszéregénye olvasmányos stílusban, letehetetlen könnyedséggel.) 

Szerb Antal szépprózai szövegei, műfordításai, kritikái, tudományos munkái a két világháború közötti korszak mérvadó folyóirataiban és vezető napilapjaiban – köztük itt, a Magyar Nemzetben – jelentek meg, a rádióban pedig irodalomtörténeti előadásait sugározták. Az irodalmi közélet és a kulturális társasági világ ismert és elismert szereplője volt akkoriban, akit egykoron a budapesti piaristák gimnáziumában Sík Sándor költő, műfordító, irodalomtörténész – egyáltalán nem utolsósorban pedig Radnóti Miklós kedves egyetemi tanára és atyai jóbarátja – tanított irodalomra, s aki szegedi professzorként is támogatta tudományos törekvéseit. Ennek eredményeként lett Szerb Antal az 1930-as évek második felében a Tisza-parti város egyetemének habilitált magántanára (újkori világirodalmi témákból, amelyeket aztán néhány féléven keresztül tanított is a szegedi bölcsészkaron pár őt ismerő és tisztelő hallgatójának).

Szerb 1938-tól kezdődően fokozatosan – a korlátozó körülmények miatt – kezdett kiszorulni a „hivatalos” irodalmi életből. A zsidótörvények következtében a publikációs lehetőségei csökkentek, rádió-előadásai elmaradtak. Megbélyegzés, műveinek indexre tétele, s a munkaszolgálat tragikuma és megaláztatása lett az osztályrésze a magyar irodalmi hagyomány egyik legjobb ismerőjének és legnagyobb összegzőjének. 

Munkaszolgálatosok 1943-ban. Forrás: Fortepan 

A származása miatt a zsidóüldözésnek Szerb Antalhoz hasonlóan áldozatul esett Sárközi György író, költő és Halász Gábor irodalomtörténész, kritikus a következő, tragikus őszintéséggel fogalmazott levelet írta a balfi lágerből Weöres Sándornak: „Kedves Sándor, most az egyszer nem irodalmi kérdésben fordulok hozzád, hanem nagyon súlyos egyéni kéréssel. Sáncmunkára vagyok beosztva Balfon (Sopron mellett), otthontól és minden utánpótlástól elzárva. Velem volt Szerb Tóni is, de sajnos csak volt; tegnapelőtt temettük el. Itt van Sárközi Gyuri is, aki majd csatlakozik kérésemhez: küldj valami pénzösszeget kölcsönképpen, amit alkalomadtán majd visszafizetünk. A legjobb lenne persze a természetbeni segítség, élelmiszer, csak félek, hogy a csomag elvész, pénzt állítólag inkább közvetítenek. Ne haragudj, hogy ilyen kéréssel zaklatlak, de igazán a legvégsőkről van szó. Előre is hálás köszönettel ölel Halász Gábor. Sanyikám, de profundis … Segíts rajtunk, ha lehet és ha tudsz. Ölel Sárközi Gyurka.” 

Borítókép: Szerb Antal. (Forrás: Facebook)